–

„Kit érdekel, hogy mit mondott? Csak egy TikTok-videó, senkit nem érdekel. Amíg nem mondtad, én sem tudtam róla” – érvelt egy barátom, amikor aggodalmamat fejeztem ki amiatt, hogy ByeAlex „csíráknak”, és „balfaszoknak” nevezte a platformon coming outoló tiniket, amiért a közösségi média letörölte egy videóját, amelyben egy gázpisztollyal hadonászott.

Ha Facebook- vagy Instagram- „eseményről” lett volna szó, a sztori másnap már valamelyik bulvárlap címoldalán díszelgett volna, ám a tény, hogy a „tizenegy évesek közösségi appján” esett meg, effektíve meg nem történtté tette a sztorit – a mainstream média csak közel egy héttel később reagált rá egy-egy cikkben, az énekes pedig érintetlen maradt olyan megjegyzések kapcsán, amik egy „populárisabb” platformon akár derékba törhették volna a karrierjét. 

A gond csak az, hogy míg a legtöbbünknek valóban nem a napi rutinunk része, hogy rákeressünk, mi pörög a TikTokon,

a valóság a következő: az alkalmazást tavaly többen töltötték le világszerte, mint az Instagramot, az pedig semmit sem változtat az egyes videók döbbenetesen magas elérésén, hogy valóban a 11–18 éves korosztály a fő fogyasztója.

Csak egy példa: a #ByeAlex hashtaget a TikTok fennállása óta 17,3 millió alkalommal tekintették meg felhasználók. Legyinteni tehát, hogy bármi „csak a TikTokon történik”, felelőtlenség volna – és mivel a fent említett korosztály nem arról híres, hogy meg lehet mondani nekik, mit csináljanak, azon kívül nem sok megoldás kínálkozik, mint hogy értékes tartalommal töltjük meg, hiszen az, hogy valaki 13 éves, nem jelenti, hogy rossz volna az értékítélete. A 35 éves ByeAlexet például több tini „tette rendbe” kommentben, sőt volt, aki jelezte, hogy illene bocsánatot kérnie az LMBTQ-közösségtől. 

Már csak azért is, mert a TikTok hírhedt arról, hogy korlátozza az „LMBTQ-propagandát”. Drag queenként Britney-re tátogni természetesen szabad (nem mintha ezzel bármi gond volna, ha van mellette tartalom is), de világszerte több cikk született arról, hogy a platform limitálta a leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transzneműek jogait firtató posztokat. És ez nem az egyetlen botrány, ami kirobbant az app kapcsán.

Idén a főként Kínában tevékenykedő moderátorok kénytelenek voltak beismerni, hogy az alkalmazás egy azóta semmisnek nyilvánított szabályozása értelmében eltávolíthattak videókat pusztán azért, mert valakit nem tartottak elég esztétikusnak, legyen szó egy tokáról, vagy akár törpetermetről.

Ám a legkeményebb vitát az indította el, amikor előbb az Egyesült Államok, majd Ausztrália katonasága tiltotta le honvédeit a TikTok használatáról, mondván: a regisztráltak adatainak felhasználása veszélybe sodorhatja őket, és bár a hivatalos válasz az volt, hogy az app a felhasználói adatokat Kínán kívül tárolja, India és Indonézia egy időre felfüggesztette az alkalmazás letölthetőségét, „ellenőrizhetetlen tartalmakra” hivatkozva. 

A nyolcszázmillió aktív felhasználót azonban mindez nem zavarja – ahogyan engem sem állított meg, amikor néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy egy hónap kényszerkarantén után nekem is kijár, hogy Spice Girlsre tátogva mosogassak, vagy szarkasztikus videóban elemezzem ki, hányan dobtak össze tegnap délután egy száznegyven éves kovászt. A követőim száma öt nap alatt 4K fölé emelkedett, és megszámlálhatatlan hozzászólás érkezett: „De örülök, hogy végre itt vagy – csak miattad néztem fel néha Facebookra”, „Négyéves korom óta imádlak – amióta láttalak az Ezek megőrültekben” (ha jól emlékszem, ez úgy hét-nyolc éve lehetett), és a kedvencem: „Anyukám imádni fogja, hogy itt vagy – végre érdekelni fogja a TikTok.”

Egyértelművé vált számomra, hogy hivatalosan is „boomer” vagyok az appon.

