„Ha minden olyan tökéletes, azzal nem tudok mit kezdeni” – Interjú Szombat Éva fotóművésszel

–

Szombat Éva (Vica) otthonában már maga a miliő is mosolyt csal az ember arcára: mozgó műanyag gondola, kókuszdióból készült baba, panelházas Keresztes Botond-kép. Ami sokak számára értéktelen giccs, neki öröm- és inspirációforrás. Hasonló tárgyak jelennek meg fotóin is, amikről első pillantásra el lehet dönteni, ki készítette őket. Vica szerint nem volt tudatos a brandépítése, csupán olyan dolgokat csinál, amik örömet szereznek neki, „tökre önazonosan”.

Filákovity Radojka/WMN: Mindig ugyanaz jelenti az embernek a boldogságot, vagy ez egy folyamatosan változó dolog?

Szombat Éva: A boldogság változik, mindig mást jelent. Magát a Boldogság-könyv projektet még hét éve kezdtem el csinálni, és utólag azt érzem, hogy akkor a huszonévesekre jellemzően, színesen-szagosan, kicsit naivan gondolkodtam a boldogságról. Időközben komolyodtam, lehiggadtam. Harminc után már nem annyira lázadó az ember, vagy máshogy lázad (nevet). Az elején általánosságban foglalkoztam a boldogsággal, majd szűkítettem a kört: jó ideje nemcsak a női szexualitással kapcsolatos boldogság foglalkoztat, hanem a jóllét, a kiegyensúlyozottság keresése is.

F. R./WMN: Szerinted miért van, hogy az emberek leginkább a rossz dolgokra fókuszálnak a jó helyett?

Sz. É.: Nem tudom, mi az oka ennek a szuperdepressziós attitűdnek, megkeseredett közhangulatnak, ami itthon jellemző.

Talán a múltból fakad, a generációkon átívelő bánatból. Sokszor picit olyan érzésem is van, mintha nem lenne illendő jól lenni, mintha dicsekvés lenne nem panaszkodni.

Mert akkor „felvágsz”! Nyilván rengeteg ember frusztrált, és akkor jó nekik, ha a másiknak szar. Amikor ugyanis más problémáiról hallanak, az mintha megerősítené őket abban, hogy az ő életük mégsem olyan rossz (nevet).

F. R./WMN: De mintha alapvetően azzal sem lennének sokan tisztában, hogy mi teszi őket boldoggá. Az egyéni boldogságkeresésről mit tanultál a projektjeid során?

Sz. É.: Engem mindig nagyon idegesített, hogy annyira negatívak vagyunk, sokat panaszkodunk, gyakran csak a rosszra fókuszálunk. Így eldöntöttem, hogy tudatosan a vicces, abszurd, jó dolgokra fogok figyelni. A Practitioners című sorozatomban különböző emberek mutatják meg, hogy számukra mi jelenti a gyakorlatban a boldogságot.

A fotók készítése során nagyon sok egyéni sorsot ismertem meg, és valahogy azt tapasztaltam, hogy azok tudják jobban értékelni az életet, akiknek valamilyen tragédiával kellett szembenézniük.

Aki elvesztette a gyerekét, aki súlyos betegségből épült fel, vagy aki kerekesszékben élte le az életét, tehát megtapasztalta az élet igazán nehéz oldalát, abban van egy durva életöröm, az nagyon tudja értékelni a pozitív dolgokat.

F. R./WMN: Ugyanakkor ezek nem feltétlenül következnek egymásból. Van, akit egy tragédia csak még elesettebbé és boldogtalanabbá tesz.

Sz. É.: Persze, ez hajlam kérdése is, gondolom. Illetve az is igaz, hogy van, akit elkerülnek a tragédiák, mégsem tudja értékelni az életet. Sokszor láttam olyat, akinél, ha minden stimmelt is, ha nem kellett is megküzdenie nagy problémákkal, gyártott magának. Annak ellenére ugyanakkor, hogy a boldogságra való hajlam sok mindentől, így a mentális egészségtől, a gyerekkortól, a környezettől is függ, azt tapasztalom, hogy sok minden elhatározás kérdése. Ha az ember rájön, hogy mennyit tehet a saját boldogságáért, és el is kezd tenni érte, az nagyon felszabadító tud lenni.

Az egyik sorozatomban nőket fotózom a szexjátékaikkal, és mellette interjúkat is készítettem velük. Az volt az általános tapasztalatom a történeteik alapján, hogy

hiába voltak korábban rossz kapcsolataik, rossz szexuális tapasztalataik, onnantól fogva, hogy elfogadták önmagukat és vállalták, hogy mi szerez nekik örömöt az ágyban is, sokkal felszabadultabbak, boldogabbak lettek.

