Túlevés, majd csendes hánytatás, hogy a család észre ne vegye – Evészavarokkal küzdők a járvány idején

 –

Filákovity Radojka/WMN: Az elmúlt hónapok a megszokott tapasztalásainkon túlmutattak, így a problémamegoldó eszközeink is kevésbé hatottak. Mi történik, ha ilyen mértékű stressz éri az embert, milyen alapvető élettani funkciókat érint leginkább?

Fülöp Emőke: A fokozott stresszhelyzetek megnövekedett kortizol-termelést idéznek elő, ami általában szénhidrátéhséget eredményez. Ilyenkor, az erre érzékeny emberek fokozott evéssel reagálnak. A jelenlegi, bizonytalan helyzet kimeríti az összes feltételét annak, amit a stresszről gondolunk. A krízis azonban ugyanannyira lehet esély, mint veszély, attól függően, az ember mennyire tud megoldás-központúan gondolkodni, reagálni. Van, akit a szorongás debilizál, gyakorlatilag lebénít, van, akit viszont új megküzdési formák kialakítására ösztönöz.

A leginkább stresszkeltő helyzetek egyébként azok, amikben a kontrollvesztés dominál. Ugyanakkor a karanténban még voltak támpontok – mikor lehet például bevásárolni, hogyan lehet másokkal találkozni.

A veszélyhelyzet feloldása miatt ezek a támpontok megszűntek, így egyéni döntéssé vált a helyzetre adott reakciónk. Paradox módon azt tapasztalom a pácienseimnél, hogy emiatt nehezebben alkalmazkodnak a korlátozások feloldását követő helyzethez, mint anno a karanténhoz: akik például hipochondriára hajlamosak, azt élték meg a karantén alatt, hogy a külvilág által korábban abnormálisnak titulált reakciók váltak normálissá, így, ami miatt előtte mindenki furcsán tekintett rájuk – állandó kézmosás, fokozott reakció a legkisebb tünetre is –, az általánossá vált. Épp emiatt a járványhelyzet első szakaszában nem tapasztaltam náluk állapotrosszabbodást. Most azonban nekik is meg kell küzdeniük azzal, hogy már nem olyan szigorúak a szabályok, megszűntek a jól behatárolt keretek, ami fokozhatja a szorongásokat.

F. R./WMN: Az evészavarokkal küzdőknek azonban kifejezetten rosszat tett a karantén.

F. E.: Az evészavar esetében az étel beszerzése, vagy éppen az attól való távolmaradás központi helyet foglal el a gondolkodásban. Az elmúlt hónapokban sok esetben a megszokott ételek beszerzése vált nehezebbé, ami csak tovább növelte a vágyat: ha ugyanis én döntök úgy, hogy nem tömöm tele a hűtőt étellel, az teljesen más, mintha akadályozva vagyok benne. Aki ugyanakkor idejekorán felhalmozott mindent, annak egy állandó kísértéssel kellett szembenéznie, azzal, hogy „össze van zárva az ellenséggel”. Nem csak az ételekkel való összezártság okozhatott nehézséget: az anorexia nervosa jellemzően tizenkettő-tizennyolc év közötti lányoknál alakul ki, és sok esetben megterhelő családi kapcsolati minták, diszfunkciók húzódnak meg a hátterében. A család általában merev szerkezetű, túlkontrolláló, így az egyetlen dologgá, ami felett a beteg kontrollt tud gyakorolni, a saját teste válik.

A karanténhelyzetben, amelynek során egy anorexia nervosával küzdő fiatal össze van zárva a túlkontrolláló családdal, a tünetek súlyosbodhatnak.

A bulimia esete más, ott a háttérben sokszor valamilyen trauma, abúzus húzódik, és az érintettek is idősebbek, általában tizennyolc-huszonöt év közöttiek. Ők a karanténban nehezebben tudták titkolni a falásrohamokat és az azt követő hánytatásokat a környezetük előtt, ahogy a falásrohammal küzdők is.

F. R./WMN: Mi a különbség a falásroham-zavarral küzdők és a bulimia nervosában szenvedők között?

F. E.: Patológiás formában a falásroham zavara az, amikor az evést nem az éhség vagy a telítettségérzés irányítja, hanem az érzelmi tényezők. Ezek a páciensek sokszor tényleg extrém mennyiségű kalóriát tudnak bevinni egyszerre, de amíg a bulimiánál az ezt követő bűntudatból, illetve szégyenérzetből adódó feszültséget hányással oldják (ami súlyos testi problémákhoz vezethet), addig a falásroham-zavarral küzdő ember (aki ilyen módon nem szabadul meg az ételtől) megreked egy állandó önutálatban, a falás után depresszív időszak következik. Mindkét zavarnál óriási a szenvedésnyomás, így ezeknél a problémáknál gyakori, hogy szakemberhez fordulnak segítségért.

F. R./WMN: Az anorexiában szenvedőknek ezzel szemben nincs betegségtudata?

F. E.: Az anorexia nervosa nagyon kíméletlen zavar: a betegséggel küzdők perfekcionisták, a végletekig képesek kizsigerelni magukat mind a sportban, mind a munkában. Mindenben a tökéletességre törekszenek, így az evésben is. Az egésznek van számukra egy erős szabályozó, büntető jellege, és mivel nincs betegség-belátásuk, ezért a környezetnek fontos a szerepe a probléma felismerésében.

Annak ellenére viszont, hogy az anorexia tünetei látványosabbak, mint a bulimiáé, a határt nehezebb megragadni: a család gyakran túl sokáig él tagadásban, későn veszi észre, hogy a gyerekkel baj van.

F. R./WMN: Még akkor is, ha drasztikus a súlycsökkenés?

F. E.: Azt látják kezdetben, hogy a gyerek először csak nem eszik egészségtelen dolgokat, sportolni jár, jól teljesít, ami nagyszerű – csupa olyan dolog, aminek egy szülő normál esetben örül. A vészcsengőt általában az nyomja meg, amikor a fiatalból eltűnik az életöröm, a testsúly pedig már kritikus határ alá csökken. Az evészavarral gyakran jár együtt depresszió, de hiába veszi észre a környezet, az anorexia kezelésében nagyon nehéz elérni a páciens együttműködését, épp azért, mert nincs betegségtudata.

F. R./WMN: A mentális zavarok gyűjtőkönyvében ugyan még nem szerepel, de egyre több szó esik manapság az orthorexiáról is, ami az egészséges ételektől való függőséget jelöli. Egy ilyen zavar felerősödhet világjárvány idején, amikor az egészség még fontosabb szerepet kap?

F. E.: Az orthorexia kényszeres zavar, a kényszerek pedig azért keletkeznek, mert az ember fokozottan szorong, amit kényszercselekvéssel próbál oldani. Például úgy gondolja, ha ötször mos kezet, akkor nem fog megbetegedni, vagy úgy marad egészséges, ha csak bizonyos ételeket eszik, adott helyről szerzi be őket, és meghatározott módon készíti el.

Az orthorexia onnantól számít patológiásnak, amikor az ételek beszerzése és elkészítése rögeszméssé válik, elveszi a teret és az időt más, korábban fontosnak tartott dolgoktól.

F. R./WMN: Hogyan tudnak ezek a betegek megküzdeni azzal, ha a járvány miatt újra felerősödött az evészavaruk?

F. E.: A legtöbb embernek van valamiféle sérülékenysége. Aki valaha evészavarral küzdött, az ő sérülékenysége ott van. Ezek az emberek hajlamosak a szélsőséges gondolkodásra: vagy betegként, vagy gyógyultként tekintenek magukra, holott ez az állapot nem fekete-fehér. Egy picit az alkoholizmushoz hasonlítható, amiben szintén előfordulhatnak visszaesések stresszhelyzet esetén. De fontos, hogy ha vannak is ilyenek, már nem onnan kell kezdeni a gyógyulást, mint a legelején. Az evészavarokkal foglalkozó intézmények is hangsúlyozzák: ilyen kritikus időszakban, egy abnormális helyzetre adott normális reakció, ha időről időre visszatérnek azok a gondolatok, hogy az ember felfalná a hűtő tartalmát. A páciensnek magát kell erősíteni, hogy ez a helyzet átmeneti, véget fog érni, és ott tudja folytatni a gyógyulást, ahol abbahagyta. Ez analógiában kicsit olyan, mint amikor egy állomáson vagyunk: tudjuk, hogy jönni fog a vonat, ahogy azt is tudjuk, hogy az evéssel kapcsolatos gondolatok is jönnek majd, amikor picit stresszesebbé válik a helyzet. Viszont rajtunk múlik, hogy felszállunk-e a vonatra, vagy hagyjuk, hogy tovább menjen.

Súlyos anorexia azonban nem gondolom, hogy csupán egyszerű ambuláns terápiával gyógyítható, inkább a csapatmunkában hiszek: gyógytornász, dietetikus, esetenként gasztroenterológus bevonásával, ha szükséges, kórházi kezeléssel, csoport- és családterápiával lehet hatásos eredményt elérni.

Ha elindult már egy ilyen komplex terápia, borzasztó, hogy a járvány miatt meg kellett akadnia. Viszont – ahogy azt a külföldi intézmények is hangsúlyozták, – a cél most inkább a visszaesés elkerülése és a köztes állapot fenntartása kell hogy legyen.

