–

Hosszúra nyúlnak az árnyak Agios Georgios falucska hófehérre meszelt temploma tövében. A hullámok csendesen nyaldossák a grafitszürke, vulkanikus homokot, a „görögdinnyepirosra”, azúrkékre, olívazöldre, mázolt csónakok pedig finoman illegnek-billegnek, mint megannyi egyensúlyozó kötéltáncos a cirkuszban, csak itt kissé hézagosak a közönség sorai. A beachet egyetlen napozótárssal osztjuk meg: egy kitartóan ciripelő kabócával. Kereken három percre vagyunk az otthonunktól – a kicsiny lakástól, amit idén tavasszal vásároltunk, miután napról napra tisztábban és világosabban éreztük: nem bírjuk elviselni a zajt.

Methana Görögország egyik legeldugottabb félszigete – nemhogy a nemzetközi turizmus, de még a legtöbb helyi sem fedezte fel, aki pedig mégis, az inkább kihagyná: a vulkanikus majdnem-sziget a tudomány mai állása szerint a legaktívabb tektonikus törésvonalon fekszik, és a történelmi vulkán mellett – ahogy a helyi térképek nevezik – több mit harminc kisebb vulkán fortyog. Az összes környező sziget – Agistri, Poros, Ageina és Hydra – közkedvelt kirándulóhelyek, hiszen egy bő órányi szárnyashajóútra fekszenek Athénról, Methana azonban merőben más: a legnagyobb, tőlünk hét kilométerre fekvő városkában is egyetlen bankautomata van, hajó Athénból kizárólag főszezonban közlekedik, a helyiek pedig előre köszönnek egymásnak az utcán – nem beszélve a mi kis falunkról, ahol a téli hónapokban mindössze tíz-tizenöt lakos marad.

Egy hete sincs, hogy beköltöztünk a huszonöt négyzetméteres, tengerre néző kis lakásunkba, de mostanra minden a helyére került: a kicsiny konyhámban helyet kapott egy elektromos főzőlap és egy mininél is minibb hűtő – minek nagyobb a sör és a rozé jegelésén kívül, ha úgyis frissen vásárolt portékákkal főzünk pont annyit, amennyit úgyis megeszünk? A falra feltapasztottam a legutóbbi lisszaboni kiruccanásunkon beszerzett színes csempematricákat, a plafonról szerelmem, Nimrod nagymamájának Erdélyből Palesztinába, majd későbbi Izraelbe vándorolt rézedényei csüngenek, és – ahogyan azt budapesti minilakásunkban is megtettük – beszereztünk két raklapot, amelyek több mint tökéletesek ágyikónak.

Az egyetlen „luxus” a tengerre néző teraszunk fürdőkádja, amelyben minden éjszaka elnyúlunk elalvás előtt, bámulva a csillagokat, amelyek még sosem ragyogtak ilyen fényesen.

Amikor tíz nappal ezelőtt megérkeztünk Athénba, az első utunk az IKEAba vezetett, ahol a kis listánkról bevásároltuk mindazt, ami a kezdéshez kell. Pár hónapja potom kétezer euróért vettünk egy szuterénszobát Kypseli negyedben, amely bár húszperces sétára van a görög főváros nyüzsgő központjától, az utóbbi időben főként a bevándorlók környékeként híresült el. Nem mintha ez zavarna minket, sőt, minél színesebb, igazibb, zajlóbb, valódibb, életszagúbb, annál jobb.

„Elég keményen nyomjátok” – kommentálta édesapám, miután elmeséltem neki: egyetlen éjszakánk van összerakni a szuterénszobát. „Én még színházba sem tudok elmenni közvetlen a munkából” – folytatta, amikor meglátta, hogy este tíztől hajnali háromig mit hoztunk össze: egy összecsukható kanapé, egy legfeljebb nyersvegán kosztra beállított mini-konyha, és egy ruhasín került a helyére, én pedig lelakkoztam a betonpadlót, és – a Kükládok-szigetcsoport inspirálta fehér festékkel amorf „járólapokat” választottam le egymásról.

Mire felkerült egy vintage izzószálas villanykörte, indulnunk kellett a reptérre – ilyen kemény meló után (és előtt) ránk fér a pihenés: első házassági évfordulónkat Mükonoszra reppentünk ünnepelni három napra, csak úgy lazítani meg felfogni, hogy mi is történik velünk valójában – tényleg, igaziból, minden kétséget kizáróan Görögországba költöztünk. Mükonoszról most nem mesélek, mert ugyanazt tettük, amit minden évben: kimaxoltuk az evés-ivás-mulatozás triumvirátusát, majd visszaérve Athénbe, egy kocsiba zsúfoltuk a három bőröndünket, két IKEA-zsákunkat, egy fali tükröt és egy hűtőládányi friss zöldséget – mert nem mi lennénk, ha nem vállaltunk volna be egy tizenöt fogásos menüsort felvonultató ételfotózást is a költözés másnapjára. Mint kiderült, mi magunk már nem fértünk be a kocsiba, de nem baj, mert a délutáni komp indulásáig még pont van időnk venni egy bakelit lemezjátszót, és meginni egy búcsúsört, amivel elköszönünk Athéntól.

Így futottunk be Poros szigetére, immáron lemezjátszóstul, ahonnan vizitaxival utaztunk át Methanára. Ott kibéreltünk egy quadot, és a Mamma Mia legcsöpögősebb jeleneteit megszégyenítő módon, hegyeken-völgyeken és öblökön átvezető, kacskaringós úton át megérkeztünk… haza.

