-

Amikor a szicíliai nyaralást tervezgettem otthon, a kanapén fetrengve, egyből megtetszett Lipari szigete. Szicíliától épp csak 30 kilométer választja el, mi az nekünk, gondoltam! Három napot muszáj lesz eltöltenünk a szelek szigetén, ahonnan még a Stromboli vulkán is prímán látszódik, ahogy sűrű időközönként kipöffent egy-egy füstfelhőt, mint egy nagypapa a verandán üldögélve, pipával a kezében.

Az a kis békésen pöfékelő a Stromboli

Bérelt autónkkal egy bő óra alatt megérkeztünk Milazzóba, innen indul a komp a szigetre. A jegypénztárban azonban, ami csak délben nyitott ki, azt a hírt kaptuk, hogy a hajó a nagy hullámzás miatt aznap nem jár. Nem igazán értettem a dolgot, a szikrázó napsütésben és 40 fokos kánikulában ugyan valóban kellemesen üdítő szellő fújdogált, de a partot nyaldosó hullámok még balatoni szemszögből nézve is nevetségesen festettek. Hát, ha ez nektek nagy… – néztem lefitymálva az olasz csávókra. Szegény csajok.

Gyorsan átvariáltuk a tervet – főleg hogy a vulkanikus szigeten már türelmetlenül toporgott ránk várva a szállásadónőnk, izgatottságának sűrű SMS-üzenetekkel adva hangot –, és a szárnyashajó-kikötő felé vettük az irányt. A kikötő parkolóját őrző derűs fickó, miután elmakogtuk jövetelünk célját, szépen elhadarta, hogy 15 perc múlva indul a következő hajó, de ne izguljunk, el fogjuk érni. Mama bemegy jegyet venni, papa leparkol, csomagok, gyerekek most rögvest ki, capisci? Persze, persze, értem… Illetve egészen addig értettem is, amíg meg nem láttam a jegypénztárban tipródó iszonytató tömeget. Önjelölt utaskísérőnk azonban egy cseppet sem zavartatta magát, megragadott a könyökömnél fogva, majd addig taszigált és ráncigált, amíg mint egy bowlinggolyót, be nem lökött a sor legelejére. Majd szélsebesen magamra hagyott, hogy a férjemet is eligazgassa. Elvitte a távoli parkolóba, majd felpattintotta maga mögé a mocira, és visszarobogtak – épp időben. Utolsóként estünk be a hajó fedélzetére, éljen-éljen, nagy pacsi, baszki, megcsináltuk!

A hajó útnak indult, majd amikor kiért a nyílt vízre, szédületes sebességre kapcsolt. A hullámok nevetséges méretét illető finnyogásomat pedig sürgősen revideálnom kellett. A hajó szárnyas talpai fel-le pattogtak a tengeren, mintha csak egy fékevesztett, gigantikus hintalovon ültünk volna. Az utasok arca pedig ezzel párhuzamosan váltott rózsaszínből fehérre, majd fehérből zöldre, míg általános penészszínt nem vett fel a nagyközönség ábrázata.

Már épp kacsingatni kezdtem volna a matrózok felé, akik jó ütemérzékkel osztogatták ki itt és amott a hányószacskókat, amikor az alsó szintről egy csuromvizes, halálra vált arcú nő feltámolyogott a lépcsőn. Nyomában egy rakás szintén csuromvizes, halálra vált arcú turistával. Mire az addig békés nyugalmat sugárzó matrózok hirtelen felélénkültek, és a lépcsőket kettesével szedve iparkodtak le az utastérbe.

Kiderült, hogy az erős hullámzás nemcsak a gyomrokat kavarta fel, de betörte az egyik lenti ablakot is, ahol most kérlelhetetlenül fröcsögött be a tenger.

A kapitány abban a szent minutumban behúzta a kéziféket, majd egy 180 fokos kanyar után szép lassan, de legfőképp óvatosan, visszacsordogáltunk Milazzóba.

Nem volt mit tenni, aznapra menthetetlenül ott ragadtunk. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha egy csinos, festői hangulatú városkáról beszélnénk. Ám sajnos hamar be kellett látnunk: Milazzo Szicília csatakosra izzadt hónalja. Az éjszakát egyedüli vendégként egy kísértetszállodában töltöttük, ahol az egyetlen személyzet egy üres tekintetű recepciós volt.

Másnap újra nekigyürkőztünk az átkelésnek, az immár ismert forgatókönyv szerint. Van komp? Nincs komp. Lesz komp? Isten tudja. „Én nőnek ennyit még nem udvaroltam!” – mormogta bosszankodva a férjem az orra alá keserűségében, amiért harmadik nekifutásra sem sikerül bevennünk a szigetet. (Én pedig magamban arra próbáltam visszaemlékezni, hogy annak idején valóban ilyen könnyen beadtam volna a derekamat…?)

Az autót ismételten leparkoltuk, a jegypénztárban újra előrekönyököltem magamat a rossz idő miatt egyre duzzadó tömegen, majd huszonöt perc elteltével újra a markomban szorongattam a hajójegyünket.

Mire a fedélzeten elfoglaltuk a helyünket, sűrű cseppekben nekieredt az eső. Ha újra leszállítanak erről a nyüves bárkáról, én hazamegyek! – fogadkozott életem párja, ám szerencsére pár perc múlva zajos pöfögéssel kifutottunk a tengerre.

Itt még senki nem sejt semmit…

Mivel ezúttal egy kisebb lélekvesztőre szereztem jegyeket, a hullámzás a tegnapinál jobban dobálta a hajót… ami eleinte roppant mulatságosnak tűnt. Ennyi pénzért Liparira is eljutok, plusz még hullámvasutazok is, micsoda jó üzlet! – dörgölgettem mohón a kezeimet. De nem sokáig.

Ami az első tíz percben kacagtatóan mókás volt, a következő másfél órában pokoli kínná torzult. A hajón szépen lassan elcsendesedtek a vígan csivitelő népek, a beszélgetés alapmorajlását öklendezés és bús jajongás zaja váltotta fel. Mint egy jó matekórán, amikor a tanító néni kérdésére az osztály többsége tudja a választ, úgy jelentek meg a jelentkező karok a magasban, hányószacskót igényelve.

Megfogadtam, ha törik, ha szakad, én ugyan nem fogom szégyenszemre kidobni a taccsot, aki ilyen rutinosan tud vedelni, mint én, azon nem foghat ki egy kis hajókázás és tengeribetegség. Innentől fogva meredten bámultam ki az ablakon, buzgón kizárva a perifériás látóteremet, ahol zöldülő ábrázatú urak és hölgyek öklendeztek a zacskójukba.

Másfél óra elteltével, miután a gyomrom keresztül-kasul liftezte a belsőm, tokától bokáig, végre letántoroghattunk gyötrelmeink színteréről.

Vidám szállásadónőnk már a parton várt, szélesen mosolyogva, a tengeri kaland utózöngéjét pedig hamarosan egy pohár fehérborral vettem kúra alá.

Lipari pedig valóban olyan izgalmas és gyönyörű szigetnek bizonyult, amilyennek otthon, télen, a kanapén heverészve elképzeltem. Abszolút megért minden cseppnyi gyomorsavat, ezt bizton állíthatom. Meg hát ahogy a nagymamám fogalmazott: épp az ilyen kalandokért érdemes nekivágni a nagyvilágnak. Szicíliában még rókázni is sokkal kellemesebb…

Szerintem tökre megérte

Fiala Borcsa

Képek: saját, illetve ITT és ITT