Marossy Kriszta: Fújd ki, engedd el! – WMN-naplók
Pár napja élőztünk Tóth Flórával a WMN Facebook-oldalán, ahol magam is meglepődtem attól a kijelentésemtől, hogy hiába szabad már, néha félek, vagyis inkább nem szeretek kimenni az utcára. Nem mintha hazugság vagy valamiféle ferdítés lett volna, inkább akkor és abban a pillanatban, ahogy valahogy mélyről kibukott belőlem, az rémisztett meg, hogy esetleg úgy megviselt az elmúlt három hónap, hogy újra pánikbeteggé váltam? Azóta megnéztem ezt a kijelentésemet megint felvételről, és láttam, hogy közben ficánkolok, jól vagyok, boldogan, hogy végre élőben láthatom Flót, együtt vagyunk, tervezhetünk, nevethetünk. Egy pánikbeteg nincs ilyen jó állapotban, ha kilép otthonról, nem kacarászik boldogan hülyeségeken, hanem kétségbeesetten kapaszkodik biztos pontokba, és a fején is látszik, hogy nincs jól. Tehát valami más lehet az oka. Azóta – sajnos – rájöttem, hogy mi az. Marossy Kriszta írása.
–
Nem olyan régen szintet ugrottam, és átváltottam egy keményebb online jógatanárra, ami ugye az emberiségnek kis lépés, de hát nekem igencsak nagy… Főleg, hogy az én mércémmel túl ájtatos hangon beszél, viszont gyönyörű erdőkben, patakok mellett és egészen újfajta tudással. Első két nap vért izzadtam vele, így csak lassan tudatosult bennem, hogy nagyon sokszor, a kilégzések alkalmával nyugodt hangon azt búgja nekem, hogy: „Let it go!” Aztán elkezdtem koncentrálni rá, és az összevissza csavarodások közben gondolkodóba estem, hogy
mik azok, amiket jelen pillanatban el kell engednem, ki kell fújnom magamból.
Rettentő tükör lett ez a nagy elengedési folyamat, főleg annak fényében, hogy hónapokig majd kicsordult a netről a fogadalomáradat, miszerint „most tanulunk”, „visszatérünk valami régebbi, nyugodtabb állapothoz”, az „emberségé a jövő”, „figyeljünk egymásra” és még sorolhatnám. Aztán fentről leszóltak, hogy lehet menni kifelé, kinyitották az ajtókat, és már az első napon a házunk bejáratánál egy gyomorszorító veszekedésbe futottam bele, miszerint a „káanyádnak állsz ide, amikor tilos, nem látod te …!?”, „bocsánat, csak anyukámnak hoztam ételt, már megyek is”, „menj anyádba, ne kaját osztogassál, hagyjál haladni másokat, nem körülötted forog a világ!”.
Eltorzult, fáradt, agresszív és szomorú fejek. Szinte rosszul vagyok, visszafordulok, nem olyan sürgős, hogy legyen otthon vaj.
Fújd ki, engedd el!
Kiülök a pici teraszra, még meleg van, a nap gyönyörűen süti a virágokat, amikért hosszú évek óta most vagyok a leghálásabb. Zenét hallgatok és olvasok. Konstatálom, hogy sikerül elengedni a stresszt. Már tíz egész perc el is telik ebben a nyugalomban, amikor felhangzik az első, elnyújtott dudaszó, amit egy perc múlva már szűnni nem akaró dudálás és ordítás vált fel: „Anyádnak állsz oda, nem férünk el…” Bemegyek, becsukom az ajtót, kizárom a napot, a virágokat, fejhallgatón is lehet zenét hallgatni és közben olvasni.
Fújd ki, engedd el!
