–

Nemrég a mindennapokból való kiszakadásért meg figyelemelterelésként elkezdtem hallgatni a BBC 13 perc a Holdig című podcastját a holdra szállásról, ami egyrészt szerintem az utóbbi évek egyik legjobb rádióműsora, másrészt egy pillanat alatt átjön, hogy ez az egész rólunk is szól.

A holdra szállás története – hiába több mint fél évszázada történt – reagál arra is, ami most van. A sztorit a BBC rádióműsora 12 részben dolgozza fel. Izgalmasan, érdekesen, szívbemarkolóan.

Olyan energiákkal töltött fel ez a rádióműsor, amire nagyon-nagyon (nagyon) nagy szükségem volt. Reményre, hogy ha valami elhatározunk, akkor azt el tudjuk érni.

Miközben hallgattam, azt éreztem, nincs olyan, hogy „lehetetlen”.

Összefogással, és elszánt, kitartó próbálkozással, kísérletezéssel mindent meg tudunk oldani. Az sem baj, ha soha korábban nem találkoztunk még a problémával. Csak az a fontos, hogy arra figyeljünk, ami összeköt minket, és ne arra, ami szétválaszt. És ne feledkezzünk el arról, hogy túlterhelődhet a rendszerünk. 

De hogyan is lett a holdra szállás egy reményt adó sikertörténet? 

1962-ben egy politikai vezető tett egy nagyon bátor kijelentést. Anélkül, hogy igazán felfogta volna, mit mond, kijelentette, hogy az évtized végéig embert fognak küldeni a Holdra. Ez különösen nagyra törő tervnek tűnt, hiszen a hatvanas évek Amerikája tele volt brutális problémákkal. Tombolt a hidegháború, gyilkos fegyverkezési verseny zajlott, és az afroamerikaiak polgárjogi harca is megannyi belső feszültséget teremtett. Aztán jött John F. Kennedy 1962-ben, és egy texasi egyetemen egyszer csak kijelentette, hogy ezt meg kell csinálni.

Embert küldünk a Holdra. És nem azért fogjuk megcsinálni, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz.

És a „nehéz” ebben helyzetben egy egészen erős understatement, vagyis alábecsülő túlzás. A technológia ugyanis sehol sem volt, az ország kiszolgáltatott helyzetben, az ellenség, a szovjetek, lépéselőnyben, és iszonyatos időszorításban kellett dolgozni, ha ezt az embereknek tett ígéretet valóra akarták váltani. Mégis belevágtak, és miközben (republikánus és demokrata) elnökök váltották egymást, az elköteleződés megmaradt, politikai ideológiától függetlenül mindenki beleállt a történetbe. Persze pontosan látták a politikai hozadékát is, hogy a megosztott országot a tudományos siker összefoghatja, és lépéselőnybe hozhatja a szovjetekkel szemben, de azt is látniuk kellett, hogy a kudarcnak az elejétől fogva nagyobb volt az esélye, mint a sikernek. 

A hidegháború csak a díszlet volt, mert amikor Armstrongék az űrből való hazatérés után elmentek turnézni (mesélik a nyolcvanéves bácsik és nénik az akkori NASA-alkalmazottak a riporternek), senki nem azt mondta, hogy az amerikaiak megcsinálták. Azt mondta mindenki, hogy „mi megcsináltuk”. Az emberiség képes volt arra, hogy létrehozzon egy ilyen kozmikus utazást.

Eltűnt a történetből a nacionalizmus, ami megmaradt, az a csodálat és elismerés az emberiség közös erőfeszítéséért és sikeréért. 

Az elején hirtelen több ezer embert kellett felvenni egy olyan feladatra, amiről valójában nem is tudták, hogy mit jelent. Emiatt alig volt előválogatás. Gyakorlatilag mindenkit felvettek, aztán, aki nem tudta tartani a lépést, vagy nem volt elég elkötelezett, azt elküldték. A többiek viszont maradtak. Ahogy az egyikük fogalmazott a műsorban: csodálatos, felemelő és fantasztikus dolog volt a holdra szálláson dolgozni. Sosem csinálná másképp.

Az Apollo–11 holdra szálló egysége - Forrás: Wikipedia/NASA

A másik fontos következménye annak, hogy egy korábban soha nem látott problémát kellett nemlétező eszközökkel megoldani az volt, hogy a felvett munkatársak átlagéletkora 27 év volt. A műsorban többen is elmondják, hogy valószínűleg azért tudták megcsinálni a holdra szállást, mert fogalmuk sem volt róla, hogy nem lehet megcsinálni.

Fiatalok voltak, és nem ismerték a saját korlátaikat – hát úgy viselkedtek, mintha nem lennének korlátaik.

A döbbenetesen fiatal szakembergárda mellett a másik zseniális és meglepő dolog volt, amit ebből a rádióműsorból tudtam meg, hogy nem csak az emberek nem tudták, hogy pontosan mire vállalkoznak. Valójában a NASA sem.

Egy példa. 

A szerződés, amit az amerikai űrkutatási hivatal az Egyesült Államok vezető műszaki egyetemével, az MIT-val köt a holdkomp számítógépes rendszeréről, tíz oldal volt (összehasonlításképpen, ma egy NASA-szerződés körülbelül tízezer oldal). Annyira nem tudta a NASA, valójában mire szerződik, hogy az egész megállapodásban egyetlen mondat szól csak a szoftverről, nagyjából így: „és biztosítani kell a programot, ami a gépen fut”. 

De talán még ennél is varázslatosabb az az adat, hogy a számítógép, ami végül elkészült 4KB (azaz: négy kilobájt) kapacitással bírt. Csak összehasonlításképpen: a telefon, amin ezt a cikket olvasod, valószínűleg legalább 32 GB-os (vagyis gigabájtos), de esélyes, hogy még több.

Gyakorlatilag egy gyerekjátékkal indultak el a világűrbe. 

Ennek egyébként van egy nagyon érdekes része. A rádióműsor egy teljes 40 perces blokkot szentel az „1202-problémának”. Landolás előtt ugyanis sokszor lehet hallani a felvételeken, amint az űrhajósok jelzik, hogy a gép 1202-es hibakódot jelez. Amiről sem a holdkompban utazó űrhajósok, sem a NASA irányító központjában dolgozók nem tudták, mit jelent. Amikor először felbukkant ez a hibakód, kétségbeesetten keresték azt a munkatársat, akinek az volt a dolga, hogy az összes lehetséges hibaüzenetet megismerje, és ha kell, segíteni tudjon a megoldásban. (Ő 1969-ben 22 éves volt) Mennyire komoly a probléma? Le kell fújni az egész manővert, vagy tovább tudják folytatni? Végül kiderült, hogy a 1202-es kód azt jelenti, hogy a számítógép túlterhelődött, és nem tud minden feladatot ellátni. Ez a hibaüzenet négyszer is előjött a holdra szálláskor. Első alkalommal a NASA átvesz feladatokat az űrhajósoktól. Aztán van, hogy figyelmen kívül hagyják a jelzést, máskor meg az űrhajósoknak le kell kapcsolniuk egy radarfunkciót. 

Edwin "Buzz" Aldrin a holdon - Forrás: Wikipedia/NASA

Szerintem ez gyönyörű. Mármint az, hogy ezerféle problémára és hibára felkészültek, de a túlterhelődés fel sem merült, és még csak a hibajelről sem tudták először, mit jelent.

Ez annyira, de annyira emberi. Figyelmen kívül hagyni a túlterhelődés kockázatát. Elfelejteni belekalkulálni egy feladat megoldásába: nem biztos, hogy végig tudjuk csinálni ugyanúgy, ugyanakkora teherbírással, mint ahogy elkezdtük.

Semmit nem tudok valójában az űrkutatásról. Szeretem nézni a csillagokat, és vonzanak a technikai újítások. De a holdra szállás attól lenyűgöző történet, hogy valójában hétköznapi hősök nem mindennapi hőstetteiről szól. A mindennapok megküzdéséről, az egyéni felelősségvállalásról, a közösség iránti elköteleződésről, a fiatalság pimasz kreativitásáról és csodálatáról.

Edwin "Buzz" Aldrin fényképe saját lábnyomáról a Hold porában - Forrás: Wikipedia/NASA

Csupa-csupa olyan dologról, ami most is megvan, most is itt van velünk. Amit nap nap után megtapasztalunk ma is.

A koronavírus kisebb, mint a Hold. De meghódítani, megismerni és a tudomány erejével megszelídíteni csak akkor sikerülhet, ha elvonatkoztatunk a politikai, történelmi díszletektől, és arra figyelünk, amit már tudunk: az emberiség képes rá. Meg tudjuk csinálni azt is, ami nehéz. El tudjuk érni akár a lehetetlent is. 

Dr. Gyurkó Szilvi