Persze attól még, hogy az ember igyekszik kezébe venni az életét, döntéseket hozni a lelki jólléte érdekében, még történhetnek tragédiák.

F. R./WMN: Nemrég súlyos veszteség ért, még nagyon friss az apukád halála. Tudsz valamennyire a jó dolgokra is koncentrálni?

Sz. É.: Igyekszem. Van egy általános, mély szomorúságérzet és bizonytalanság bennem. Nagyon furcsa érzés. Azon vagyok, hogy eltereljem a figyelmem, amiben Dávid, a férjem sokat segít. Az első napokban csak bugyuta vígjátékokat néztem, az esett jól. Amíg tartottak a filmek, addig nagyjából minden rendben is volt, amikor viszont véget értek, rám tört a mély letargia. Ma már a kisebb dolgoknak is tudunk örülni anyuval, például, ha esik az eső, mert akkor nem kell locsolni a kertben. De az egész rohadt nehéz.

F. R./WMN: A gyászfeldolgozásban segít valamennyire az a tudás, amit a projektjeid kapcsán a boldogságról és a kiegyensúlyozottságról sajátítottál el?

Sz. É.: Szerintem igen.

Minden művészi projekttel azért kezd el foglalkozni az ember, mert érdekli egy adott probléma, meg akarja azt oldani. Az évek során elsajátítottam én is bizonyos technikákat, és rengeteg emberrel beszélgettem, ami hatott rám.

Amióta a boldogsággal foglalkozom a fotóimon, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és sokkal inkább képes vagyok a pozitívumokra figyelni. A gyászban is segít, hogy találkoztam olyanokkal, akik elvesztették a szerettüket, és utána mégis képesek voltak felállni. Az ő példájuk reményt ad, hogy a veszteség után is van élet: hogy miközben emlékezel, lehetnek új céljaid, érhetnek új örömök. Erőt ad, hogy láttam, ezt valahogy túl lehet élni.

Emellett úgy gondolom, mindennek az önismeret az alapja és az, hogy dolgozzunk magunkon. Ha az ember rájön, hogyan tud tenni magáért, az már önmagában sokat segít. A már említett szexjátékos projekt kapcsán például beszélgettem olyan nővel is, akit többször megerőszakoltak. Később elkezdett terápiára járni, és annak ellenére, hogy ezek a traumák végigkísérik majd az életét, valahogy jól van, rendben van magával.

F. R./WMN: Meg tudja élni a szexualitását is?

Sz. É.: Igen, a terápia segített neki ebben, persze a történtek nyilván örök nyomot hagynak benne, de megbékélt magával, kiegyensúlyozott.

F. R./WMN: Érdekelne, hogy azok, akiket a szexjátékos projekthez fotóztál, hogyan jutottak el odáig, hogy nyíltan tudjanak beszélni a szexualitásukról. Egy csomó ember ugyanis nemhogy a vibrátorával nem fotózkodna, de azt sem vallaná be, hogy van neki.

Sz. É.: Ez jó kérdés. Abban a hitben tettem ki az első ilyen felhívást az Instagramra, hogy úgysem fog senki jelentkezni, mire szinte azonnal elkezdtek záporozni az üzenetek. Sokan kötelességüknek érezték, hogy részt vegyenek egy ilyen projektben, mert misszió számukra, hogy nyíltabban és többet beszéljünk a női szexualitásról, amit annyi félreértelmezés és tabu övez.

F. R./WMN: Számodra mi volt a legnagyobb tabu a témában?

Sz. É.: A maszturbálás (nevet). Nem származom prűd családból, de ez egy elég kényes dolog, amiről nem illik beszélni, sokszor még barátnőkkel sem.

Amikor először találkoztam olyan lányokkal, akik nyíltan beszéltek a maszturbálásról és arról, hogy nekik mi szerez örömet, az felszabadító volt.

Emlékszem, tinikoromban egyszer rám nyitott a nővérem, nagyon égő volt. Furának éreztem magam, mert a lányok „olyat” nem csinálnak. Iszonyúan megnyugtató volt, amikor rájöttem, hogy ez teljesen természetes dolog. Azért is kezdtem el a női szexualitással mint témával is foglalkozni, mert szeretném, ha több emberben tudatosulna, hogy például a maszturbálás nem ciki, nem szégyen, ettől nem leszel mocskos, miközben nagyon fontos tudni, hogy mi esik jól szexuálisan is.

F. R./WMN: Sokan viszont nemhogy nem ismerik, de nem is szeretik a saját testüket, ami fontos lenne a szexualitás megélésében – is.

