Szoptatás: a legfontosabb a szülői kompetencia-érzés kialakulása

Amikor az első gyerekemet vártam, két dologra készültem fel könyvekből (más kérdés, hogy ez mennyire volt hasznos): a szülésre és a szoptatásra. Utánaolvastam, és egyértelműen úgy éreztem: ez nekem menni fog. Durányik Réka is azt tapasztalja, hogy a leendő anyákban általában megvan az elhatározás, hogy szeretnék anyatejjel táplálni a gyereküket: „A legtöbb anyuka elköteleződött azzal kapcsolatban, hogy szeretne szoptatni. Abban, hogy ez mennyire könnyen sikerül, vagy sikerül-e egyáltalán, kulcsfontosságú az első élmény, ami a kórházban éri őket. Fontos kérdés, hogy kapnak-e ott bármilyen segítséget. Mert abban a hormonálisan is érzékeny és nagyon új helyzetben, amiben ott egy három kilós, vekni kenyér méretű baba, aki esetleg üvölt is, nagyon nehéz még egy előzetes tervet is tartani.

És ha ilyenkor érkezik egy olyan mondat, hogy »éhezteti a gyerekét« vagy: »miért sír megint ez a baba?!«, akkor az nagyon mélyre tud menni.

Ebben a helyzetben azt is zokon veszik az anyák (akár az olvasmányaik alapján), hogy ha a tej beindulása előtt tápszert kap a baba a kórházban, miközben ennek a későbbi szoptatásra nincs visszavonhatatlan hatása, szemben azzal, ha ezt úgy kommunikálják, hogy az anyát elbizonytalanítják a kompetenciájában.

Az együttérzés lenne a legfontosabb. Ha el is viszik a babát, esetleg tápszert is adnak neki, azt kommunikálják úgy, hogy közben az anya támogatva és kompetensnek érezze magát.”

A kötődés nem függ össze a szoptatással

Ilyenkor két lehetőség van: az egyik, hogy szerencsésen alakulnak a dolgok, és sikerül a teljes anyatejes táplálás, a másik pedig, hogy nem. Mindkét lehetőség rejt magában buktatókat.

„Nagyon fontos, hogy ha probléma adódik, legyen mellettünk egy olyan szakember, akiben bízunk. Ez lehet a szülés után tovább segítő dúla, a védőnő vagy a gyerekorvos is – akit meg tudunk keresni, ha probléma van. Mert a szoptatásnak lehet fizikai gátja (letapadt nyelv, rossz technika, fejletlen izmok), amikre van megoldás, de egy laikus szülő ezt nem veszi észre, főleg nem az első gyereknél. Ha már van tapasztalata, akkor esetleg észlelheti a különbséget. És persze az is lehet, hogy akkor sem sikerül, ha fizikai akadálya nincs. Ebbe sok pszichés tényező is belejátszhat, akár régi traumák, a szülő gyerekkori élményei is. Ha pedig mégsem jön össze a teljes anyatejes táplálás, akkor is nagyon sok köztes út van, nem csak a két szélsőség: a nonstop szoptató anyukák és a tápszert választó nők. Mivel leginkább ez a két szélsőséges tábor hallatja a hangját, ezért hajlamosak vagyunk azt látni, hogy csak ők léteznek, de ez nem igaz.

Tévhit az is, hogy szoptatás hiányában nem alakulhat ki kötődés és megfelelő kapcsolat az anya és a gyerek között. A szoptatás sok szempontból szuper és kényelmes, de a kötődést nem befolyásolja. Már csak azért sem, mert a kötődés kialakulása szempontjából fontos periódus a babák hat hónapos és egyéves kora közé esik, vagyis nem akkor, amikor a szoptatás kérdése elsődleges.

Nulla és  hat hónapos kor között nincs személyspecifikus kötődés, csak humánspecifikus. A bőrkontaktus, a baba jelzéseinek figyelése nagyon fontos ebben a korban, de ezek működnek szoptatás nélkül is. A kötődés a gyermek és a szülő egymásra hangolódása során alakul ki, vagyis nem »csak úgy« van. Ez egy tanulási folyamat. Mindketten megismerik egymás jelzéseit. Az anya megtanulja észlelni, helyesen értelmezni a csecsemő jelzéseit, és hatékonyan válaszolni ezekre. A gyermek megtanulja milyen jelzésekre milyen választ kap, ennek alapján formálja viselkedési stratégiáit. A felnőtt gondozói viselkedése és a gyermek kötődési viselkedése alakul egy egymást kiegészítő rendszerré. Mindezek alapja a szülő és a csecsemő között zajló interakciók, amik akkor is megvannak, ha nincs anyatej vagy éppen császármetszéssel született a baba.”

A nyilvánosan szoptató anyák gyakran megkapják, hogy „a szoptatás intim dolog, ezért nem szabad közszemlére tenni”. Ebbe a témakörbe most nem mennék bele mélyen, csak adja magát a kérdés, hogy ha valóban olyan intim, akkor miért kérdez rá egy csomó ember, hogy „mi a helyzet a szoptatással”? Teljesen idegenek is nyomást helyeznek így a kezdő anyára, akinek valószínűleg már eleve van egy saját, belső vágya is arra, hogy sikerüljön.

A szakember hangsúlyozza, hogy a szoptatási képesség egyáltalán nem fokmérője a „jószülőségnek”. „Később, amikor a szoptatásnak már nem elsősorban táplálási funkciója van, egy rossz érzésből, kényszerből fakadó szoptatás nem segíti az anya-gyerek kapcsolatot. Igény szerinti szoptatásról beszélünk valóban, de ilyenkor már nemcsak a gyerek igénye számít, hanem az egész családé, vagyis az anyáé is.”

Durányik Réka

„Eszik rendesen az a gyerek?”

Az első pár hétben általában kialakul, hogy mit és hogyan eszik a baba, de a megfelelő mennyiség kérdése az anyatejnél és a tápszernél később is nyomasztóvá válhat. Nekem mindkét gyerekem kifejezetten nagy súllyal született, és egész babakorukban tökéletesen tartották az előírt növekedési görbét, mégis, ha éppen nem ettek szerintem (vagy a mérettáblázat szerint) eleget, valahogy elindult bennem egy zsigeri félelem, hogy éhezik a gyerekem, főleg az elsőnél. Szóval el tudom képzelni, hogy egy kis súlyú, nem a görbe szerint gyarapodó, sokat síró babánál mit érezhetnek a szülők… Nekem hónapok kellettek, hogy az állandó méregetést elengedjem. „A sírás nem csak az éhséget jelzi a babáknál. A sírás a gyerek legfontosabb kommunikációs lehetősége, ráadásul először szinte az egyetlen. Az első időszakban ezen kívül el tudja fordítani a fejét, és be tudja csukni a száját – ennyi jelzést tud adni.

A sírás nem minősíti a szülőt – ez nagyon fontos. Azért jó, ha egy szülő kompetensnek érzi magát, mert akkor könnyebben bízik meg a gyereke jelzéseiben, elhiszi, hogy azért fordítja el a fejét, mert nem éhes.

Ez a tápszeres babáknál még nehezebb, mert ott előírt mennyiség van, amit ha nem eszik meg a baba, akkor a szülő aggódni kezd, és sokszor két étkezés között odaadja a maradékot, aztán meglepődik, hogy a következő étkezésnél sem fogy el a kijelölt adag. A szoptatásnál nem lehet ennyire nyomon követni, de sok anyuka csavarodik bele a mérlegelésbe, és mivel minden sírásra rögtön etetéssel reagálnak, sőt, sokszor akkor is próbálnak etetni, amikor a baba elfordítja a fejét, így a kisbabák nem ismerik meg az éhség érzetét, mert soha nem éhesek. Mi sem eszünk mindig ugyanannyit, mégsem halunk éhen. Erre általában nem gondol egy aggódó szülő. Ha van ilyen félelem a szülőben, akkor érdemes megkérdezni a gyerekorvost, védőnőt, hogy eszik-e eleget a baba, ha ennyi és ennyi a gyarapodása.

