Támogatott tartalom

–

Szépen összeraktam, beállítottam, hogy nekem milyen számlap klappol, azaz melyik típus jön be, aztán elkezdtem olyan napi négy-öt órában figyelni, hogy miket tud. Az óra kérdezett tőlem mindenféle okosságot, amitől viszont feszült lettem. Néha olyan érzésem volt, mintha egy Tinder-randi előtt el kellett volna mondanom még azt is, hogy honnan dolgoznék le magamról pár kilót, meg, ha híve volnék, akkor milyen ráncot varratnék fel magamon. Na, jó, ennyire nem volt durva, de azért rendesen kikérdezett a kilóimról, a magasságomról, és arról, hogy hány kalóriát akarnék ledolgozni a rohadt nagy bezártság alatt. Hát, saccoltam neki egy olyan számot, ami, mondjuk, normális ügymenetben reális lehetne, ám jelentős részét a napnak otthon dolgozva kicsit erős kihívásnak bizonyult.

Aztán elkezdődött a közös élet, rögtön egy fedél alatt és „nullahuszonnégyben”

Meg kellett tanulnunk egymást, hiszen nagyon hirtelen ugrottunk bele a kapcsolatba mindketten. Ő nem tudta, hogy utálom, ha minden apró dologért szólnak nekem, percenként pityegnek meg rezegnek, hogy e-mailem, üzenetem jött, vagy a szerkesztőségi csoportba valamilyen kérdés, kérés. Aztán elmagyaráztam neki, hogy hagyjon teret nekem, mert olyannal kötötte össze az életét, aki valójában nem bírja a macerálást, és egyszerre egy dologra szeret odafigyelni.

Kicsit babráltam rajta, és máris csendben maradt „piszlicsáré ügyekben”, hagyta, hogy saját tempóban csekkoljam a fontosabb dolgokat.

Nagyon kezessé vált, kifejezetten kezdtünk összecsiszolódni, bár a nászéjszakánk nem sikerült nagyon jól, mert elfelejtettem beállítani az alvásidőmet, és rendszeresen szólt, hogy ideje mozognom…

Akkor úgy éreztem, nem lesz hosszú a kapcsolat, de aztán orvosoltam a problémát, és a későbbiekben csodás éjszakáink voltak együtt… de ebbe túl mélyen nem mennék bele azért.

Viszont a „mozgató funkciója” kifejezetten a szívemhez nőtt a nagy bezártságomban, főleg, hogy nem egy jegygyűrűért, hanem napi háromért is meg kellett küzdenem. Ugyanis három gyűrűvel, vagyis körrel jelöli, hogy teljesítettem a napi kiírt penzumomat. A legkedvesebb számomra, ami sok eltespedős vagy nagyon dolgozós pillanatomban megjelent, az az „állás” nevezetű gyűrű volt. Rendszeresen kérte, hogy most pedig álljak fel, és legalább egy percig mozogjak erre-arra, mindegy, csak keringjen a vér, mozogjon az a test, kérem! Én meg jó asszony voltam, és tettem, amit kért. Minden főnöktől és kollégától ezúton is elnézést kérek, hogy a meetingek közben eltűntem a képről egy kis időre! Ő volt az oka, nem én!

Aztán ahogy beleéltem volna magam ebbe a gyűrűs menyasszony témába, jött a megvilágosodás, miszerint nem egy regulázó férj, hanem egy kedves, figyelmes és a karantén idején igazán gondos személyi edző, körzeti orvos és ügyintéző kötötte velem össze az életét. Nem baj, gondoltam, férj úgyis van, mutasd, miket tudsz a többi szerepedben!

Szóval a karikáknál tartottam (mégsem gyűrű lesz ez)

A napi sokszori mozgatáson kívül még be lehet állítani, hogy hány kalória égetését álmodtam meg naponta, és azt ő kegyetlenül ellenőrzi is. Micimackóhoz hasonlóan szorult helyzetemből adódóan, kicsit felüllőttem a napi elégetendő kalóriát, hogy ne dőljek hátra már délben egy nagy adag pacalpörkölttel, hogy márpedig én mára már mindent megtettem.

Ez még mindig nem az edzés része, hanem a napi tevékenységek abszolválása, jelen esetben bevásárlás, mosás, teregetés, porszívózás, sétálgatás a kutyával, és különféle objektumok ide-oda pakolása a lakásban. Mondanom sem kell, ugye, hogy talán ha egyszer zártam be ezt a kört, akkor viszont rettentő módon meg lett paskolva a vállam. Bár a lakás is nagyon pöpec lett egy egész napig, úgyhogy dupla volt az öröm.

A harmadik körbe viszont – és jött jön a képbe a kegyetlen edző – nincs beleszólásom: ezt csakis akkor lehet teljesíteni, ha bármilyen sportot legalább fél órán keresztül végzek. Mondanom sem kell, hogy az amúgy majdnem mindennapi jógaéletem felturbózódott, és nagyon örültem a dicséretnek. De hát vannak azok a napok, amikor csak vonszolja magát a karanténasszony… Na, akkor szépen becsaptam magam, és a köröket, mert lelkiismeret-furdalás nélkül pattintottam rá az órát a futni készülő gyerekre. Hahaha, azért ehhez pofa kell, nem?

El akarok számolni az órának, és még csalok is. Tulajdonképpen nagyon jól szórakoztam ezen is.

Mégis a legjobb az volt, hogy körülbelül egy hét elteltével éreztem, hogy mégiscsak fejlődöm, jobban is érzem magam a bőrömben, és olyan rendszert hozott az életembe az óra, amit ugyan már rég kitaláltam, de hát én magam nem vagyok képes egész nap résen lenni és személyi edzőt játszani. Plusz mindig megmérte a pulzusom, ami igazság szerint eleinte annyira feszültté tett, hogy azonnal „fehérköpeny-hipertóniám” lett tőle, és napokig nem tudtam 100 alá vinni az amúgy nem túl heves pulzusomat.

De ez is megoldódott az összeszokással

Ezen kívül amúgy lehet vele EKG-t is készíteni, bár nem egy született kardiológus, viszont nekem, a született szívbeteg és szívparás Krisztikének nagyon jól jött, hogy kiderült legalább, hogy aznap sincs pitvarfibrillációm. Huhh!

A lényeg, hogy rendesen összejöttünk. Sirivel magyarul lehet dumálni, bár bedobtam neki a nagymamámtól tanult palócos kiejtésemet, és az összezavarta kissé, de alapvetően jól reagált. Viszont ami ebben a nagy fertőtlenítős időszakban tényleg jól jött kedves asszisztensemtől, életmód-tanácsadómtól és állandó tettestársamtól, az az volt, hogy bárhova is mentem, nem kellett bankkártyát és telefont magammal vinnem, és lássuk be, egy órát sokkal könnyebb takarítani, mint ezeket. Maszkot, zsepit és otthon felejtett vászontáskát viszont nem adott, amiért kissé neheztelek rá, de azért legyen már nekem is valami dolgom az életben. Nem? De!

Marossy Kriszta