–

Tudom, ha ezt huszonegy évesen olvasod, akkor dögöljek meg, amiért épp szétzúzom az álmaidat arról, hogy lesz egyszer egy olyan társad, aki majd tizenöt, sőt százötven év alatt sem fog veled veszekedni soha, sőt nemhogy veszekedni nem fog, de annyira tökéletes lesz, hogy még arra sem fog okot adni, hogy te veszekedj.

Ne haragudj. Nem lesz ilyen társad. Nem ilyen társad lesz. 

Ha pedig ötvenegy évesen olvasod ezt, akkor neked már volt, vagy épp van olyan társad, akire passzolnak a fentiek. Nem is cél, hogy a vitákat és veszekedéseket minden körülmények között elfojtsuk, elkerüljük. Először is azért nem, mert ha a gőz útját bedugaszolod, vagy úgy teszel, mintha gőz nem is lenne, akkor az bizony minimum égetni, de még inkább robbanni fog előbb-utóbb. Másodszor azért nem, mert a viták és veszekedések rengeteget tanítanak azoknak, akik részt vesznek benne.

Egy kiadós vita megrajzol néhány határt. Egy kiadós vita emlékeztet arra, mi az, ami igazán fontos a másikban és magadban. Hogy mennyire szereted őt – és magadat, bizony ám! –, vagy mennyire nem. 

Nincs olyan, hogy harminc-negyven-ötven év alatt mindig minden rendben van. Mindig egyetértünk, mindig ugyanazt gondoljuk, mindig képesek vagyunk kezelni a bennünk felgyűlt stresszt, sőt stressz sincs, mert mi annyira kivételesek vagyunk.

A veszekedés ugyanis elkerülhetetlen, ahogyan a stressz is.

Egy terhesség, egy gyerek születése, egy közös lakás építése, vásárlása, berendezése, de sokszor egy szombati bevásárlás is olykor csupa stressz. Ugyanígy stressz a sok személyes családi szülinap, esküvő, karácsony, nyaralás, síelés, iskolakezdés, iskolabefejezés… Soroljam még?

Lehet persze rózsaszín hazudozásban meg önámításban is élni, lehet azt hinni, hogy mindenki másnak csak iszonyú boldogság az összes fenti esemény, hiszen sose láttál Facebookon meg Instán olyat, hogy valaki a hisztijét posztolta bármelyik kapcsán, vagy azt a pillanatot, amikor épp összeveszett a másikkal. Posztolni a boldogságot vagy annak illúzióját szoktuk, a veszekedést nyilván kevésbé.

És mivel manapság mindenki mindent posztol, vagy legalábbis így érezzük, könnyű elhinni, hogy mindenki mindig tök hepi, csak nekünk vannak gondjaink.

Ahogy azt is könnyű elhinni, mert ezt közvetíti a környezet, hogy aki veszekszik, az nem boldog, sőt épp ellenkezőleg. Életmód-influenszerek magyarázzák villogó szemekkel, hogyha követed őket, sosem leszel beteg, sosem leszel többet szegény, és sosem fogsz többet veszekedni, olyan lelki békére lelsz, hogy juhéj. 

Nos, nem attól lesz béke a lelkedben, hogy nem veszekszel, kizárólag búzafűlevet iszol mindenmentes pohárból lótuszülésben, és a reggeli harmat száradása a leghangosabb zaj az életedben.

Minden praktika segíthet, ha az alapok rendben vannak. Ahogy nekem egyszer egy igazán bölcs ember mondta (aki tényleg a lelki béke megtalálására tette fel az életét), hogy spirituálisnak lenni,

békében és nyugalomban lenni, egy jógás elvonuláson, szombat délben, egy domb tetején kurva könnyű. Kedd reggel fél nyolckor, a Ferenciek terén, a hetes busz megállójában – na, az az igazi feladat. Ahhoz kell felnőni, azt kell megugrani. 

A veszekedésekkel és vitákkal is pont így van. Kisimult, stresszmentes nyaraláson vagy huszonnégy évesen, amikor két hónapja „járunk” – nem ugyanaz a feladat nyugalomban lenni, mint amikor épp megszűnik a munkád, de a hiteled nem, nem tudod hova tenni a gyereket hetek óta, hogy egy óra nyugalmad legyen, nemhogy bármit megbeszélni, hanem egy légtérben egy órát kettesben tölteni sem tudtok. Tehát a jó hír az, hogy sem hülye, sem béna, sem gonosz rohadt állat nem vagy, amikor nincs két perced semmire, amikor csont ideg vagy mindentől, amikor fel akarsz robbanni, mert nincs hol ki- és levezetni a feszkódat.

A „rossz” hír viszont az, hogy nincs sem varázsige, sem gumibogyószörp, sem mágikus légzőgyakorlat. Sőt, még ennél is gyötrelmesebb a dolog. Ugyanis hiába vannak valóban nehéz körülményei mindannyiunknak (meg múltunk is van), és mintáink, előítéleteink (de, bizony, neked is van, ne cicegj!) – a vita és veszekedés befejezése az bizony egy darab döntés kérdése. Persze, megbeszéljük, meg egyetértünk, meg stresszkezelünk, meg kompromisszumot kötünk, ez mind érvényes, létező dolog.

De effektív lezárni, befejezni egy veszekedést – az egy mindent felülíró, életformát és attitűdöt befolyásoló, sőt meghatározó döntés kérdése.

Sajnos ez a jó és rossz hírem így együtt. Nincs benned sem gén, sem örökös lenyomat, sem „ilyen vagyok”, sem „nincs mit csinálni”. Ha te úgy döntesz, hogy nem mérgezed a szerelmi kapcsolatodat, a barátságodat, a családodat bármilyen irányban, vagy nem hagyod ezt magaddal szemben, az a te, és csakis a te döntésed, és azzal bárki bármit akarhat csinálni, megerőszakolni, tönkretenni, megváltoztatni, agyonnyomni, kinyírni, fenyegetni, bántani, őrjöngeni – tehetetlen lesz. Eszköztelen lesz, mert a vitához, pláne a veszekedéshez partner kell, ahhoz válasz kell, reakció kell.

És hangozzék ez bármilyen bénán, ügyetlenül, sőt lehetetlenül – működik. Méghozzá úgy, hogy eldöntöd, mi a fontos. Illetve, mi a fontosabb. A veszekedés tárgya, vagy a személy, akivel veszekszel. Ha bevallod, ha vállalod, ha megérted – vagy ha nem, akkor is. És azért egy döntés kérdése, mert akármilyen ostobán hangzik, minden, ismétlem, MINDEN veszekedést be lehet fejezni. Személyeset, szakmait, szerelmit, barátit, mindent.

Szentesi Éva: Független

WMN Life – 2020. június 16. – SzÉ

Rendezvényszervező vagyok, ez a világ három legstresszesebb szakmájának egyike. Elváltam. Nagy baráti társaságban élek huszonöt éve. Szóval láttam már néhány dolgot, pár veszekedést. Láttam feloldhatatlannak látszó vitákat.

Mindenből van kiút. Vagy azért, mert az ügy fontosabb, és akkor bizony el kell engedni, akivel veszekszel.

Ezt, mondjuk, rohadtul nehéz felismerni, és ha felismerted, nem könnyű végrehajtani. Meg büszkeség, ego, önérzet, családi, szerelmi, baráti kapcsolatok, bonyolultak, ezerévesek, tudom. Akkor is muszáj. Miattad. A nyugalmad, a békéd, a holnapi napod miatt.

Ha pedig az ember fontosabb, akkor az ügyet kell ejteni.

És abbahagyni a ragaszkodást ahhoz, hogy adott ügy mindennél fontosabb. Ilyenkor szoktunk rájönni, hogy valójában egy kurva adag szennyesről, mosatlanról, két adag kajáról, egy nap időbeosztásáról veszekedtünk eddig. Ilyenkor derül ki, hogy egy rosszul megválasztott hangnem, két hülye poén, egy szurkálásnak szánt, de sértésnek értett valami az, ami elgurította a gyógyszert.

Tudnunk kell dönteni, mi a fontosabb: ember vagy ügy.

Nem mindig olyan a helyzet, hogy választanunk kell közöttük, de ha megbeszélni nem lehet, akkor ez lesz a dilemma, a végső döntés.

Cserébe, ha idáig eljutunk, itt általában könnyű szokott lenni a döntés, mert az egyik nélkülözhetetlen. A veszekedés viszont soha nem az. Ez a legfontosabb ismérve. Maga a balhé mindig vagy elkerülhető, vagy lezárható, vagy civilizált pályára terelhető.

De hogy nélkülözhetetlen legyen veszekedni – na, olyan soha nincsen. Különösen azokkal nem, akiket szeretünk. Mármint igaziból, az a néhány ember, akiket tényleg szeretünk. Velük soha nincsen.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images