A szakemberek általában megengedőbbek a görbével kapcsolatban, mint a szülők, és ez megnyugtató lehet. Főleg, ha az anya amúgy folyamatosan próbálná etetni a nem éhes gyereket, amivel elmegy az egész nap, ő pedig belekerül egy rossz spirálba. Persze valamennyi külső kontroll szükséges, de közben el kell fogadni azt is, hogy a baba dönt abban, mennyit eszik. Ebben a korban a szülők nemcsak attól rettegnek, hogy a gyerekük éhezik, hanem attól is, hogy egyáltalán éhes lesz. Maga az éhségérzet hiánya azonban később sok nehézséget okozhat. Először a hozzátáplálásnál, aztán felnőttként olyan problémákat is okozhat, mint például, hogy valaki unalmában eszik, vagy sosem várja meg, hogy éhes legyen, folyamatosan falatozgat.”

Miért baj, ha nem hagyjuk éhesnek lenni a gyereket?

„Mert nem tapasztalja meg a saját testének a működését, és később is nehezebben olvassa a jelzéseit, ami akár evészavarokhoz is vezethet. Szerencsére lehet korrigálni akár felnőttkorban is, de érdemes már a hozzátáplálásnál megengedni a babának, hogy döntéseket hozzon a saját étkezésével kapcsolatban.

A hozzátáplálás egyik alapszabálya: a szülő határozza meg, hogy mit eszik a gyerek, de a gyerek dönti el, hogy mennyit.”

– mondja Durányik Réka

Bevallom, az első gyerekem hozzátáplálása teljes kudarc volt számomra. Sok mindenbe belekóstolt, de semmit nem volt hajlandó megenni. Miközben én félnapokat töltöttem azzal, hogy kitaláljam és elkészítsem a soron következő ételt, ő konkrétan már a második falatot kiköpte. Ennek szerintem sok oka volt, többek között az, hogy ekkora ügyet csináltam belőle. Meg az, hogy ugyan időnként odaültettük magunk mellé a vacsoraasztalhoz, de az első pár hónapban sokkal többször ettünk akkor, amikor ő aludt, tehát alig látott bennünket enni. A testvérénél már sokkal gördülékenyebben ment az egész, mert időm sem volt túl nagy hangsúlyt fektetni az egészre, és mert állandóan evő embereket nézett, hiszen a másfél évvel idősebb testvére miatt az életterünk egyik fontos helyszínévé vált a konyha. Plusz még azt is látta, hogy az ő étele legtöbbször úgy készül, hogy a miénkből kiveszek egy kicsit, és azt leturmixolom (akkor indult be a blw ((baby-led weaning)), az igény szerinti hozzátáplálás, voltak ilyen irányú próbálkozásaink is, de alapvetően püréztünk).

„Nagyon sok ponton csúszhat félre az evés, etetés. Az is számít, hogy milyen a szülő viszonya az étkezéshez, mik a saját gyerekkori élményei, vagy leülnek-e együtt enni. Megalapozhatja a későbbi hozzátáplálás sikerét, ha a babát, amikor már tud ülni, odaültetik az étkezőasztalhoz, amikor a szülők esznek.

Fontos, hogy a gyerek lássa a szüleit enni, egyáltalán maga az együtt étkezés rituáléja, az együtt evés örömteli része fontos – ami sajnos sok családban később sem történik meg rendszeresen.”

Talán kicsit megnyugtató, hogy hiába indult egészen másképp a két gyerekem hozzátáplálása, ovis korukra nagyjából ugyanaz a hozzáállásuk: elég sokféle ételt megesznek, de újdonságot csak akkor kóstolnak meg, ha külsőre tetszik nekik. Ez a gyermekpszichológus szerint nem meglepő és nem is baj:

„Csecsemőkorban teljesen jól működik az érzékek összerakása: a látvány, az illat, a tapintás és az íz együtt ad információt – ezzel a tudással születnek a babák. De ha nem szabad belenyúlni az ételbe, mert szépen kell enni, akkor a taktilis rész kikerül. Aztán, ha nem tetszik egy étel látványa, akkor is azt kérjük, hogy kóstolja meg, miközben mi sem kóstolnánk meg egy kék húst. És a Michelin-csillagos éttermekben is szinte olyan fontos szempont az állag, a látvány, mint az íz. Szóval szerintem hagyni kell, hogy összekapcsolódjanak az érzetek.”

„Nem eszik semmit”

Általános játszótéri kép, hogy minden babakocsiból, pelenkázótáskából előkerül egy doboznyi kölesgolyó, minden második babakocsiban kiflicsücsköt majszolgat a baba.

„Szerintem az átlagos körülmények között élő kisgyerekek nagy része nemcsak az első hónapokban, hanem élete első éveiben sem tapasztalja meg az éhséget. A babakori túl sűrű etetéseket és jelzések figyelmen kívül hagyását felváltja az állandó nassoltatás. Az ebéd előtt egy órával megevett Túró Rudi nem meglepő módon oda vezet, hogy a gyerek nem eszi meg az ebédet. Ettől aztán a szülőnek az lesz az érzése, hogy a gyerek nem eszik semmit.

Tanácsadásra érkező szülő és szakember tipikus beszélgetése:

– Nem eszik semmit a gyerekem. Tényleg semmit.
– Mióta?
– Két hete.
– De jól van?
– …

Ez a párbeszéd valóban elhangzott, sőt nem is egyszer… 

Ilyenkor végül mindig kiderül, hogy amit a szülő »semmi«-ként aposztrofál, az valójában egy csomó dolog. Étkezések közötti nassolásból vagy éppen a szülő meglátása szerint durva válogatósságból is össze tud jönni a megfelelő szénhidrát-, fehérje-, zsír- és rostmennyiség. Érdemes összeszedni, hogy pontosan mit eszik a gyerek, és szakemberrel konzultálni, mert ha minden szükséges tápanyagot ki tud pipálni abból az öt ételből, amit hajlandó elfogyasztani, akkor nincs baj. Adni kell azt az ötöt, néha kitenni egy hatodikat, amit a szülő eszik, hátha megkóstolja. De akkor sincs semmi, ha nem, személyiség kérdése is, hogy ki mennyire nyitott. Nyilván a túl sok édességet kerülni kell, nem érdemes azonnal azt ajánlani, ha a gyerek nem eszi meg a főételt, a folyamatos nassolást, étkezések közötti falatokat el lehet hagyni, de a mindennapos paradicsomos tésztából nem kell nagy ügyet csinálni. A közös étkezés a válogatósságon is segít, mert úgy sokkal nagyobb esély van rá, hogy a gyerek megkóstolja a májat vagy akármit. A szülő sokszor hiába látja, hogy a gyermeke jól van, megfelelően nő, egyszerűen nem hiszi el, hogy minden rendben van. Emögött is állhat korábbi trauma, gyerekkori veszteség – érdemes utánajárni, hogy mitől fél valójában a szülő.

Anyukám nagy mondása volt, hogy „teli hűtő mellett még nem halt éhen gyerek” – ez sokat segít nekem abban, hogy elengedjem a folyamatos aggódást. Mert egyébként tényleg így van, ha mást nem, az üres tésztát megeszik. Vagy a sajtos-paradicsomosat, és akkor már a rosttal és fehérjével is rendben vagyunk. Megyek is tésztát főzni, szósz még maradt tegnapról…

Tóth Flóra

A képek illusztrációk – Forrás: Getty Images