– 

Újra meg újra ráébredek, hogy a XX. század talán a pokol legmélyebb bugyra volt. Persze korábban is léteztek kegyetlenségek, kínzások, háborúk, járványok, hódító hadjáratok és elnyomás, terror, éhezés, de a XX. században szinte mindez együtt, folyamatosan, hol itt, hol ott, elképesztő méretekben, és kellőképpen dokumentálva. Az ígéret című amerikai szuperprodukció ennek egyik első példáját hivatott bemutatni, miközben – úgy veszem észre – rejtegetni is igyekszik, hogy ilyen rettenetes témát választott, nehogy elriassza a lehetséges nézőit.

Helyette egy csillogó-villogó szerelmi háromszöggel hirdeti magát, kényeztető látványvilággal és fajsúlyos színészekkel (nemcsak a fő-, de a mellékszerepekben is), hogy aztán a filmidő egyharmadánál ráforduljon eredeti szándékára: az örmény népirtás történetének ismertetésére.

Persze az ember gyanút foghatna már abból is, hogy ki rendezte a filmet: Terry George, ír származású, hollywoodi veterán rendező, aki híresen jól örökített meg egy másik XX. századi népirtást Hotel Ruanda címmel, és ezen kívül is többnyire politikai drámákban utazik. Szóval nem ő fogja nekünk az új Az ártatlanság korát, vagy Az angol beteget szállítani, viszont a történelmi tablóról valószínűleg lesz víziója. Bár neki konkrétan nincs érintettsége a témában, a produkciót mégis személyes indíttatás fűtötte: egy azóta elhunyt üzletember (és hollywoodi stúdiótulajdonos), Kirk Kerkorian állt mögötte, aki évtizedek óta készült arra, hogy filmet készítsen az örmény népirtásról, szülei ugyanis örmény bevándorlók voltak Amerikában. Az ígéret bemutatóját azonban már nem érhette meg, csak a neve szerepel a stáblistán, viszont azon ott villogott korunk leghíresebb örmény családja, a Kardashian-klán, és Cher is, aki szintén örmény származású (eredeti neve Cherilyn Sarkisian).

Kétségtelen tény, hogy – bár a XX. században az örmény nép ellen elkövetett háborús bűnt tekintik az első népirtásnak (körülbelül másfél millió embert pusztítottak el a törökök 1915 és 1917 között), mégis – alig néhány műalkotás dolgozta fel, legyen szó irodalomról vagy filmről, ezért Az ígéret már kapásból hiánypótlónak számít. Annál is inkább, mert – a korábbi művekkel ellentétben – ez most láthatóan azzal az ambícióval készült, hogy széles tömegekhez elvigye a hírét. Meglehetősen nagy költségvetéssel készült, és a cselekménye is nagy ívet, sok helyszínt jár be.

Főhőse, Mikael egy kis örmény falu patikusa, aki gazdagabb életre vágyik, ezért menyasszonyt szerez, annak hozományából Konstantinápolyba (azaz Isztambulba) utazik, és beiratkozik az orvosi egyetemre. Abban az időben az örmények nagyobb része kelet-Anatóliában élt, kisebb része az akkori fővárosban, ahol kereskedőként dolgozott. Mikaelnek is élnek gazdag rokonai Konstantinápolyban, akiknek fényes palotája van a Boszporuszra néző kilátással, és lányaiknak franciakisasszonya. Az 1910-es években járunk egy olyan jelentős birodalomban, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia is volt, tele sokféle nemzetiséggel, amelyek akkoriban még látszólag békében és harmóniában éltek egymással (nem pusztán egymás mellett). 

Ezeket a boldog békeidőket ábrázolja a film egy szerelmi háromszög történetén keresztül, ugyanis Mikael beleszeret a franciakisasszonyba (akit Hollywood új felfedezettje, Charlotte le Bon játszik), annak viszont már van egy amerikai „mentora”, aki tudósítóként dolgozik (Christian Bale). És bár ezzel az időszakkal próbálják népszerűsíteni és eladni a filmet, valójában ez a leggyengébb része. A kezdeti idillt ugyanis annyira túltolják, hogy teljességgel hamisnak és hiteltelennek tűnik, az ember szinte émelyeg tőle. Mindenki kicsattanóan boldog, teli szájjal kacag, habzsolja az életet – hogy aztán annál kontrasztosabb legyen a fordulat.

