Pürézős, darabos vagy vegyes? – Íme, a legtutibb hozzátáplálós módszer!

–

Miért kételkedsz magadban?

Van az anyaságnak pár olyan vetülete, amit érintve igazi véres csatamezőn találhatja magát az ember lánya, nagyjából egy pillanat alatt. Egy csatamezőn, ahol összecsapnak „ősanyák” és „szaranyák”, „bezzeganyák” és az egyéb jelzőkkel teleaggatott anyák. Minden témának megvannak a maguk (gyakran önjelölt) szakértői, és a legjobb szándékod ellenére is másodpercek alatt leszel a gyerek legdurvább, két lábon járó veszélyforrása. A hozzátáplálás témája azért is darázsfészek, mert érinti a szoptatás kérdését is.

Szoptattál-e, ha igen, hogyan, meddig, miért, ha vegyesen, hogyan, miért, ha cumisüvegből adtad az anyatejet, miért, meddig, ha tápszert adtál üvegből, na azt aztán tényleg miért.

Minimum egy „miért” mindig kell. Abban már ott a kételkedés is, és a legfontosabb kifejeznünk anyatársunk iránt,

hogy kételkedünk, és akkor végzünk igazán jó munkát, ha a vitatott kompetenciájú anyuka önmagában is elkezd kételkedni. Akkor hátradőlhetünk: megtettük napi kötelességünk. 

Ételünk vezérfonala: A Táblázat

A hozzátáplálás tekintetében olyan éles ellentétek húzódnak a táborok között, hogy az még engem is váratlanul ért, pedig hét éve kezdő, császáros, szoptatási nehézségekkel küszködő anyukaként már edzettnek képzeltem magam. Amikor a végre száz százalékig anyatejjel táplált kisfiam betöltötte a hat hónapot, az akkori védőnőnk már hívott is, hogy felugrana A TÁBLÁZAT-tal. Felugrott, hozta A TÁBLÁZAT-ot, javasolta, hogy tegyük ki a hűtőre. Mi pedig szorgalmasan tartottuk a benne foglaltakat. Figyeltük a reakciókat, hasfájás, széklet, mi változik, jegyezzük fel, ha van valami szokatlan. Nagyon felelősségteljes misszió. Mi pedig kutyultunk, turmixoltunk, jegyzeteltünk. (A) Mór is megtette kötelességét, bekapta a kanalat, és azzal a lendülettel köpte is ki a püréket, amik amúgy szerintem is gusztustalanok, és soha meg nem enném őket, de hát istenkém, ezt így szokták, így kell. 

Ám a gyerek csak nem akart hallani a sütőtökről, amit minden kisbaba imád, de a banán és a szilva is olyan kifejezést varázsolt az arcára, mintha valami nagyon büdöset érzett volna. 

Teltek a hónapok, a játszón az anyakolleginák jöttek a kérdéseikkel: „Hogy haladtok a hozzátápival? Püréztek? Szopcsiztok még? Szopcsi előtt vagy után van a kajcsi?” Én pedig ilyenkor elsápadtam, enyhén izzadni kezdtem, és kerestem a menekülőutat, megesett, hogy a gyerekre fogtam, jaj, bekakilt, jaj, éhes, el is viszem SZOP-ni, muhaha. Mór ugyanis egészen konkrétan tizennégy hónapos koráig nem evett értékelhető mennyiséget szilárd ételből. Mindeközben igazi fürtös, hurkás puttó volt, a védőnő nem paráztatott, de érdeklődése azért intenzív volt, és mindent tudni akart. Azt mondta, ha a kicsinek jó a kedve, hízik, fejlődik, akkor nem lesz baj, fog enni, ha megjön az étvágya. 

El is jött a nagy nap. Épp egy étteremben voltunk, amikor rárabolt a maceszgombóclevesemre. Megette az egész adagot. 

Persze én azért aggódtam. Hiszen a leves fűszeres volt, és a répa is darabokban, nem szétnyomkodva. Vajon normális-e, hogy nem akar pürét enni? Nem baj, hogy kimaradt a pépes kaja? A maceszgombócleves miért nincs A TÁBLÁZAT-ban?! 

Kicsit lehiggadtam, és utánaolvastam. És elég nagyot néztem. 

Ugyebár itthon az az ajánlás, hogy hat hónapos kortól kezdve óvatosan kezdjünk kóstoltatni pépeket. Minden pontosan meghatározva, mit mikor lehet adni. Itthon a répa–alma–banán–sütőtök–(édes)krumpli-ötösfogat a legnépszerűbb, mindenféle ízesítés nélkül, minél natúrabb, semlegesebb ízű a pép, annál jobb. 

De ahogy kutakodtam, a zavar csak egyre nagyobb lett. 

