Kezdjük a csöpögős nosztalgiával!

Amikor a jelenleg iskolába készülő gyerekem kezdte az ovit, én voltam az a szülő, aki megnyerte az első szülői értekezlet lehetőségét (és valahogy azóta is nagyobb számban alakul úgy, de mindegy is). Szóval az első kérdés, amit egy másik szülő hozzám intézett, ez volt:

„Ne haragudj, te valakinek az anyukája vagy, vagy valaki a bébiszitterét küldte?”

Ma már persze nagyon vicces, de akkor épp bizonytalanok voltunk, hogy a két és háromnegyed éves kislányunknak biztosan kell-e az ovi, és egyáltalán, épphogy beleszoktunk az éppen aktuális új helyzetbe (egy kicsi és egy pici felállás), nem láttam magam előtt, hogyan fogjuk reggelente intézménybe juttatni, majd OTT HAGYNI a mi kis későn fekvő, későn kelő kincsünket.

Mondjuk, eleinte fixen mi voltunk az a család, amelyik kapásból a játszótérre vitte a gyereket, mert már rég ott voltak, mire mi beértünk (tizenegykor). Aztán kettőt pislantottunk, és most ugyanez a gyerek már hajnali kilenckor úgy hagy ott bennünket az ovi kapujában, hogy pislogni sincs időnk. Szerencsére még maradt egy bekísérendő „pici” (majdnem ötéves). De már ő sem nagyon néz vissza az ajtóból, mint régen.

Most, az első iskolai szülőin (amit a karantén vége után nem sokkal abszolváltunk) senki nem kérdezte meg tőlünk, hogy bébiszitterek vagyunk-e, de lehet, hogy csak azért, mert ketten vonultunk fel. De én pontosan úgy érzem magam, mint az ovi kezdetén: bizonytalan vagyok, hogy az elmúlt években megszokott életünk újabb felfordulását hogyan kezeljük majd, úgy mind. A négyfős családunkból csak egyvalakinek van papírja róla, hogy iskolaérett, ő minden kétséget kizáróan teljesen bezsongva várja a szeptembert, mindenki más kérdéses. Bezsongásilag is, meg érettség tekintetében is. Tiszta szerencse, hogy nem nekünk kell iskolába mennünk. Időre odajuttatni a kis iskolaérettet viszont továbbra is nekünk kell, és az biztos, hogy ez lesz az első nehézség.

Innen szép nyerni

Jelenleg (most, hogy újra csapatjuk az ovit) úgy is hajnalban kelünk (mármint mi, felnőttek), hogy nagyjából kilencre érkezünk az oviba. De ha elcsúszik a reggel egy „nem találom azt a plüssállatot, ami nélkül nem élet az élet” problémán, akkor ez akár tíz is lehet (nyilván nem egy órán át kajtatjuk a nyamvadt plüsst, csak ilyenkor így rakódnak egymásra a megoldandó problémák). Egy kis jószágkeresés, aztán fent hagyom a lakáskulcsomat, aztán valakinek az autóban jut eszébe, hogy annyira kell pisilnie, mint még soha életében… Értitek, nem?

Nálunk legalábbis gyakran elhatalmasodik ez a „csak még ez, csak még az” káosz, aminek a legkritikusabb pillanatában én szoktam az lenni, aki rájön, hogy egy újabb kávé nélkül nem bírja elviselni ezt a feszültséget, így veszítünk még öt percet. Gondolom, az iskolánál ezt már nem tudjuk ilyen formában eljátszani, de azt, hogy hogyan leszünk négy káoszkapitányból egy céltudatos, fegyelmezett csapat, még nem látom magam előtt.

Óvatosan megkérdeztem a többi ovis szülőt, akinek már van iskolás gyereke, hogy mennyire sokkoló ez a változás. Mindenki megerősítette: annyira, hogy azt most még el sem tudom képzelni. Az egész életünk átalakul. Nem pont ezt akartam hallani.

Doffek Gábor: A veszekedés vége

WMN Life – 2020. június 16. – DG

Már sírtam is (nyilván a meghatottságtól), pedig hol van még a sulikezdés

Az újranyitás keserédes következménye az óvodai ballagás volt, amire én úgy készültem, hogy végig fogom nevetgélni, hiszen a gyerekem még két hónapig ugyanúgy ovis lesz, mintha meg sem történt volna ez a búcsú.

Aztán néztem, ahogy a kisebb gyerekem tök komolyan a helyére kíséri a nagyobbikat, aki olyan hosszú és olyan nagylányos volt, hogy már gyűltek is a könnyek a szemembe.

Totál kiakadtam: mikor lettek ekkorák?

De azért általában inkább röhögök

Nemrég egy ismerős anyukával (bocs, Noémi, hogy így kiadlak) egy Instagram-posztom kapcsán arról cseteltünk, hogy melyik játékgyártó készít inkább részletgazdag hímtaggal megáldott műanyag lovakat (nem akarok semmilyen előjelű reklámot csinálni nekik, de szeretném jelezni, hogy a Schelichnél valaki eléggé szimpatizál a lófasszal – vagyis vélhetően van humorérzéke).

A témát az generálta, hogy egy virágos, csillámos pegazus azért lett kegyvesztett nálunk, mert két nap használat után kiderült, hogy „fasza van a menyasszonynak”, így a kancakedvelő gyerekeim félredobták.

Szegénynek azóta csak én fotózgatom az indokolatlan farkát. Szerintetek is ezt csinálja szabadidejében egy iskolaérett szülő?

(A kérdés költői, nehogy válaszoljatok, mert sírni fogok, és nem a meghatottságtól.)

Tóth Flóra