Ezt pedig megerősítette, hogy egy angol nyelvű videóm után olyan megjegyzéseket kaptam, miszerint nem kéne megszólalnom angolul, mert ciki az akcentusom, majd rápillantva a kritikus tinik profiljára, egyértelművé vált, hogy a „bitch please”, és „whatever” kifejezéseket sokan hamisítatlan amerikai dialektussal vágják, de érdemben angolul információt átadni vagy fogyasztani nem tudnak. 

„Az angol nyelv arra hivatott, hogy megértsük egymást – több mint tíz éve élek külföldön, tartok előadásokat angolul, publikálok nemzetközi lapokban is, a magyar akcentusomat pedig szeretem. Sokkal kínosabb, ha valaki new yorkernek tetteti magát, vagy londoner dialektussal próbálkozik, miközben sem nyelvtanilag, sem a szókincs szintjén nem áll készen a mondatszerkesztésre” – feleltem, a válaszom pedig, ahogyan azt sejtettem, több száz új, érzékeny és értelmes követőt hozott. 

A teória beigazolódni látszott: hülyeség hülyének tartani a tiniket, vagy akár magát az appot azonosítani azokkal, akik nem használják ki a benne rejlő, remek lehetőségeket (mert igenis vannak ilyenek, mint például megtanulni a videóvágás alapjait, zenét szerkeszteni, és kreativitással motiválni)

– helyette érdemben kell kommunikálni TikTokon is, és bár semmi gond a tátogós videókkal, de nem árt, ha ellenpontozza az értelem.

Az új megközelítésem azonban új trollokat is berántott, nevezetesen a homofóbokat. Én pedig következetesen reagáltam: a „nálatok ki a fiú és ki a lány? hányós emoji” kommentre azt feleltem: „mindketten homoszexuális férfiak vagyunk, de ez nem az a platform, ahol szexuális szokásainkat tárgyaljuk ki”, a „Jézus nem Ádámot és Bélát teremtett” megjegyzésre jeleztem, Ádámot és Évát nem Jézus, hanem Isten teremtette, amikor pedig valaki megjegyezte: „spártai barátaim lelökhettek volna a Taügetoszról”, akkor némi olvasást és tájékozódást javasoltam, hiszen a hírhedt hegyről többnyire árulókat taszítottak le, a katonák, és a teljes társadalom körében pedig nemcsak hogy elfogadott, de szinte elvárás volt a biszexualitás. 

Minden egyes hasonló válaszom több tucat, eseteként több száz lájkot kapott, amire a trollkodó többnyire nem reagált, de előfordult, hogy cserébe megfenyegetett, mondván: „Ha van agyad, soha többé nem merészkedsz Magyarország felé – én szóltam.” 

Ez volt az utolsó akcióm a TikTokon. Amikor másnap reggel kézbe vettem a telefonomat, egy üzenet fogadott: „A profilodat végérvényesen töröltük” – bármiféle magyarázat nélkül. Majd amikor a „fellebbezés” gombra kattintottam, megérkezett a megerősítő e-mail a postafiókomba: „A kérvényt nem fogadjuk el – a profilodat örökre töröltük.” 

Túlságosan nem voltam meglepve, világfájdalmat pedig természetesen nem éreztem, sokkal inkább tekintettem a TikTokra egy társadalmi kísérletként, mint az önmegvalósítás platformjaként, vagy ne adj’ isten életcélként. De azt azért sajnáltam, hogy épp akkor taszított ki, amikor kezdtem felfedezni, mi értelme volna – a számomra. 

Hogy az „LMBTQ-propagandám” tiltatott ki, vagy esetleg szúrtam valaki szemét, aki rám zúdíttatott egy tömeges jelentéssorozatot, sosem tudom meg, ám a tiltást megelőző napomon még megmerítkezhettem kicsit a görög tragédiákat is megszégyenítő TikTok-drámák világában, amikor is felbukkant az egyik posztom alatt a #TeamVivi hashtag, én pedig a boomerek naiv értetlenségével kattintottam rá. 

Kiderült: a magyarországi TikTok-közösség legrangosabb huszárai mind „teameket” építenek, sok rajongó pedig random teleszórja a kommentszekciókat, terjesztve az igét. 