A ház udvarán tilos parkolni, le is van zárva, de valaki kinyitotta a kaput, és egy rendes autópálya-parkolóvá változik reggelre az udvar. A „szembenéni” ablaka nagyon lent van, közel az udvar szintjéhez. Éppen szellőzteti a párnákat az ablakban. Elé állnak, vasrudakat dobálnak a földre és flexelnek, bele az arcába. Sokat bír, sosem szól. Ezúttal viszont kéri őket szépen, hogy csak egypár méterrel arrébb, ha lehetne. A flexelő munkás visszaordít, hogy ő azt csinál, amit akar, a nyanya takarodjék vissza a lakásba, és ha ennyire nagyon zavarja, csukja be az ablakot. Kinézek. A néni a könnyeivel küszködve kéri, hogy ne beszéljen vele ilyen hangon, ő kedvesen kért, amire a válasz csak annyi, hogy „be kéne fogni a száját és béke lenne”. Lerohanok és üvöltök, hogy pofa befog, nem flexel, nem beszél így senkivel, takarodik ki az udvarról.
Amit kapok, le sem írom, de flexelő végül úgy takarodik el, hogy az egész családomat száz évre előre is kinyírta, engem pedig lecigányzsidókurvázott, csak a szuperül bejáratott szófordulatok végett.
A néni könnyes szemmel megköszöni, hogy legalább egy ember kiáll érte, és mondja, hogy köszöni, hogy minden évben szépek a virágaim, sokat nézi őket.
Fújd ki, engedd el!
Megyek a piacra, bejáratott hely, megnyugtat. A parkon keresztül kerülök a zöld és a nyugalom miatt, ahol anya ordít a gyerekével, aki úgy kapaszkodik kacagva a szuper új játszóhálókba, hogy a térdén csúszva halad. De hogy is képzeli, hogy majd vegyen neki emiatt új nadrágot, meg mosson is rá, meg amúgy is miért neveti ki?
Nem neveti ki, boldog. Volt.
Fújd ki, engedd el!
A piacon a sorban elöl egy néni, mögötte egy másik néni, utána én. Első néni válogatja ki a löttyedtek közül a szép citromokat. Második néni pufog, morog, kiömlik a száján, hogy „persze, még nézzen csak meg százat, nem gond”. Közben keresi a maszk mögött a tekintetemet, meg persze az árusét, hogy jól meg lehessen beszélni, hogy miért van felháborodva, hiszen ezt nekünk is értenünk kell. Közben hozzáteszi, hogy „ez a baj ezekkel az öregekkel”. Az árus annyit mond, hogy „hadd válogasson már a hölgy”, én csak annyit, hogy „nem, nem ez a baj és nem csak az öregekkel…”.
Gyűlölettárs nélkül maradva, pufog tovább magában, a szeme összeszűkül, és kisstílű dühében a néni nyakába áll, megmutatva, hogy ő már leszarja a kötelező távolságtartást is, majd, amikor sorra kerül, hosszan válogatni kezdi az epreket.
Fújd ki, engedd el!
A teraszok megnyitottak, gondolom, kiülök az életérzés miatt. Bárhova megyek, nincs hely, vagy fürtökben lógnak az emberek. Nem ülök ki, megyek a kis teraszomra, hátha nincs flex. Egyre kevésbé vágyom az emberekre. Egyre kevesebb emberre vágyom. De akik fontosak, vagy annak hiszem őket, azokra nagyon.
Fújd ki, engedd el!
Nézegetem az Instát, egy sztoriban meglátom egy – azt hittem, hogy fontos – barátomat. Ül egy teraszon. Nagyjából egy hónappal ezelőttig még majd mindennap beszéltünk, sokszor mondta, hogy ettől lesz jó a napja vagy a kedve. A gyerekem érettségizett, sűrű hetem volt, nem tudtam annyira figyelni senkire, rá sem, magamra sem. Ahogy túl voltunk az egészen, hívtam is vissza, azt mondta, benne van valamiben, mondtam, akkor majd hívjon, amikor jó. Azóta már nem jó neki, mástól jobb a napja.
Fújd ki, engedd el!
Leszúrnak két embert a város közepén. Elborult emberek újabb gyűlöletpropagandára használják az ügyet.
Fújd ki, engedd el!
Az esetszámok újra növekednek.
Fújd ki, engedd el!
Csak levegőt szeretett volna kapni. Beszívni. Könyörgött. Sokszor. Nem kapott.
Végül kifújta az utolsót.
Elengedte.
Az adás most egy időre elsötétül.
Nem, nem lehet mindent elengedni!
Marossy Kriszta
