A nagy hozzátáplálás-para – Bénázásaim a biopiacon és sterilizálásás közben

–

Az első hozzátáplálásunk története

Tényleg csak azért mesélem el, hogy röhögjetek rajtam, mert így, öt és fél év távlatából már én is nagyon viccesnek találom. Azért arra is emlékszem, hogy akkor úgy éltem meg, hogy ezt minden szülőnek így kell(ene) csinálnia, szóval nagyon hasznos lenne, ha minden szülő olvashatna valami megnyugtatót erről a témáról, mielőtt totálisan ráfeszül erre az egész hozzátáplálásra.

Mivel mi akkor kezdtük ezt a bulit, amikor még nem lehetett minden szupermarketben biotermékeket kapni, és a piacokon sem voltak eligazító táblák ebben a témában, óriási internetes kutatásba kezdtem, és a nekünk teljesen kieső szombati Csörsz utcai biopiac mellett egy szintén nagyon kieső XVI. kerületi helyszínt találtam. Úgy gondoltam, ha hozzátáplálás, akkor csakis bio jöhet szóba, szóval mentünk mindenhova, mindegy, hogy a ritka közös családi időnk ment el erre a mókára, mert minden biopiac szombaton van csak. Beszereztük a szajrét, egy hétre előre hétféle zöldséget vagy gyümölcsöt.

Mivel rutintalan „biózó” voltam, nem tudtam, hogy a bio kevésbé jól eltartható, mint a mindenfélével kezelt (persze ettől még szuper dolog, kivéve, ha veszel méregdrágán két kiló biocuccot egy naponta kétkanálnyi ételt fogyasztó babának).

A főzést is le kellett volna filmezni, és mutogatni elrettentő példaként… vagy valami sitcomban. Én ugyanis külön eszközöket vásároltam (volt, amit kölcsönkaptam), hogy mindenképpen tiszták legyenek, majd sterilizáltam őket. Naponta. Ami fémből volt, ezért nem tudtam bedobni a mikrós sterilizálóba, azt kifőztem. A biozöldségeket, -gyümölcsöket lecsutakoltam. Majd minimális ételadagokat gyártottam belőlük, amiket steril tárolókban helyeztem el különböző hűtőkben (sima és mélyhűtő). Aztán amikor a fogyasztásra került a sor, azt a képzeletbeli, utólagos sitcomomban már a baba szemszögéből látnánk, ahogy két aggódó, de közben izgatott felnőtt hajol fölé, és várja a csodát: a gyerek eszik valamit, ami nem anyatej.

A csoda nálunk általában pontosan két kanálig tartott. És ha ehhez hozzávesszük, hogy ezen a kétkanálnyi ételen mennyit pörögtem, akkor ez azért valahol nagyon vicces.

A fő problémát az okozta, hogy akkor lelkileg sem voltam teljesen oké, plusz imádok főzni, és nagy flessem volt, hogy: Az. Én. Gyerekem. Eszi. Amit. Én. Főztem. Hát, nem tartott sokáig ez a fless… vagyis inkább sokat kellett várni rá, hogy az élvezeti értéke is meglegyen minden oldalról.

Amikor beszélgettünk Ambrus Évával az Anya, kérek még! című hasznos könyv szerzőjével, azzal kezdte, hogy ez tipikusan az a téma, aminél igenis számít, hogy a szülő mennyire feszül rá a dologra, mert a gyerekek megérzik ezt. Így helyére került, hogy miért indult olyan rosszul a nagyobb lányom hozzátáplálása. Aki mindent boldogan fogyasztott el, amit nem én állítottam elő, amit én persze személyes sértésnek vettem. Miközben Éva félmondatából most már tudom, hogy azt azért ette olyan boldogan, mert látta rajtam, hogy full nem izgat, hogy eszik-e belőle.

Hogy nem figyelek minden idegszálammal arra, hogy hány milliliter étel csúszik le (mert ugye nem két ember félnapi melója van egy kis doboznyiban). Hát igen, nálunk tényleg az oldotta meg végül ezt a helyzetet, hogy teljes egészében lepörögtem a témáról, amit mi éppen ettünk, abból esetleg adtam (pedig akkor még nem nagyon ment az úgynevezett BLW, vagyis igény szerinti és nem pürés hozzátáplálás), minden másra meg ott volt az anyatej.

A második hozzátáplálásunk története

Korábban már írtam róla, hogy az első időkben mennyire máshogyan kezeltük a két gyerekünket, mégis egészen hasonló egyéniségű ovisok lettek végül. A hozzátáplálás volt az utolsó, ahol még nyomokban bennem volt ez a „minden legyen tökéletes” ráfeszülés. Aztán ezt a lányom az elvágólagos hozzáállásával jól leépítette. Szóval mire a második gyerekünk hozzátáplálós korú lett, mi is sokat változtunk, és pont a védőnői, orvosi ajánlás is, már nem voltak olyan szigorúak az allergizáló ételekkel, inkább mindent hamarabb javasoltak adni.

Így a kisebb gyerekem felerészben a nővére tányérjáról szerezte az első tapasztalatait, felerészben meg úgy, hogy amit épp mi ettünk, azt bevágtam a soha nem sterilizált aprítógépbe, és közepesen pépesre pürésítve elé tettem.

Akkor még éppen beindult a BLW-láz, de én az egyszerűségre törekedtem, ha bolognai spagettit ettünk, azt aprítottam, ha húslevest, akkor azt, sőt hamar kapott egy kis szilárd répát is hozzá. Szóval félig-meddig BLW-baba volt, de azért pürézett is. Itt viszont kicsit azt éreztem, hogy a sok feladat és a különböző korú családtagok különböző igényei miatt kicsit kevesebb hangsúlyt helyeztem az ízek fokozatos megismertetésére. Persze ez még mindig sokkal jobb volt, mint a túl sok hangsúly.

És végül nagyjából minden jóra fordult, és van két kimondottan jó evő, és durván zöldségmániás gyerekem (akiknek a finomfőzelék az egyik kedvencük), de ez szerintem a szerencsének is köszönhető. Meg annak, hogy mi, a szüleik is nagyon-nagyon szeretünk enni, ráadásul általában egészséges és finom dolgokat, és ez valahogy azért átment. Még a nagy sterilizálás közepette is.

A legfontosabb alaptételek egy szakértőtől

Éva azt mondja, hogy ez az evés-etetés dolog valahogy mindenkinél stresszforrás, van, akinél a szoptatás nem alakul simán, másoknál az első falatok okoznak gondot, de az lenne az ideális, ha a szülők megőriznék a nyugalmukat, akkor is, ha a gyerekük nem „tankönyvi”, mert a legtöbb gyerek nem az. Szerintem a nyugalommegőrzés az egyik legnagyobb feladat kezdő szülőként (és döbbenetes, hogy még most sem megy mindig, pedig a nagyobb gyerekem lassan hatéves lesz), főleg annak tudatában, hogy éppen valami fontos dolog történik (hozzátáplálás, iskolakezdés, bármi). Így rögtön meg is kérdeztem tőle, hogy el lehet-e rontani a hozzátáplálást.

Persze, igen, válaszolta: „Bár semmi nem visszafordíthatatlan, de azért később nehéz helyzetbe kerülünk, ha nem figyelünk oda. Például ha csak édes dolgokat adunk a gyerekeknek, vagy ha túl hamar kötünk rossz kompromisszumot a gyümölcslével kapcsolatban – ez elég gyakori hiba. Vagyis ha kétszer nem kér a vízből, akkor harmadszor már teát vagy gyümölcslevet kínálunk. Ez az iváskérdés általában problematikus, mert a szülők gyakran nem veszik figyelembe, hogy mindennek a nedvességtartalma számít, egy gyümölcsnek vagy egy levesnek is. Ezért érdemes türelmesnek maradni a vízivást illetően, és nem elcsábulni a gyümölcslé felé.”

Maga a hozzátáplálás időszaka hivatalosan egyéves korig tart, Éva azt mondja, hogy ez az időszak arra is alkalmas, hogy a családok átgondolják, és esetleg kicsit megreformálják a saját étkezésüket, hogy később már egy egészséges családi mintához csatlakozzon a kisgyerek.

Ha a szülő szinte sosem eszik gyümölcsöt, viszont közben folyamatosan üdítőt iszik, akkor nehéz megmagyarázni, hogy a gyerekeknek miért nem lehet ugyanezt.

Sok országban egészen mással kezdik a hozzátáplálást, nálunk az alma, krumpli, őszibarack az általános kezdőétel, szezontól függően. „Nagyon sokféle zöldség vagy gyümölcs lehet első, szerintem azt kell figyelembe venni, hogy friss és helyi legyen. Amikor az én kisfiam ette az első falatjait, még csak import édesburgonyát lehetett kapni, ami sok országban klasszikus hozzátáplálás-indító, ma már Magyarországon is sokan termesztenek, így a mai félévesek simán indíthatnak azzal.”

Amellett, hogy a tápanyagokról szóló rész nagyon informatív, Éva könyvében vannak olyan praktikus tippek, amik miatt eléggé bánom, hogy pár éve még nem volt kész. Például az, hogy az első falatokat pürésíthetjük fokhagymanyomóval (nem kell sterillel), és fagyaszthatjuk jégkockatartóban (a féléves babák ugyanis max. két jégkockányit fogyasztanak az első kóstolások alkalmával. Az is le van írva, így végre én is megtudtam pontosan, hogy csak az anyatejjel készített ételek edényeit kell sterilizálni, egy sima almapüré esetében ez teljesen felesleges. Emellett olyan receptek is vannak a könyvben, amiket még most, két óvodás gyerek anyukájaként is simán tudok hasznosítani – nyilván nem a pürés szekciónál, de a leveles tésztába tekert zöldségeket már ki is próbáltam (eddig virslivel szoktam villámvacsorát varázsolni a mindig életmentő leveles tésztából).

Éva egyébként a rástresszelés elkerülése mellett egy nagyon fontos dolgot emelt ki, és ezt azért írom ide a végére, jó hangsúlyosan, hogy minden bizonytalan anyuka és apuka olvassa, és ne hallgasson senkire, aki bele akar beszélni a dolgába:

„A hozzátáplálás teljes mértékben nevelői kompetencia, az általános ajánlások figyelembevételével egy egészséges gyerek esetében nincs szükség se orvosi szakvéleményre, se más egyéb szakemberre. A szülők, nevelők döntése, hogy mivel kezdik, mit mikor adnak. Nagyon fontos lenne, hogy ők maguk is bízzanak magukban.”

Szerintem kezdjék azzal, hogy tanulnak az én feljebb hosszan kifejtett hibáimból.

Ti hogy csináltátok? (Mondjátok, hogy nem én bénáztam el egyedül!)

Tóth Flóra

A cikkben szereplő fotók a szerző tulajdonában vannak