F. R./WMN: A társas érintkezés hiánya, az evés szociális funkciójának elvesztése mennyire jelentett nehézséget az elmúlt időszakban ezeknél a betegeknél?

F. E.: Akinek patológiás evészavara van, annak az evés rég elvesztette a szociális és az örömszerző funkcióját. Az pedig, hogy másokkal egyen, inkább szorongáskeltő számára: a bulimiás páciens attól szorong, hogy megjegyzik, mennyit eszik, az anorexiában szenvedő pedig, hogy milyen keveset. A falásroham-zavarral küzdőknél a háttérben általában az étellel kapcsolatos kritikus szülői magatartás is felfedezhető: a picit túlsúlyos gyereket a szülő próbálja szabályozni abban, mit ehet és mit nem, ezért szorongás alakul ki a mások előtt való evéstől. A szakemberek többek között épp abban segítik a pácienseket, hogyan tud újra kialakulni az evés szociális és örömszerző funkciója. Ez a karantén alatt nehezített volt, bár az online lehetőségeknek köszönhetően – gondolok itt Zoomra vagy Skype-ra – nem feltétlenül kellett megszakadnia az ilyen jellegű terápiának.

F. R./WMN: Hogyan hatott a nyitás az evészavarokkal küzdőkre? Ez is egy olyan változás volt, ami felerősítette a zavarokat vagy épp ellenkezőleg?

F. E.:

Aki szorongással küzd, annak az enyhítés is egy újabb stressz, egy újabb változás, amihez alkalmazkodni kell.

Külön nehézség, hogy most mindenki maga húzhatja meg a határokat, és felmerül a kérdés: hol húzódnak valóban ezek a határok? Én még maszkban járok, de mellettem húsz másik ember már nem – én aggódom túl a dolgokat, vagy a többiek felelőtlenek? Mindenki a saját igazát bizonygatja, és emiatt elkezdenek egymásra furcsán nézni az emberek – ez még azokat is megzavarja, akik nem küzdenek sem szorongással, sem evészavarral. Fontos, hogy el tudjuk engedni a külső nyomást, és aszerint cselekedjünk, ami számunkra a legkevesebb szorongással jár, illetve, hogy a külső nyomás ne írja felül a saját biztonságunk érdekében tett lépéseket. Most a belső támpontok, a saját szorongásaink optimalizálása az egyik legfontosabb szempont.

Az evészavarban szenvedők személyisége sok esetben merev: a betegséggel küzdők nagyon nehezen engednek a szokásaikból, épp ezért mindenféle apró változás hihetetlen kihívás elé állítja őket. Ugyanakkor most arra kell berendezkedniük, hogy folyamatosan újratervezzenek – ennél rosszabbat kitalálni sem lehetne egy evészavarosnak, aki abba kapaszkodik, ha végre van egy struktúra körülötte.

Nem maga a karantén vagy a nyitás ténye a rossz számukra, hanem az, hogy megint igazodni kell egy új helyzetekhez.

F. R./WMN: Milyen módon tudnak állandóságot vinni a folyamatos változásba?

F. E.: Az ELTE élő pszichológiai előadásokat tartott a Facebookon, ahol az evészavar is téma volt. Ott említettem egy bulimia nervosával küzdő páciensem tapasztalatait, aki arról számolt be, mekkora lavinát képes elindítani, ha egy láncszem meglazul: ha kimarad a reggelije, akkor szinte az egész hete dugába dől. Ebédnél ugyanis éhesebb lesz, mint szokott, emiatt többet fog enni, így beindulnak a szorongásai. A szorongás pedig már egy evésre késztető helyzet, ami hánytatással végződik. Ilyen esetben ki kell találni, a betegek hogyan hozhatnak létre három-négy olyan támpontot a napjukban, amihez tartani tudják magukat. Az sem jó ugyanakkor, ha túl szigorúak magukhoz.

Mindenkinek fontos belátnia, hogy egy dologra érdemes most berendezkednünk: a változásra. Épp emiatt kell a rugalmasság, kellenek az engedmények: a saját magunkkal szembeni empátia kiépítése kulcsfontosságú – nem csak az evészavarosokat illetően.

Azzal szoktam bátorítani a pácienseimet, hogy, ha lesz is második hullám, most már van erre forgatókönyvünk. Tudjuk, hogy képesek vagyunk olyan helyzetekre is ráállni és kialakítani a saját struktúránkat bennük, amik korábban ismeretlenek voltak számunkra. Emiatt kicsit könnyebb. Amíg nincs vakcina, illetve gyógykezelés, addig meg kell őriznünk a folyamatos újratervezés és a magunkkal (szorongásainkkal) szembeni megértés és elfogadás képességét.

Filákovity Radojka

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images