WMN: Nagyon sokszor kapunk olyan leveleket az olvasóinktól, melyekben a régi sérelmeiket sorolják, és sokszor az az érzésünk, hogy szinte rögeszmésen ragaszkodnak a fájdalmaikhoz. Milyen folyamaton kell végigmennie annak, aki egyszer s mindenkorra szeretne megszabadulni ezektől az emlékektől?

Dr. BL: Az igazi és teljes elengedés – Colin Tipping kifejezéséve élve az úgynevezett „radikális megbocsátás” – egy mély lelki folyamat eredménye. Attól radikális, hogy túllép a fejben történő megbocsátás és elengedés szintjén. Mert, ismerjük el, vannak dolgok, amelyeket irtózatosan nehéz megmagyarázni, elfogadni, elnézni, elfelejteni. Pácienseim történeteiből szemezve: Zsuzsának hajdan egy részeg sofőr elütötte a gyermekét, azóta keserű az élete és a bosszúvágy kínozza... Kingát gyermekkorában apja rendszeresen verte és molesztálta, ma túlsúlyproblémával küzd, és bántalmazó férjétől retteg... Zsolt vállalkozását és teljes vagyonát maffiamódszerekkel, bebizonyíthatatlanul elcsalta a közvetlen beosztottja („jobbkeze”), nem sokra rá prosztatarákot diagnosztizáltak nála... Csillát gyermekkorában megerőszakolta két ismeretlen férfi, ma depresszióra hajlamos, orgazmusra képtelen, zárkózott nő... és így tovább.

WMN: Milyen módon lehetne mindezeket megbocsátani?

Dr. BL: A józan ész azt diktálja, hogy sehogy. Ezek (és még az a másik ezer meg ezer történet) megbocsáthatatlan bűnök. Túl nagyok, túl aljasak és túl embertelenek ahhoz, hogy bárki, aki elszenvedte, azt mondja erre: rendben van, nem neheztelek már, ami történt, megtörtént, lépjünk tovább...

WMN: Rendben, de hogyan lehetne továbblépni?

Dr. BL: Akit a sorsa így vagy úgy áldozattá tesz, csapdába kerülhet.

A neheztelés hosszú távon rendkívül veszélyes, megbetegítő érzés.

Az igazságtalanság vélelme, a tehetetlenség érzése, a megbántottság, az elárultság, a csalódottság, a szégyen és a többi hasonló lelkiállapot módszeresen rombolja a testi-lelki egészséget, és elveszi a derűs, elégedett élet reményét. Ráadásul, ez a „negatív” lelkiállapot kizárólag az áldozatra nézve káros, az elkövetőt nem érinti, plusz – mondanom sem kell – nem old meg semmit. És ami a legmeglepőbb: ezt szinte mindenki pontosan tudja, érzi.

WMN: Vajon, ha ez így van, miért nem teszünk többet annak érdekében, hogy megbocsássunk? Miért nem tanulunk többet arról, hogyan kell elengedni a múltat? 

Dr. BL: Az egyik lehetséges válasz: mert neheztelni akarunk! Mert nem tudjuk pontosan, mi lenne velünk a haragunk, megbántottságunk nélkül... Mi lenne, ha életünk kudarcai mögül hirtelen eltűnne a „magyarázat”, ha egyszerre csak nem lenne, akit, vagy amit hibáztathatunk?

WMN: Ez egy kicsit olyan, mint a gyerekek dackorszaka...

Dr. BL: A kisebbik lányom, Sztella négyéves volt, amikor először megfigyeltem rajta, hogy meg akarja őrizni a neheztelését. Azelőtt ezek az érzelmi hullámzások öntudatlanul, gyorsan, intenzíven és maradvány nélkül átsöpörtek a lelki világán. De akkor este – látva, hogy nem fogok felállni arról a székről, amibe ő akart beleülni – drámai külsőségek közepette bejelentette: „Még holnap is, az ebéd utáni alvás után is, mikor felébredek, még akkor is haragudni fogok rád!”... Elszántsága fél percig tartott, nem bírta tovább viselni a haragját... odajött és puszilgatni kezdte a kezemet. Tudtuk, ennek a projektnek itt a vége... Azóta már „szocializálódott” valamennyire – nemsokára ötéves lesz –, ha igazán neheztel, akár tíz percig is képes benne maradni saját kis poklában.

WMN: A felnőtteknél ez azért tovább szokott tartani...

Dr. Buda László: Ez így van. Órákig. Napokig. Évtizedekig. Ha elhúzódik, nyomot hagy a testen, az arcon, a tekinteten. Bizalmatlanná, zárkózottá, cinikussá, kritikussá tehet. Szorongáshoz, depresszióhoz, pánikrohamokhoz, alvászavarokhoz, függőségekhez vezethet. Magányosság, szerzés-, birtoklás- és hatalommánia, kirakat-boldogság, belső üresség, értelmetlenség- és reménytelenség-érzet lehet az eredmény. Nem éri meg... Nagyon nem! Ha valaki úgy dönt, hogy lemond a neheztelésről, kihámozza magát a múltjából, és az energiáit inkább arra fordítja, ami boldoggá és egészségessé teszi, érdemes lehet a Tipping által leírt, háromlépcsős, radikális megbocsájtási folyamaton végigvezetnie magát (ebben sokat segíthet egy tapasztalt kísérő...).

A pszichiáter lányaival, Adéllal és Sztellával

WMN: Mit kell tennünk, hogy ezt a radikális folyamatot végig tudjuk csinálni? Ha jól értem, le kell szállnunk a legmélyebb pokolba, hogy aztán már csak felfelé vezethessen az út.

Dr. BL:

Valóban csak lépcsőzetesen lehet haladni. Az első lépcső az érzelmi nézőpont – találkozás saját indulatainkkal. Itt nincs más dolgunk, mint átadni magunkat a múltunkkal kapcsolatos rossz érzéseknek. De teljesen!

Legjobb, ha odaképzeljünk magunkkal szemben azt, aki ártott nekünk, és kiöntjük elé a haragunkat, a szomorúságunkat, mindent, amit találunk „odabenn”. Ezt addig csináljuk, amíg el nem jutunk egy belső ürességig, és a teljes megnyugvás állapotáig. A legtöbb ember meglepődik, hogy ez milyen hamar elérkezik, ha előtte tényleg sikerül mindent beleadni, átélni, kimondani, kikiabálni, kisírni...

WMN: És mi a második lépcső?

Dr. BL: A második lépcső: a racionális nézőpont – megfontolás, mérlegelés, megértés, elfogadás, megbocsátás.

Ha az érzelmi részen túljutottunk, átgondolhatjuk azokat a szempontokat is, amelyek eddig nem voltak fókuszban.

Ilyenek lehetnek: a másik ember lelkiállapotának, sérültségének, korlátoltságának, félelem- és fájdalom-vezérelt magatartásának megfontolása, az elmúlt dolgok megváltoztathatatlansága mellett a saját hozzáállásunk megváltoztathatóságának felismerése, saját jól felfogott érdekünk stb. Ennek a lépcsőnek az ajándéka, ha el tudunk jutni addig, hogy nagyvonalúan megbocsátunk – leginkább önmagunkért.

WMN: Ez jól hangzik, de hogy néz ki a gyakorlatban?

Dr. BL: Ha a fáról alma esik a fejedre, dühös leszel, talán fáj is, talán káromkodsz is, de fogsz-e hosszasan neheztelni? Nem hiszem. Elhajítod vagy megeszed az almát, és nemsokára jót röhögsz az egészen. Nem őrzöd a haragodat, mert nem tulajdonítasz szabad akaratot annak a fának... De egészen biztos vagy benne, hogy a részeg sofőrnek, a hajdani bántalmazó apának, a maffiózónak sokkal több a szabad akarata az adott helyzetben? Ha voltál már részeg, ha beszélgettél már megtört szívű, traumatizált lelkű bántalmazó szülővel, kényszerpályán mozgó, félelemtől és agresszióval átitatott maffiózóval, lehet, hogy nem leszel már olyan biztos a válaszban... Ha az érzelmeid már nem homályosítják el az elmédet, képessé válhatsz más nézőpontok, tágabb összefüggések felfogására, befogadására is.