Azt még nem említettem, hogy a férjem, Nimrod annyira bízik bennem, hogy úgy mondott igent – nem a házasságra, hanem a költözésre –, hogy életében nem látta első közös, saját lakásunkat. Amikor rátaláltam néhány hónapja, épp előadásai voltak az Izraeli Nemzeti Színházban, így a legjobb közös barátunkat bízta meg: legyen szeme és szíve helyette is. Most megadatott neki az az irigylésre méltó, „egy az ezerből” típusú elképesztő élethelyzet, hogy berobogva a falunkba, felhajtva a házunkhoz vezető földútra, majd leparkolva a quadot felkaptam, és a karomban cipeltem be az otthonunkba, ő pedig csak pislogott és nevetett és sírt és ölelt, és megint csak pislogott, sírt meg nevetett és ölelt – ez így ment hosszú percekig.

Aztán – mostanra, gondolom, cseppet sem meglepő módon – naplementére összeraktuk a lakást, a welcome-vacsinkat pedig már a falu templomának tövében húzódó tavernában ünnepeltük közel-keleti kedvencünk, a hummusz görög képviselője, a fava krém, a fokhagymafüggők mennyei mannája, a helyi fokhagymaszósz, a citromlével főtt vadon nőtt zöld levelek, a „horta”, és egy tál ropogós sült cukkini társaságában.

„Ha ez nem velünk történne, el sem hinném” – mondta Nimi, én pedig vadalmaként vigyorogva bólogattam.

Az emberek nagy része úgy képzeli el a külföldre költözést, mintha milliókat kéne költeni mindenféle tengerentúlra-szállító cégeknél, és heteken át dobozlabirintusban kéne élni, mert „a konyhacuccok/törcsik/ágyneműk ráérnek jövő héten”. Pedig semmi másra nincs szükség, csak egy mély levegőre, négyféle intenzív melóra, és Madonna új lemezére aláfestő zenének, aztán meg egy jéghideg jutalomsörre, miután mindent elvégeztünk.

Az elmúlt napokban megismertük az új szomszédainkat: a brit házaspárt, akik több mint egy évtizede szerettek bele a faluba, és nem is mentek tovább soha többé; a szomszédos telken építkező bácsiba, aki reggel nyolckor kezd, és délelőtt tizenegykor végez, így nagyjából hét éve zajlik a meló, és legalább ennyi van hátra, de jó ez így; a falu határában húzódó holisztikus wellness-szállót üzemeltető házaspárra, akik meghívtak minket egy vegán sajttal készült görög pitére, és egy kis kertre („Ó, zöldséget akartok termeszteni? Nekünk van egy földünk a házatok mellett, amit sosem használtunk semmire, rendelkezzetek vele!”); és a közeli kisváros boltocskái között megbújó, Santorini luxusüzleteit is maga mögé utasító boltját vezető, Athénból kiábrándult tetovált családanyával; valamint sok-sok mosolygós nénikével és bácsikával, akik, ha megláttak minket kézen fogva andalogva, előre köszöntek, ránk kacsintottak, időnként pedig egyenesen – nem viccelek – megtapsoltak minket.

Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok: a beachről hazafelé sétálva letépünk majd néhány fügét, gránátalmát, lime-ot és citromot, hogy megédesítsék a vacsoránkat.

Tudom, minden ember más, így mindenki más és másféle-fajta vágyakkal és álmokkal indul neki az életnek, de valahol azért felfoghatatlan számomra: ha itt van mindez és elérhető, szabad és csodálatos, miért küszködtem, harcoltam, szenvedtem azért, hogy halálba robotolva magam, éppen annyi pénzt tudjak összeszedni, amennyi egy tel-avivi lakbérre elegendő?

És miért van az, hogy amikor Athénban elmeséljük egy helyi lakosnak, hogy Methanara költözünk, azt feleli: „Mi?! Miért?!” Hogyhogy miért? Miért ne?! Miért laknék nagyvárosban, ahol egyetlen épületben annyian laknak, mint itt egy egész faluban? Miért akarnék egy szupermarket tőszomszédságában élni, ha minden délelőtt befut egy hajó a kis kikötőnkbe kistermelői zöldségekkel, a szomszéd sziget pedig fél Európa pisztácia-ellátását biztosítja, és – egyelőre – tiszta víz folyik a csapból?

Tudom, egy aktív vulkánon lakom, tudom, hogy ha erdőtűz üt ki, ha megremeg a föld, ha „gyünnek a migráááncsok”, és így tovább, akkor magunkra vagyunk hagyva – de miért akarunk mi, emberek mindenáron a lehető legrosszabbra felkészülni?

Tényleg fontosabb a bármikor bekövetkező halálra készülni, mint a mindenkor zajló életre?

Nekem – többé – nem. Úgy, ott, azokkal, és azért akarok élni, hogy ha egyszer eljön a vég, akkor ne kelljen megbánni semmit sem.

Új életet kezdtem? Nem igazán – ez még mindig ugyanaz a varázslatos élet, amely Csillaghegyen a hátsó kertben, a Szív utcában, a „hatker” ölelésében, Hackney-ben, London bohém művésznegyedében, és Tel-Aviv/Jaffában, az első szabadon választott hazámban zajlott – és minden korábbi állomását nagyra értékelem, szeretem, és szívemben-lelkemben őrzöm, örökre. Csak most kibontottuk a vitorlát.

Kalimera, Görögország! Yamas az új kalandra!

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak