A lelépett dada, a napokig tartó házibuli és repülő vasgolyó – Így maradtunk először egyedül otthon gyerekként

–

Hogy milyen egyedül otthon hagyni a gyerekemet? Fogalmam sincs, nekem egyelőre csak egy macskám van, de a féltés bizonyos formáit már kezdem kapiskálni, ugyanis minden egyes alkalommal égnek áll a hajam, amikor kiteszem a lábam itthonról, hátrahagyva a macskát, és egész végig kínoz a lelkiismeret-furdalás, hogy vajon tíz vagy tizenöt centi magasan áll a cicakönnytenger a lakásban amiatt, hogy egyedül hagytam a kis drágát (megfejtés: nincs könnytenger, a programja a szemérmetlen hentergés a kanapé alatt).

Szóval tudni nem tudom, csak próbálom elképzelni egyelőre, mekkora dilemma a saját gyereket egyedüllétre kárhoztatni egy idő után. Ennek bizonyítéka pedig az első offline értekezletünkön lezajlott beszélgetés a családos kollégáim között, akik olyanra kényszerültek, amire az elmúlt hónapokban nem volt gondjuk: egyedül kellett hagyni a gyerekeket odahaza.

Kiderült, hogy ahány szülő és gyerek, annyiféle szempont és érvrendszer mentén döntenek a Gyerek/Egyedül problémakörről. Én őszintén nem emlékszem rá, hogy mikor maradtam először egyedül, de megkérdeztem ismerőseimet és kollégáimat, hogy őket mikor és mennyi időre hagyták otthon a szülei. Tanulságos történetek következnek, íme:  

Lisztes lányok

„Én arra emlékszem, hogy van otthon egy öt kilogrammos lisztes zsákunk és a Tündivel tíz-húsz dekagrammonként kiméregetjük és bezacskózzuk őket. Úszott az egész lakás a lisztben, de mi szentül hittük, hogy úgysem bukunk le.

Ez az emlék arra enged következtetni, hogy voltam otthon egyedül már tízéves korom előtt is, de én egy nagyon pici faluban nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit, és a madár se tévedett oda, ha nem élt ott rokona.

Így ott nagyon korán szabadon mozogtunk, és maradtunk otthon egyedül, ha a szülők még dolgoztak.

Amikor tizenegy éves koromban Pécsre költözünk és a szüleim elváltak, akkor gyorsan önállósodtam, mert hirtelen meg kellett tanulnom egyedül iskolába járni busszal, majd általában anyukám vicces post it-jei vártak az asztalon iskola után otthon. Aztán indultam edzésre, így volt, hogy csak este találkoztunk. Teljesen természetes volt ez számomra, és nincs olyan emlékem, hogy rettegnék.”

Szakaszosan

„Én úgy emlékszem, elég kicsi voltam, amikor anyukám először szaladt le a sarki kisközértbe, és a tesómmal egyedül hagyott minket. Féltünk, de tényleg nem tartott soká. Később pedig elkezdtük élvezni – szépen feltúrni az egész lakást, eldugott ajándékok, vagy anyukám rejtett kincsei között kutakodva.

Valószínűleg mi is kisebbek voltunk, mint ahány évesen a saját gyerekeimet hagytam egyedül – őket csak kábé tízéves koruk óta szoktatjuk hozzá, fokozatosan.

Szerintem alapszabály ebben, hogy lássuk rajtuk, nekik ez teljesen oké, nem félnek. Ezért például egyedül lefeküdni és elaludni még sosem kellett nekik. Először csak fél órára, aztán egy órára, aztán maximum két és fél órára hagytam őket egyedül – ennél többre még nem.

A legdurvább az volt, amikor egy konferálásra akartam kiszaladni, de kiderült, hogy nem merül ki ennyiben a feladatom: ott kellett maradnom a helyszínen (nem messze az otthonunktól) két és fél órára, a vacsora-fürdés-lefekvés idő kellős közepén. Akkor eléggé mardosott a bűntudat, félóránként hívogattam őket, de persze jól elvoltak, élvezték, hogy annyit kockulhatnak, amennyit hétköznap sosem.”

Csak nappal

„Engem viszonylag korán hagytak egyedül a szüleim, korábban, mint a mai gyerekeket, de akkor az teljesen általános volt. Kisiskolás koromban már sokszor voltam néha pár órát egyedül, sőt az ovis kistesómat is rám bízták. Az volt a szabály, hogy nem nyithatok senkinek ajtót.

A gyerekemet pedig kábé tizenegy éves korától egy-két órára hagyom egyedül max. fényes nappal, estére, éjjelre most sem – tizenhárom lesz – és még egy jó ideig nem is fogom. Nálunk is az a szabály, hogy ne menjen ki kaput nyitni, akkor se, ha futár jön stb. És be kell zárnia az ajtót, valamint fel kell töltenie előtte a telefonját. És van kutya is…

Én amúgy azt hiszem, túlféltem néha, ami abból is adódik, hogy egy idegen pasi hosszan maszturbált előttem hét-nyolc éves koromban, a lépcsőházban (görkorizni engedtek le az utcára), én dermedtem álltam a döbbenettől, és utána be akart vinni a biciklitárolóba, csak szerencsére jött egy szomszéd, megúsztam. Azt hiszem, az elemi bizalmatlanság, (túl)féltés bennem ebből a sztoriból is ered, szóval még mindig nehéz szívvel hagyom magára, pedig amúgy nagyon önálló, vagány és talpraesett.”

Repül a vasgolyó

„Amikor én voltam gyerek, ráadásul Debrecenben, nagyon hamar egyedül hagytak bárkit egy-egy estére. De egyedül jártunk mindenhová úgy elsős korunktól. Semmi nosztalgia, de akkor ez volt a normális, és nem volt semmi para.

A bátyámmal tök jól elvoltunk, vagy játszottunk, vagy verekedtünk, de bárhol laktunk, mindenhol volt legalább négy-öt szomszéd, aki segített. Ajtót idegennek nem nyitottunk, de nem is jött.

Egy gázos dolog azért volt… Mi a lakótelepen megszállottan golyóztunk, és egyszer a sok üveggolyó mellé a bátyám nyert egy nagy vasgolyót, ami nagyon ritka kincs volt. Egyezkedtem, könyörögtem, de sehogy nem adta oda. Aztán, amikor egyszer egyedül voltunk és olvasott, elloptam tőle. Természetesen rájött. Kergetett, meg ki akarta csavarni a kezemből, de én úgy éreztem, hogy ha nem lehet az enyém, akkor az övé sem, így kidobtam a konyhaablakon. Egy vasgolyót. A tizenharmadik emeletről. Annyira megijedtünk, hogy elverni sem volt ideje. Rohantunk le, hogy megkeressük, egy méter mélyen volt, atfúrta a betont. Rettentő volt, hogy meg is ölhettem volna valakit. Ő persze nagyon mérges volt rám, mégis vigasztalt.”

Mínusz Erzsike

„Azt hiszem, tizennégy éves lehettem, amikor a szüleim elmentek – volna – egy hétre a bátyámhoz, én meg a bejárónővel, Erzsikével maradtam – volna – otthon. Akkor már évek óta járt hozzánk, én sosem szerettem. Anya borítékban hagyta a pénzt, hogy majd odaadjuk, ha egy hét múlva visszajöttek. Erzsike az első napon számon kérte rajtam a pénzt, mondván, biztos elloptam, hiába bizonygatta, hogy én csak anyáék utasításait követem.

Szóval Erzsike megsértődött és lelépett, otthagyott egyedül. Anyáék másnap már jöttek is haza, én meg egyedül aludtam a nagy házban.”

Buliból tanulócsoport

„Nyolc vagy kilencéves voltam, amikor anyukám újrakezdte az életét, és összeköltöztünk a nevelőapámmal. Esténként néha otthon hagytak minket a húgommal, de úgy, hogy az alattunk levő lakásban a nevelőapám szülei éltek, tehát, ha bármi dráma lett volna, gondolom, nekik lehetett volna szólni. A mai napig emlékszem, mennyire rettegtem, új lakás, kertes ház kutyákkal (akiktől szintén féltem egy kicsit), szárnyaló fantáziával rendszerint elképzeltem, hogyan gyullad ki a lakás (mert a fa ajtó túl közel van a cirkó lángnyelvéhez, ami, amikor beindul, kicsit kicsap), a bejárati ajtó felé nem tudunk menekülni, ezért az ablakon kell majd kiugrani, az emeletről, egyenesen a kutyák szájába. Szóval be voltam fosva, na. Aztán eltelt pár év, tizenhét éves lettem, a szüleim az azóta megszületett két kishúgommal járkáltak le a balatoni nyaralóba. Akkor már baromira örültünk, hogy egyedül hagynak otthon, én egész nap rajzoltam és festettem (rendszerint női aktokat pasztellkrétával), cigiztem, áthívtam a haverokat, ilyesmik. Egyik este azonban, amikor épp egy kisebb buli volt nálunk (gimi negyedik végén), ahogy kimentem a konyhába, látom ám, hogy megáll a szülők autója a ház előtt. Nem szóltak, hogy egy nappal hamarabb hazajönnek a Balcsiról (ami elég szemétség, utólag, szülőként is belegondolva).

Azóta sem tudom, hogy csináltuk, de abban a kábé öt percben, amíg felcuccoltak az autóból, mi kompletten átalakítottuk a bulit »érettségire szorgalmasan tanuló diákok« csoportjává.

Majd, amikor megérkeztek a szülők, ártatlanul nézegettünk, hogy »jé, így elszaladt az idő a nagy tanulásban«, és mindenki hazament. Azt hittem, okosan megszerveztem mindent, ám másnap anyukám bejött a szobámba, és kérte, hogy adjam oda a pezsgősüvegeket, amiket az ágyneműtartómban rejtegetek. Iszonyú kínos volt.”

De csitt, mi fény tör át az ablakon?

„Nálunk rendszeresen előfordult a tiniéveim kezdetén, hogy a szüleim késő éjjel érkeztek haza Budapestről, és akkor a két fiatalabb tesóm »rám volt bízva« (haha). Jól bevált technikát dolgoztam ki ezen esték eltöltésére: vettem csipszet és kólát, és késő éjjelig videókazettákat, aztán meg DVD-ket néztem a szülői hálóban. A lebukást úgy igyekeztem elkerülni, hogy behúztam a tetőablakon a sötétítőt, csak a tévé ment, és amikor a földszinten nyílt az ajtó, akkor gyorsan kikapcsoltam mindent, lábujjhegyen besprinteltem az alvásra előkészített ágyamba, és útközben a szekrénybe rejtettem a finomságokat. A tesóimat is betanítottam, így történhetett meg, hogy a húgom olyan hétévesen látta a Sakáltanya című filmet, mert egy ilyen estére azt szereztem meg valamelyik barátnőmtől.

Évekkel később, amikor autóval mentem haza egy este, és a szüleim épp tévéztek, észrevettem, hogy a sötétítő szélénél egy nagyjából tízcentis sávban tökéletesen látszik a hálószobából kiszűrődő tévéfény, amikor ráfordulsz a kocsibeállóra.

De a szüleim sosem mondták, hogy pontosan tudták, mit csinálunk éjjel egykor az ágyukban (gondolom, a csipszmorzsából is maradt valamicske az ágytakarón).

Egy kicsit későbbi esetet is elmesélek: a családom nyaralni ment, én meg otthon maradtam egyedül – mert szülőkkel nyaralni tök ciki volt – és nemcsak a mi házunknak lettem a teljhatalmú úrnője, de az ikerszomszédaink kulcsát is megkaptam, mert együtt mentek nyaralni az én szüleimmel. Á, nem volt három napos buli mindkét házban, amiben a kanapénk és a grillsütőnk is maradandó károkat szenvedett.

A hivatalos verzió szerint négyen grilleztünk egyik este. Amúgy szerintem nagyjából huszonnégyen voltunk. És napokig tartott a buli.”

Eskü!

„Az a helyzet, hogy engem sosem hagytak egyedül, mert a nagyim velünk él kiskorom óta, szóval, ha a szüleim el is mentek valahova, felnőtt mindig volt a háznál. Tizennégy évesen elkerültem Pestre kollégiumba, ott szintén mindig volt felügyelet, szóval, ha jól számolom, először a saját lakásomban, olyan huszonegy évesen voltam őrizetlenül.

Jesszus, ez most esett le. De esküszöm, tök épkézláb felnőtt vált belőlem!”

Titeket mikor hagytak először egyedül otthon a szüleitek? És ti milyen feltételekkel hagyjátok egyedül a gyerekeiteket?

Dián Dóri