–

A naptárfüzetem nélkül valószínűleg meghalnék. Na, jó, nem halnék meg, de se diplomám, se munkám, se szociális életem nem lenne, az egészen biztos. Vagyis ez a papírtömb tartja „fejben” helyettem a teendőimet és a programjaimat, amiket máskülönben fél pillanat alatt elfelejtenék. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek az életét egy naptár tartja egyben, de az átlagos, praktikus funkcióján túl én másért is szeretem, ugyanis magamnak készítem.

Ezt a módszert bullet journalnek hívják, ebben a cikkben meséltem róla még régebben.

A lényege röviden az, hogy egy füzetbe a saját koncepciód alapján megrajzolod magadnak a határidőnaplódat. A lehetőségeid száma pedig végtelen, hiszen szó szerint üres lappal indulsz. Az alapnaptáron kívül pedig szokáskövető oldalakat, listák helyeit és különböző emlékoldalakat helyezhetsz el, ezekkel pedig az év végén nemcsak 365 nap feladatait tudod áttekinteni, hanem az egész éved lenyomata lehet ez a napló.

Ezért szeretem annyira, na meg azért, mert kiélhetem rajta a kreatív energiáimat, nem mellesleg igencsak költséghatékony.

Immáron ötödik éve így csinálom, és egyáltalán nem untam meg, mindig találok valami újdonságot hozzá. A „hivatalos” eljárás az lenne, hogy mindig csak a következő hónapot rajzolod meg, ez azonban nekem nem járható út. A szép szóval hektikus, tényszerűen pedig szétszórt életmódom miatt én általában egy szuszra meg szoktam csinálni három-négy hónapot előre, így hónapokra előre is be tudok írni programokat, feladatokat.

„Nem engedjük a gyerekeinknek megtapasztalni az éhséget, pedig kellene” – Szoptatás és gyereketetés a pszichológus szemével

WMN Life – 2020. május 28. – TF

Általában úgy kellett vadásznom az időt arra, hogy megrajzolhassam a naptáram, aztán jött a karantén

Mivel azon szerencsések közé tartozom, akik otthonról is tudnak dolgozni, így nem lettem szabadidőből sem milliomos, de az utazás, ügyintézés és egyéb teendők kimaradása miatt azért több szabad órám maradt, mint amennyi a járvány előtt volt.

Immáron hetvenhét napja dolgozom itthonról, ezalatt az idő alatt kábé öt évre előre is elkészíthettem volna a határidőnaplóimat, de az a helyzet, hogy ez idáig még kinyitni is fájt, nemhogy továbbrajzolni.

Ugyanis ebben a két és fél hónapban bizonyos szempontból tényleg elveszítette funkcióját a napló: mégpedig azt, hogy segítségével hosszú időre előre tudtam tervezni. Nem csak a munkát, a szabadidőmet is. Azt, hogy mikor találkozom a barátaimmal, mikor megyek haza a szüleimhez, mikor szökünk meg nyaralni a barátommal, melyik fesztiválon táncoljuk ki a lelkünket hajnalig… és a többit. Ezeket a koronavírus szinte egy huszárvágással elvette tőlem. Meg mindenki mástól is.

Persze használtam én továbbra is, mert a munka és az iskolai feladat nem lett kevesebb, ennek pedig örülök: volt mit csinálnom az elmúlt két hónapban, ráadásul nagyon szeretem a munkámat. De remélem, nem kell magyarázkodnom, ha azt mondom, a pihenést is legalább annyira szeretem. A már említett programokat, amik feltöltenek. És most sorra satírozhattam át a színes oldalak hasábjairól a törölt találkozókat, koncerteket. Nem mellesleg a munkával kapcsolatos teendők is olyan random alakultak néha, ahogyan az életünk. Egyik napról a másikra.

Rengeteg időm lett volna továbbrajzolni, de még nyárig ellapozni is fájt

Hiszen azt, amilyen ekkor volt az életünk, akár egy darab fekete cetlire is írhattam volna – sokkal találóbb lett volna, mint a már előzetesen elkészített, színes, virágos verziók. A terveim és a mindennapjaim is borultak, több lapot vagy rubrikát teljesen feleslegessé tett a karanténos élet.

Így talán már érthető, hogy akárhányszor arra gondoltam, talán folytatni kéne a naplót, hiszen most pont ráérek, csak az visszhangzott a fejemben: minek? Minek, amikor hiába írok be bármit is augusztusra vagy szeptemberre, az még milliószor felülíródhat?! Senki nem tud semmit a következő hónapok alakulásáról. Így pedig felesleges a tervező, amiben nem lehet tervezni. Ugye.

Szóval néha hátra lapoztam és kihúztam az aktuálisan törölt programot. Ennyi.

Aztán jött egy e-mail

DTK írta, és arról szólt, kezdjük el beszélgetni róla, hogy mikor és hogyan térhetnénk majd vissza a szerkesztőségbe, egy légtérbe. Előtte már sorra hozták az enyhítésről szóló döntéseket, nyithattak a kávézók és éttermek vidéken. Amilyen gyorsan beütött a járvány, olyan gyorsnak éreztem a nyitást is. Ebben, mondjuk, az is közrejátszhat, hogy egybefolynak a napok, és azt sem tudom már, „hányadikán van elseje” – még jó, hogy van erre egy naptáram.

Szóval körülöttem szépen elkezdett kinyílni a világ, és én sem éreztem már olyan nyomottnak magam. Sőt, egy idő után találkoztam a barátaimmal, és hétvégén hazamegyek a szüleimhez is. Végre.

Ezeket már mind beleírhattam a naplómba

El sem tudom mondani, milyen jó érzés. Végre megint egy kicsit az én kezemben van az irányítás. Nagyon korlátozott mértékben, de az elmúlt időszakhoz képest ez is valami. És már a nyári szabadnapjaimat is kikértem, ezek rögzítéséhez pedig muszáj volt, hogy legyen legalább egy augusztusom a lapok között.

Ma nekiültem, és a szeptembert is megrajzoltam. Esküszöm, jólesett. Remélem, egy hónap múlva ott tartunk majd, hogy érdemes legyen az év utolsó hónapjaihoz is valami szép, színes témát kitalálnom.

Dián Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak