Ne másokhoz mérd magad soha! – Hogy ne menjen el a kedved a mozgástól, ha nincs Insta-tested?
Támogatott tartalom
Elég sokszor megénekeltem már, hogy az én mindennapi, aztán időszakonként nagyon nem mindennapi mozgásom eleve az otthonomhoz kötődik, úgyhogy én, naiv, azt gondoltam, hogy semmit nem fog változtatni a sportéletemen és a külsőmön ez a fajta bezártság. Sőt! Ha valaki, hát én tudom a módját, így én leszek a legjobb, legfittebb, haha! Több dologgal azonban nem számoltam, és negyvenvalahány nap majdnem totális bezártság után azért már több hullámvölgyön is túl vagyok. Egyrészt, ami a külsőmet, másrészt pedig, ami a lehetőségeimet illeti. Nem jöttem rá a tutira, de egy dologra igen: bárhogy is befolyásoljon a környezet, mozogni kell! Viszont kitartás és nagy adag humor is szükségeltetik hozzá. Marossy Kriszta írása.
–
Ne is mondjátok, tudom, mindenki jógázik!
Ha meg nem, akkor edz. És a többség meg is mutatja ezt nekünk a különböző közösségi felületeken. Amellett, hogy ez nagy mennyiségben és talán bosszantóan van a képünkbe nyomva nap mint nap, ma már azt kell mondanom, hogy nagyon jól teszik. Aki most kezdte, aki újrakezdte, és aki soha abba nem hagyta, az is. Mindenki, aki mozog! Nincs recept, de egész biztosan szarabb lenne nélküle az élet, és azok a bizonyos mélypontok sűrűbben jönnének el mozgás nélkül. Ennek ellenére ebben az új helyzetben nem csupán a mozgás rutinjának kialakítása nagy feladat, hanem az arcunkba nyomuló tökéletes testek látványa, az összehasonlítgatástól és a teljesítménykényszertől való elszakadás is...
Én nyolc éve nyomom az online jógát
Úgyhogy legalább ebben van tapasztalatom, bár semmiképpen nem mondom magam egy csúcsjóginak. Sőt! Ha nincs időm rendesen bemelegedni, akkor néha olyan merev vagyok, mint a tűzifa, meditálni csak csendben tudok, és a testem korántsem úgy néz ki, mint egy szép, szálkás jógalánynak az Instán. Ezzel én már jó párszor megbékéltem ezalatt a hosszú idő alatt, de most azért engem is alaposan pofán vert a karantén idején elszabaduló, mozgásra sarkalló csodatestek és csodatudások látványa. Nem csak jógában: minden sportban. Eddig is volt, hogy frusztrált egy-egy felugró Insta-kép, de mindig túltettem magam rajtuk. Viszont az első két hét bezártsága során rendesen lejtmenetbe kapcsoltam miattuk.
Hogy miért rágom a kefét?
Mert a tökély testek szép, rendezett otthonokban tudnak nyakra-főre edzeni a formás fenékért, a „szikszpekk” hasért és a soha nem lötyögő karokért. Plusz, van, akinek az otthona, mondjuk, tengerparti villát vagy csodás kertes házat jelent, amíg nekem egy pillanatnyilag családdal, érettségire készülő gyerekkel, dolgozó, sütő-főző férjjel, egy „mindenhol ott kell lennem” kutyával, tisztítószerekkel, itt-ott lógó mosott ruhával és négy négyzetméter terasszal (amúgy hála érte a sorsnak) bíró objektumot.
Szóval néztem őket, aztán néztem magamat. Azt a magamat, aki konkrétan kifakult a bezártságtól, és az ablakon beömlő lapos, de éles tavaszi fény minden létező hibáját úgy mutatja meg, mint a sarokban a porcicákat, illetve azt a magamat, aki az első nagy ijedségében pánikzabálásba kezdett, éjszakánként csokival nyugtatta magát és izgatta az idegrendszerét.
Nagyon messze kerültem a tökéletes testtől, ugye, mondanom sem kell
Ekkor még kifejezetten jót tettek az inspiráló képsorok, meg a tizennégy-huszonegy napos kihívásokat és órási változást ígérő oldalak. Csakhogy amikor már mindkét idősáv letelt, én meg tényleg mindennap izzadtam, mint a kutya és semmi nem változott, akkor kicsit elgurult a gyógyszerem a látványtól.
De térjünk vissza az edzésre magára, mert az is a frusztráció forrása tud lenni.
A fent leírt objektumban és adott körülmények között (amik cseppet sem rosszak azért) igyekszem mindenki előtt felkelni és gyakorolni, de sajnos többször kerülök olyan helyzetbe, hogy maximum tíz perc nyugalmam lelem a mozgásban. Aztán jön a kutya, vagy egy nehezen kitartott ászana közben lép át a fejem felett a férjem sűrű bocsánatkérések közepette, miszerint például „bocsánat, csak a laptopért jöttem...”. Vagy: „nem láttad a telefonom?”. Ha pedig ezt megúszom, akkor az ébredező család nem kicsi reggeli zajaira, vagy a gyerek online óráira meditálok.
Azaz nem... Hagyom inkább az egészet a fenébe, a lényeg, hogy mozogjak. Mondom, csinálom rendesen, de a csodatest csak nem akar felbukkanni. Mármint a tükörben. Ezzel szemben viszont minden áldott nap sorjáznak az Instán a szuperül kivitelezett gyakorlatok, a kerek és kemény fenekek, a hasizmok, a keskeny derék és széles mosoly.
Akkor eljön az összeomlás és a „minek is csinálom?” ideje, majd a felismerés, miszerint: mi a fenét vártam? Tényleg beach bodyt egy olyan helyzetben, amikor nagyjából semmi nem adott a nyugodt mozgáshoz? Tényleg fogyást, amikor sok napig csupán annyit mozoghattam, amennyit edzettem vagy takarítottam? Gyönyörű és ellenállhatatlan bőrt, amikor örülök, ha véletlenül a teraszra süt kicsit a nap, vagy kiszököm egy gyors sétára az öregecske kutyával?
Szépen lassan megnyugszom, és tudatosul bennem a már sokszor, magamnak hajtogatott mondat vagy mantra, miszerint „többféle módon kell jónak lenni magunkhoz”! Meg kell engedni magunknak igenis a könnyebb napokat, vagy azt, hogy aznap nem megy igazán jól semmi. Humor kell hozzá. Mégpedig sok. Plusz elfogadás. Mégpedig önelfogadás.
A humor amúgy még azért sem mellékes, mert minden egyes elrontott, tökéletlen gyakorlat vagy helyzet után a frusztráció nemhogy eltűnik, de fel sem üti a fejét
Voltak olyan napok, amikor éreztem, hogy ma nagyon megy, és pluszban kinéztem egy-egy extrém gyakorlatot, aminek – mondanom sem kell – általában kudarcos vége lett. Ugyan van, hogy sikerül, akkor tulajdonképpen triumfálok magam felett, az egész családnak mutogatom, hogy mennyire isteni egy alak vagyok. De ellenkező esetben is: a pofára eséseken együtt tudunk röhögni.
Nem árt azért egy férj sem, aki ha megkérdezem, hogy „te, figyelj, így húsz nap seggizomgyakorlat után jobb lett a fenekem?”, arra csak annyit válaszol: „tudod, hogy mindenhogy tetszel, de mintha tényleg jobb lenne!” (amúgy nem lett az, én is látom a tükörben, hehe). Végül is, az, hogy az első négy napban járni sem tudtam a gyakorlatsortól ilyenkor már nem is számít.
Számít viszont az önelfogadás, ami több komponensű. Az első, ha belátod, hogy ebben a helyzetben csoda az is, amennyi és amilyen mozgást naponta lenyomsz, és elsősorban nem kell mássá válnod, mint aki vagy, hanem csak jobban kell magad érezned az akár itt-ott lötyögős bőrödben. A második: nem árt, ha tényleg kapsz visszajelzést arról, hogy jó vagy, ahogy vagy, és hősies már az is, hogy megteszel mindent, amit csak tudsz ebben a helyzetben a munka, a bizonytalanság, a házimunka és a karantén okozta plusz terhek és fékek mellett.
A harmadik mankó pedig az, ha szembenézel a ténnyel, hogy te is tudsz magadról olyan képet csinálni, amin jobban nézel ki, mint a valóságban, de olyat is, amin még annál is szarabbul. Például egészen döbbenetesen hosszú a lábad és vékony, ha lentről fotózzák és ellenfényben, ugyanakkor lehet, hogy ezt a beállítást, mondjuk, a tokád sínyli meg, de sebaj. Ha viszont tokakompatibilis felső nézetből nyomod, akkor nyomi görögdinnye leszel.
Nem mellékesen a frusztráló Insta-emberek mögött általában komoly apparátus, gyakorlat, sokkal több mozgás, és esetleg igen jó genetika is áll. Így azért más a képlet, ugye? Ha mindezt sikerül elfogadni, akkor már csak arra kell magad emlékeztetned, hogy több mint egy hónapja olyan mozgásformák estek ki az életedből, amiket észre sem vettél. A napi cipekedés a boltból, a munkába sétálás, a gyerekekkel kirándulás, vagy csak az iskolába menés és onnan haza, a frizbizés a szabadban, a barátokkal bulizás, a tánc… és még sorolhatnám elég hosszan.
Ezek pedig pont azok, amelyek igazából mozgásban tartották az életedet, amiktől estére tényleg kifáradtál, és ami mellett néha még edzeni is tudtál. Szóval az önmagában egy csoda, ha valaki nem ragadt még bele a fotelbe, és néha feláll, megmozgatja magát, néha elcsügged, de megy tovább, és nem a háját csipkedi, hanem büszke is magára! Nem mellékesen pedig: mentálisan soha ekkora szükség nem volt arra, hogy valamennyire mozgásban maradjunk. Ki-ki a maga módján, elszántan, de humorral és nem másokhoz mérve magunkat! Mindenkiből egy van, és annak az egynek kell tűrhető formában kijönni az egész helyzetből!
Marossy Kriszta
A képek a szerző tulajdonában vannak