WMN: Így most már teljesen világos. És mi a harmadik lépcső?

Dr. BL: A harmadik lépcső: spirituális nézőpont – a teljes átkeretezés. Itt kezdődik az, amitől ez a folyamat radikális. Amit az időbe zárt elme nézőpontjából nehéz elfogadni, az időtlen lélek szemüvegén át akár így is látható: Az életben mindennek értelme, jelentése van. Minden esemény és találkozás sorsszerű. A szüleinket is mi választjuk – ahogy ők is minket. Életünk nehéz, fájdalmas, traumatikus epizódjait magunk vállaltuk bizonyos céllal. Ennek a célnak a felfedezése utólag bevilágítja és értelemmel tölti fel életutunkat. Innen nézve nincs mit megbocsájtani, minden megtörtént, ahogy meg kellett történnie. Csak a köszönet és a hála jogos. Csak a szeretet marad az egyenlet legvégén... Ez azért már elég „radikális”, nem?

WMN: Attól félek, ez egy kicsit most lila ködbe borult... Vagy nem?

Dr. BL: El tudom képzelni, hogy néhány olvasó itt elfordul tőlem,  és azt mondja: torkig vagyok az ezo-humbuggal, a leegyszerűsített, kifényesített, illuzórikus világképekkel. Megértem.

Én is szeretek a józan ész talaján maradni. Terapeutaként csak azzal foglalkozom, amiről bebizonyosodik, hogy használ, gyógyít.

És bizony, be kellett látnom – sok-sok példa alapján –, hogy aki valahogy fel tud lépni a spirituális nézőpont eme lépcsőjére, a megbocsátása valódivá, őszintévé és teljesé válik. Innentől a lelki egészség, a belső béke és a derűs élet új dimenziói nyílhatnak meg előtte.

WMN: Mi kell ahhoz, hogy ez egy olyan embernek is sikerüljön, aki nem hisz a spiritualitásban?

Dr. BL: Hogy ez tényleg sikerüljön, egyrészt lelkiismeretesen végig kell járni az alsóbb lépcsőket. (Sokan, akik ezt kihagyják, csodálkoznak, hogy vissza-visszatérnek a rossz érzések.) Másrészt, valahogy el kell tudni képzelni, hogy értelme van tudatosan vállalni a fájdalmat, a szenvedést, a megpróbáltatásokat. Nos, ebben biztosan segítségünkre van a MOZI-metafora.

WMN: Egy spirituális moziról van szó?

Dr. BL: Nem egészen. Általában azért megyünk moziba, mert szeretnénk szórakozni. Kíváncsiak vagyunk, készen állunk egy történetbe bonyolódni és azt végigélni. Lelkiállapotunknak megfelelően választunk műfajt. Van, akit a romantikus történetek kötnek le, és nem zavarja, hogy a film elején sok fájdalmas konfliktus, félreértés, veszteség van, ha közben jókat tud nevetni, és a végén összejönnek. Van, akinek egy kis horrorra fáj a foga, és kimondottan élvezi, ha folyik a vér, ha lehet félni, ha rettenetes a hangulat. És annak, hogy a moziban jól szórakozunk, az egyik titka az, hogy önként lépünk az élménybe, hogy megválaszthatjuk bevonódásunk mértékét, és hogy bármilyen intenzív is az átélésünk, egy részünk mindig tisztában marad azzal, hogy amúgy egy teremben ülünk, teljes biztonságban. Lehet, hogy félünk, lehet, hogy sírunk, de végeredményben sérthetetlenek maradunk. És ha úgy tudunk felállni a végén, hogy ennek a filmnek volt értelme – kellőképpen megmozgatott, elszórakoztatott, elgondolkodtatott – elégedetten távozunk.

Sokféle elképzelést kialakíthatunk saját életünk lényegéről, értelméről, céljáról. Egyiket sem lehet bizonyítani. Hipotézisek, hiedelmek maradnak, amíg meg nem halunk. A negyed század, amit a pszichoterápiák világában töltöttem, arra int, hogy kevesebbre értékeljem e feltevések objektív „igazságát”, és többre azok hatását. És a MOZI-metaforát ebből a szempontból kiváló hipotézisnek tartom.

Ha így képzelem el egy emberi élet lényegét: egy lélek meg akar testesülni, azzal a céllal, hogy átéljen valamit, ehhez többé-kevésbé megtervezi a szereplőket és díszleteket, megálmodja a dramaturgiát, gondoskodik a megfelelő bonyodalmakról, hogy aztán megtapasztalja és megtanulja, amire kíváncsi volt, és közben a lénye legmélyén „jól szórakozzon” – nos, akkor én ezzel a hipotézissel simán ki tudok békülni...

WMN: Izgalmas ez az egész, bár azért kicsit úgy tűnik, mintha egy forgatókönyvet olvasnék...

Dr. BL: A MOZI-metafora segíthet két fontos dolgot tudatosítani. Az egyik a „belső menedék”. Ha megtalálod a hétköznapi élet zavaros felszíne alatt, a személyiséged és szerepeid homlokzata mögött a lelked nyugvópontját, onnan – mint a moziban a székedből – saját életedet biztonságban szemlélheted. Ahogy Sziddhárta mondja Hesse regényében: „Valahol mélyen csend és menedék van benned, ahova életed bármely órájában visszavonulhatsz, és ahol otthon érezheted magad”.

És aki belül, saját lényében erre a biztonságra rálel, soha nem lesz már úgy kiszolgáltatva múltjának és környezetének, ahogy előtte.

A másik fontos dolog az életed igazi célja. A „filmed” témája, lényege, legalapvetőbb mondanivalója. Ez nem olyasmi, hogy házat kell venni, karriert kell csinálni, gyerekeket kell felnevelni, pénzt kell felhalmozni. Ez egy érzelmekkel telített, személyes elképzelés arról, hogy mit szeretnél leginkább megtapasztalni, megtanulni, odaajándékozni ebben az életben, miért lehet érdemes akár sok szenvedést is vállalni. Íme, néhány példa, miféle célokat fedeztek fel a pácienseim a harmadik lépcsőről széttekintve: érzékennyé válni mások fájdalmára, és jó segítővé válni – megtanulni tisztelni és szeretni önmagamat – felfedezni, hogy a nehéz körülményekből indulva hová tudok eljutni, ha nem adom fel – átalakítani egy generációkon átívelő fájdalmas kapcsolati mintázatot – teremteni valami hasznosat ott, ahol előtte nem volt semmi – megtanulni bízni és ráhagyatkozni másokra, a csalódások ellenére is… és így tovább.

WMN: Ez elég felkavaró... És mit csináljak akkor, ha legközelebb moziba megyek?

Dr. BL: Ha legközelebb moziban jársz, a film közben egy-egy pillanatra azonosítsd azt a különleges, kettős tudatállapotot, amiben vagy: egyrészt, érzelmeiddel és gondolataiddal szinte teljesen bevonódtál egy történetbe, másrészt, biztonságos helyről szemlélődsz. Eközben, juttasd eszedbe saját életedet, és a lehetséges párhuzamot. Ha pedig az életed válik olyan filmmé, amelyben túl sok a félelem, az aggodalom, a neheztelés, a dráma, a horror vagy az unalom... akkor gondolj a mozira, képzeld magad a székedbe, helyezkedj el lelked csendjében, és találd meg egy kis időre a „menedéket”. Ne félj, ettől csak még szórakoztatóbb lesz az a különös történésfolyam, amit az életednek hívsz.

Persze, az is lehet, hogy mindezt sokkal egyszerűbben is meg lehet ragadni… Nagyobbik lányom, Adél, aki most tíz éves, pár napja egy borús reggelen megkérdezte tőlem:

– Papa, akarod tudni, mi az élet értelme?

– Igen, szeretném tudni! Kérlek, avass be… – mondtam.

Kissé kioktató, leereszkedő, ugyanakkor nagyon szeretetteli és bátorító hangon ezt mondta:

– Az élet értelme: az ÉLÉS! Ezt ne felejtsd el Papa, amikor túlzásba viszed az aggódást…

 

Dr. Buda László honlapját ITT találod.