Hozzátáplálás a világ körül

Németországban például már akár négy hónaposan elkezdik a kóstoltatást (ez itthon is megesik, főleg tápszeres táplálás esetén szokták így ajánlani, de jellemzően javasolják inkább a hat hónap kivárását), inkább zöldségekkel és húsokkal, halakkal kezdenek, utóbbit nálunk inkább egyéves kortól ajánlják. 

Japánban a hagyományok szerint már száznaposan el kell kezdeni a kóstolást, leginkább gyümölcslevekkel, de a rizst és a halakat is pár hónaposan megismerik a kicsik. 

Az Egyesült Államokban már pár hónaposan mehet a kóstoltatás, gyakorlatilag bármilyen gyümölcs, zöldség jöhet, még az itthon rettegett apró magvasok is. 

A britek is három hónapos kor környékén kezdik adni a pépeket, zöldségeket, gyümölcsöket. Hat hónap körül jön a rizs, a húsok, tészták, nyolc-kilenc hónap betöltése után már a tehéntej is jöhet, pedig az már felnőtteknél is egyre neccesebb megítélésű. 

Ausztráliában viszont lazaság van. Hat hónapos korig lehetőleg kizárólagos szoptatás legyen, és utána gyakorlatilag mindegy, mit kap a baba, csak pépes legyen, egyéves kortól kezdve meg jöhet bármi.

Általános klikkesedés

Igazából a social media oldalakat nézegetve rájöttem, sehol sincs konzekvens hozzátáplálás. Írják, hogy melyik országban mi a jellemző, de arra cáfolat is érkezik hamar. Ahány orvos, védőnő, nagymama, anyós, anyuka, annyi szokás. Mindenhol van fősodor, de mindenhol több táborra oszlanak a nézőpontok. 

És valahogy felnőnek a babák ott is, ahol eper és avokádó a reggeli hat hónaposan, és ott is, ahol a natúr krumplit kanalazzák, sőt ott is, ahol egyéves korában még alig nyalintott bele a zabkásába a ded. 

Gyakori az az általános nézet, ami főleg a hagyományokra épül, generációk tradícióira, és ez határozza meg, mi a szokás. 

Aztán ott van a WHO aktuális ajánlása, az épp hiteles orvosi javallat és az érintett delikvens: a baba. Ezek mind befolyásolják, hogyan alakul az apró emberkék első találkozása a szilárd étellel. 

Visszakanyarodva a saját tapasztalataimhoz: négyéves anyai gyakorlatom újabb löketet kapott, amikor megszületett a kislányom. 

Ugyanis ő már négy hónaposan megbűvölve nézte, ahogy eszünk, kész csoda, hogy nem repült el, annyira csapkodott a kezével izgalmában. Ennek ellenére kivártuk a hat hónapot.

És bizony belevágtunk valamibe, amiről négy évvel korábban mégcsak nem is hallottam: a szoptatásbarát BLW-be, azaz az igény szerinti hozzátáplálásba (baby lead weaning). (Anno írtam is egy cikket róla.) 

Amit a BLW-ről tudni kell

A módszer lényege, hogy hat hónapos kortól, amint érdeklődést tanúsít a baba az étel iránt és tud ülni (önállóan vagy az ölünkben), kaphat falatkákat, amiket a kezébe foghat. A baba irányít, kezdeményez, mi pedig segítünk neki megteremteni a biztonságos kóstolgatás feltételeit. Eleinte ez inkább játszadozás, ami közben több kaja landol a földön, mint a szájában. Megismerjük az öklendezőreflexet, hogy milyen zseniálisan tud védekezni a kicsik szervezete a félrenyelés ellen: már akkor rákezd, amikor a nagyobb falat még csak a nyelve közepénél jár.

Ehet velünk, amit csak szeretne. Ehhez csak az kell, hogy ne szecsuáni csirke, véres steak vagy csirke tikka legyen az ebéd.

Tudom, sokaknak hajmeresztő ez a módi, nekem is az volt. De nekünk szépen bevált egy ideig. Tudni kell, hogy a BLW nem ajánlja a vegyes táplálást (pürézős és darabos), mert gyengítheti az öklendezőreflexet, ami védi a babát a fulladástól. Viszont eljött a pont, amikor minden izgibb volt még az evésnél is, úgyhogy amint asztalhoz ültünk, ő ledobált mindent a földre, majd köszönte szépen, és menni akart felfedezni. Persze éhes maradt. És pocsékba ment sok kaja is. Úgyhogy úgy egyéves kora környékén elkezdtem etetni is. Nem nyomtam a szájába, csak a szájához tartottam a kanalat/villát, és vártam hogy ráharapjon. Fontosnak tartottam, hogy ne tömjem, azért egyen, mert szeretne, nem azért, mert muszáj. De alapvetően magát etette, csak néha besegítettem. Plusz érdekesség: amikor kezdődött a fogzás, imádta a hűtőhideg uborka rágcsálását, lehűtötte az ínyét, és esküszöm, ez a módszer nagyban könnyítette a fogzást, mert szerette masszírozni a fájó részeket a banánnal, almával, lehűtött dinnyével. Ez csak egy adalék, amit kifejezetten imádtam a BLW-ben. 

Most a nagyobbik hétéves, a kicsi három.

Egyikük sem evett püréket igazán, vagy ha igen, arra nem voltak annyira vevők, de még így is más utat jártak be az ízek világában. Egyikük sem allergiás, nincsenek különösebb faksznijaik. A nagyobbikat majdnem három évig szoptattam emellett, a kicsi esténként még pár perc szopizással alszik el, de az már nem is a táplálékról szól. A helyzet az, hogy ha visszanézek, az első pár görcsölős, kanalazós hónaptól eltekintve, eléggé lazán kezeltük a dolgot. Nem a kanálon múlt, hanem a felismerésen: akkor is megfájdulhat a hasa a babának, ha táblázat szerint adom a püréket, és akkor is, ha a kezébe adom a félbevágott szőlőszemeket. Én csak annyit akartam, hogy az étkezés ne legyen egy hisztériás görcs, egy teljesítménytortúra. Az evés legyen jó, mert enni jó. 

Szóval rengeteget tanultam a hozzátáplálásról a hét év alatt, és az alábbiakra jutottam:

• Bárki bármit mond, NINCS mindenkire érvényes, ideális hozzátáplálási mód. Nincs. Függ a babától, az életkörüményektől, a földrajzi viszonyoktól, hogy milyen ételek honosak ott, milyenek a táplálkozási szokások, és a társadalmi mentalitás. 

• Egy olyan társadalomban, amelyben az a lényeg, hogy dolgozz, és menj dolgozni, amikor csak tudsz, ott a babáknak pici kortól elkezdik adni az ételt, gyümölcsitalt, hogy ne függjön az anyjától, és mehessen bölcsibe hamar, anya meg dolgozni. Ahol viszont az anyák otthon maradhatnak, ott ráérősebb a dolog, mondhatni, kész tudomány, mikor mit lehet enni, és hogyan. Ahol mindenki rizst eszik rizzsel, ott persze hogy azzal kell a lehető leghamarabb megismerkedni. 
  
  
• Nem hallgatunk eléggé az ösztöneinkre és a babákra. A védőnő, az anyós, a szomszéd néni és a random bácsi a buszon erőteljesebb hatást gyakorol ránk, mint az, ha érezzük: talán ezt máshogy kellene. Olyan társadalomban nőttünk fel, amelyben az orvos, a tanár, a védőnő és bárki, aki idősebb, jobban tudja. A gyerek meg az anya hallgasson, oszt kutyulja a pürét, és adja a megfelelő időben.
  
  
• A BLW sem a Szent Grál. Nem mindenkinek válik be és nem fair, hogy ők is belenyomják a pürések orrát az almapépbe, mondván, hogy „azok tömik a gyereket, rossz nézni”. Nem mindenkinek fér bele, hogy hagyja a babát felfedezni az ételek világát. Nem mindenki bírja az esetleges környezeti ellenállást, amikor a nagyszülők rávetődnek az öklendező babára, hogy most fog megfulladni, és ordítanak a higgadt anyával, hogy milyen felelőtlen. A BLW is egy út. A sok közül. 

Ami a legfontosabb

Enni jó. Mi több, enni kurva jó! De nem? Mennyire elképesztően fantasztikus érzés beleharapni egy jó szendvicsbe, egy almás pitébe, vagy a nagymamánk szószos husi tarhonyával klasszikusába?! Nem csak az én nyálam szokott csorogni a WMN-es csajok főzős-sütős beszámolóira, ugye? Na ugye.

Szóval enni: jó. Tehát ami fontos: a gyerek is elkapja ezt a feelinget.

Figyelni kell őt, az igényeit, hogy milyen az általános állapota, olvassunk sokat a témában, hallgassunk az ösztöneinkre és azokra, akiket mi valóban hitelesnek gondolunk. Az fix, hogy a legtöbb baba (de erre is ismerek kivételt) nem szeret éhes lenni. Magyarul, ha kínálják, előbb-utóbb enni fog. Vagy a megszokott anyatejet, tápszert, vagy amit kínálunk neki. Vagy is-is. 

Amíg szeretettel, felelős gondoskodással, görcsölés nélkül etetjük a babánkat, nagy baj nem lehet. Ha lenne egy módszer, egy, ami mindent visz, akkor mindenhol úgy csinálnák. Szerintem. Ez az én tuti hozzátáplálós módszerem. Hogy nincs. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Emely