Egy kosztümös film esetében mindig kérdés, mit gondol a rendező a korhűségről, mennyire ragaszkodik hozzá, vagy hogyan próbál inkább a mai néző ízléséhez igazodni. Ez egy rendezői döntés, hiszen többféle úton el lehet indulni, és a lényeg a konzekvens hozzáállás. Terry George-ot azonban az egész dilemma nem érdekli, vagy csak lusta volt utánajárni a részleteknek. Szóval van itt minden: hevesen kezet rázó hölgyek és kislányok, keresztbe vetett lábú úrihölgy, puszizkodás, vállveregetés, és sok egyéb zavaró tényező, amiktől borsódzik a háta annak, aki nézegetett már korabeli festményeket, olvasott regényeket, és látott magas minőségű kosztümös filmeket. Mert mégsem lett itt ebből stílus, csak egyszerű pongyolaság, figyelmetlenség, és ignorancia (ezáltal arrogancia).

Úgyhogy meglepő fordulat, amikor szinte egyik percről a másikra kitör a nacionalista őrület, és a film elkezd filmként hatni – a korábbi bájolgás helyett pedig komolyan vehetővé válik.

Az örmények elleni gyalázat stációi hitelesek és tényszerűek: az első konstantinápolyi kivégzéstől kezdve a marhavagokonban szállított tömegekig, az erőltetett menetig, a kiirtott falvakig, az amerikai diplomácia hiábavaló fenyegetésén át a néhány ezer túlélő kimenekítéséig.

Rosszindulattal mondhatnánk: mintha csak a tankönyv elevenedne meg előttünk, de közben nem lehet elvitatni, hogy ezekre a szörnyűségekre valóban fel kell hívni a világ figyelmét. Mert az egészben talán az a legszégyenletesebb, hogy mindezt a száz évvel ezelőtti tragédiát a mai napig nem ismeri el a világ nagy része. Törökország ma is tagadja (a népirtást igazoló számos dokumentum és felvétel ellenére), és külföldi kormányok is csak az elmúlt húsz évben kezdték hivatalosan elismerni, Németország például tavaly. De sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia, sem Magyarország nem ismeri el hivatalosan az örmény népirtás tényét, és ez a kényes kérdés még ma is része a diplomáciai kapcsolatoknak.

Miközben azt látjuk, hogy a nacionalizmus, a népek egymás ellen uszítása és a gyűlöletkeltés ma is aktuális probléma, és elemi szükségünk lenne az önreflexióra – amit honnan máshonnan, ha nem a múltból, és az emberiség közös történelméből meríthetnénk. Látnunk kell, mibe torkollhat mindaz, ami a világ egyes részein ma is zajlik, hogy milyen gyorsan fordulhatnak át a folyamatok visszavonhatatlan tragédiába, hogyan terjednek, mit tehet az, aki nem bírja tétlenül nézni, és milyen lehet előle menekülni. Nem állítom, hogy filmművészeti szempontból mindezt sikerült újszerűen, árnyaltan és kíméletlen realitással ábrázolni. Nem, Az ígéret hollywoodi film, ha úgy tetszik, giccs, és ezt nem szégyelli.

De éppen ezért talán esélye van rá, hogy sokkal több nézőt gondolkodóba ejtsen, mint azok a művészfilmek, amelyek egyébként a legmagasabb ízlést képviselik, viszont csak kevesen értékelik őket. Szerintem mindkettőnek megvan a létjogosultsága akkor, ha a szándék megkérdőjelezhetetlenül tisztességes – és ebben az esetben efelől nem lehet kétségünk.

Gyárfás Dorka

 

  Képek: Vertigo Média