Sz. É.: Pontosan, és ezen a Schobert Norbik csak rontanak. Én egész életemben ilyen testalkatú voltam. Nyilván ezt nehéz volt elfogadni, de egy ponton elengedtem a dolgot. Mert az nem élet, hogy folyamatosan diétázol, csak nyolcszáz kalóriát eszel, és heti hétszer sportolsz. Nekem legalábbis nem az, ilyen áron sosem leszek negyvenöt kiló.

F. R./WMN: Viszont nem könnyű úgy az önelfogadás, ha a közösségi médiában azt tolják az arcodba, hogy a tökéletesség a lényeg.

Sz. É.: Mondjuk, szerintem az Instában az a jó, hogy nagyon színes palettát vonultat fel: vannak rajta olyanok is, akik eltérnek a szépségideáltól és azt mutatják meg, hogy ennek ellenére mégis boldogok.

Sokszínűek vagyunk, és jó, hogy ezt megmutatják emberek ezen a platformon is. Ami pedig nem épít, vagy szorongást okoz, azt ki kell követni

– persze nehéz eddig eljutni agyban, főleg egy tizenévesnek. És akkor a bullyingről még nem is beszéltünk.

F. R./WMN: Nálad betalálnak a negatív kommentek?

Sz. É.: Velem is megestek már érdekes dolgok ilyen tekintetben. Fontos számomra a feminizmus, de rá kellett jönnöm, hogy feminista és feminista között is lehet különbség és ellentét. A szexjátékos projektem miatt épp azt vágták a fejemhez, hogy nem vagyok különb egy férfinál, aki tárgyiasítja a nőket. Nyilván pár napig rágódtam rajta, de magam is tudom, hogy nem ez a lényege és a célja a sorozatomnak. De olyan visszajelzés is érkezett, hogy a maszturbáló nőkről készített fotóimat semmi sem különbözteti meg a pornográfiától. Nem értettem túlzottan a kritikát, hiszen a képeken nem maszturbál senki, ezek portrék (nevet). Pont az ilyenek erősítenek meg abban, hogy van létjogosultsága ennek a projektnek.

F. R./WMN: Éles váltás a női szexualitás után, épp ezért lepett meg, hogy van egy vallással kapcsolatos sorozatod is, If Even Jesus Smiles ont he Cross (Ha még Jézus is mosolyog a kereszten) címmel, ami jelenleg is megtekinthető a pannonhalmi apátságban a Vendég+látás kiállításon.

Sz. É.: Engem is meglepett, amikor Virágvölgyi István, a kiállítás a kurátora felkért, hogy vendéglátás témában készítsek egy vallásos anyagot. Végül arra jutottam, hogy azokat a kegytárgyakat örökítem meg, amiket az ember lát, ha vendégségbe megy, és mellette azt is körüljárom, hogy mit jelentenek ezek a dolgok a tulajdonosaiknak. Nagyon érdekes sztorik kerekedtek ki: akadt, aki egy gyülekezet tagja volt évekig, és mire kiszabadult belőle, szinte teljesen kiábrándult a vallásból. 

Volt olyan is, akinek a nagymamája vallásos, és a tőle kapott ikonokat tartja nagy becsben, mert azok jelentik számára az otthont, és persze olyan is akadt, aki egészen tágan értelmezi a vallást.

Utóbbit egyébként a vibrátoros sorozathoz fotóztam, amikor észrevettem, hogy mennyi kegytárgy van a lakásában és milyen sokféle felekezettel kapcsolatos szimbólumot visel magán is.

F. R./WMN: Ezek a kegytárgyak gyakran súrolhatják a giccs határát is, ami a Szombat Évá-s fotók elengedhetetlen hozzávalója. De van különbség giccs és giccs között?

Sz. É.: Persze! Azt a giccset, ami többnek gondolja magát annál, ami, nem szeretem. A jó giccsben viszont eleve benne van az irónia. A giccset alapvetően nem tekintik pozitív dolognak, pedig a giccses dolgok között is sok olyan szépséget találni, ami boldogságot szerez (nevet). Milyen jópofa tud például lenni egy ceruza gramofonvéggel! Vagy ott van az a napelemes és mozgó gondola, amit Horváth M. Judit fotóművésztől kaptam – jó ránézni, mindig Judit jut róla eszembe.

F. R./WMN: Inspirálnak is a giccses tárgyak?

Sz. É.: Nagyon! Szeretem a kicsit esetlen dolgokat. Ha minden olyan tökéletes, azzal nem tudok mit kezdeni, azt nem tudom fotózni sem. Nekem a kicsit béna, kicsit elrontott, életszagú dolgok szereznek örömet. Azok az igazán izgalmasak, nem?

Filákovity Radojka

Interjúképek: Pozsonyi Janka