Így ismerkedtem meg Vivien munkásságával, aki egy szegedi TikToker közel százezer követővel, és bár szarkazmusa és vitriolos humora még a Bajos csajok című klasszikus Regina George-át is békés kezesbáránnyá varázsolja, számomra rendkívül szórakoztató jelenség volt. Nem kevésbé, és nem jobban, mint „Lillus vlogja”, ahol egy – a TikTok-karriert egyébként a MOME-ra készülő alternatív projektként értelmező – fiatal lány végtelen könnyedséggel parodizálja az alkalmazást: virágföldet ken a szemhéjára, mondván „ez most egy új, 100 százalék vegán paletta”, és cirkuszi csinnadrattával utal azokra, akiknek életcéljuk a követőhajhászás, és azok számában mérik a boldogságukat.

Lilla harmincezer követője közül, és Vivi csapatából rengetegen – számomra érhetetlen oknál fogva – brutális body shaminggel és szexista utalásokkal csaptak össze, és az érvek, amikért a másikat utálni kéne, odáig terjedtek, mint hogy „de hát ennek a csajnak le van nőve a hajtöve”, vagy „sápadt a képe”, vagy kölcsönösen „ő kezdte”, és amikor fejest ugorva a hisztimedencébe megjegyeztem, hogy „szerintem mindkét lány szép, vicces, a bullyingnek pedig nem látom értelmét”, a legszofisztikáltabb válasz az volt: „Kérdeztelek?”

Miután egy barátom, Révész Bálint történetesen a legnagyobb hazai TikTok-trendszetterek között van (amiről egyébként fogalmam sem volt, amikor összehaverkodtunk), megkérdeztem tőle, mit gondol, miért van az, hogy míg az Instagramon rendszerint nem olvassuk azok bejegyzéseit, nem nézhetjük azok képeit, akikre nem vagyunk kíváncsiak, a TikTok mintha pont fordítva működne: ha például valaki utálja a melegeket, akkor direkt gay kontentet keres, hogy kioszthassa azok „szolgáltatóit”.

„Igen, ez itt így megy. Ezért lenne szuper, ha az emberek megtanulnák nem túlságosan komolyan venni a szándékos bántásokat, azt viszont igen, hogy ne csak mások megalázására és kiközösítésére használják a TikTokot”

– válaszolta.

Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy nem adom fel. Feltételezem, a leggázabb boomerdolog a TikTokerek szemében, ha valaki a 2010-es évek elején fénykorát élő Gossip Girlből idéz, de… #TellJesusTheBitchIsBack: az új profilom a lifestyle blogomról kapta a nevét, és a cyber bullying elleni küzdelem fontosságáról, és alapvető emberi jogokról fogok rajta beszélni – azokkal, akik hatással vannak a TikTok-generációra. Mert hiszem – nem hibáztathatunk egy közösségi platformot, dacára annak, hogy felelősségünk teljes tudatában legyintve mondunk le róla. 

Szeretettel és izgatott elkötelezettséggel, ugyanakkor cinkos kacsintással várom az új TikTok-profilomon mindazokat, akik félretennék a vérre menő, egymást és egymás követőit gyalázó háborúkat, és összefognának azokért, akik a trendek mellett a piszkálódásra is érzékenyek, viszont senkinek sem beszélnek róla.

Nem tudom, meddig marad meg az accountom – de nem is ez számít. Hanem az, hogy az igazi tragédiák nem arról szólnak, Vivi beszólt Lillának, hanem arról, hogy éppen a napokban látott napvilágot a hír, miszerint egy indiai tini öngyilkos lett, mert nem sikerült teljesítenie a kihívást, amelyben x időn belül x számú követőt kellett volna verbuválnia magának, emiatt pedig a „challenge”-ben részt vevő más felhasználók közül többen szánalmas vesztesnek nevezték.

És bár ez már a sokadik, TikTokhoz kötődő haláleset – beleértve egy érthetetlen helyzetet is, amikor egy brazil felhasználó halálát élőben közvetítette az app, miközben fél órával a stream kezdete után már értesítést kapott a PR-csapat a tragédiáról –, még mindig vannak, akik azt mondják: „Nos, akinek elég ok az öngyilkosságra, hogy elvesztettek egy TikTok-kihívást, azok úgyis alkalmatlanok az életre.” Ám éppen ez az a narratíva, ami sérült felnőtteket nevel, és amelynek teret engedve nemcsak egy másik TikTokerrel, hanem a komplett közösségi médiával szemben vesztettünk mi, emberek. 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van