–

Példát kell mutatni az embereknek. 

Úgy kell élni, hogy példásak legyünk, betartsuk a szabályokat, persze csak azokat a szabályokat, amelyek erkölcsösnek, tudatosnak, és hősnek láttatnak bennünket, a kellő pillanatokban pedig megfelelően renitensek lehetünk. (De úgy vagyunk renitensek, hogy közben hősnek gondoljanak minket az emberek.)

Maszkot veszünk és kesztyűt húzunk, sokat fertőtlenítünk. Nem találkozunk senkivel, legfeljebb titokban. Minden héten elmondjuk, hogy csütörtöktől teljes kijárási tilalom lesz, és a következő héten ugyanazt a dumát hangoztatjuk. Észre sem vesszük.

A szövegeinket begyakoroltuk, pontosan tudjuk, mi van a kórházakban, hüledezünk az intézkedéseken, egyik pillanatban tudni véljük, hogy a vírus már rég berobbant, csak titkolják, a másikban pedig a daganatos betegeket tartjuk a járvány igazi áldozatainak. 

Mindent tudunk. Maszkot és kesztyűt húzunk. Csak akkor vesszük le, amikor senki se lát. 

Tudatosak vagyunk. Sportolunk. Reggelire avokádót és tojást eszünk. Bevesszük a vitaminokat, most huszonhétfélét szedünk. A pénzzel spórolunk, sopánkodunk, hogy mi lesz, majd rendelünk két karton új-zélandi bort. Az összes üveget fertőtlenítjük, mielőtt bevisszük a házba. 

Fontos filmeket nézünk, a barátainkkal videócseten ünnepeljük a születésnapokat, alaposan dokumentáljuk, milyen jó példával járunk elöl. Megszidjuk azokat, akik nem így tesznek. 

Baconbe tekert szüzet sütünk, ami belül omlós marad, majd megosztunk egy cikket arról, hogy a kevesebb húsfogyasztás megmentené a földet, és például ez a járvány se lenne tőle. Instagram storyban sok könyvet olvasunk, amikhez cikkekből kopizunk ajánlót. Sokat vagyunk a friss levegőn, de nekünk lehet, mert mi az emberektől szeparált területen tesszük mindezt. 

A Normafánál futókon felháborodunk, ahogy a dél előtt öt perccel a boltba belépő kisnyugdíjas nénin is, aztán tudósok, elemzők cikkeit osztjuk meg a nyájimmunitásról. 

Kovászt nevelünk, babkát sütünk. Ecettel és szódabikarbónával takarítunk. Heti háromszor jógázunk. Paplant kötünk Gucci övvel a derekunkra, mert nehogy már a párnát kössük mi is, mint a többiek. Egyedinek hisszük magunkat. Napi tíz percet meditálunk, de a felénél már nyitva van a szemünk. Pilates-szalagokat hozatunk a futárral, aztán kiülünk a teraszra fröccsözni.

Tudatosak vagyunk. Sokat fertőtlenítünk. Jó példával járunk elöl. 

Azt mondogatjuk: valahogy kibírjuk. 

Anyánkkal hetente kétszer társalgunk, megszidjuk, ha maszk nélkül ment el sétálni. Apánkat ritkábban hívjuk.

Egyre többet mondogatjuk, hogy valahogy kibírjuk, közben már tudjuk: mi sem bírjuk ki. 

A maszk felcsúszott a szemünkre, a szánk telement fertőtlenítővel, a gumikesztyűbe pedig beleizzadt a kezünk. 

Hétvégén nem voltam otthon. Csütörtöktől vasárnapig úgy éltem, mintha nem is lenne járvány. Nem beszéltünk róla. Megtiltottuk magunknak. Persze csak olyanokkal találkoztam, akik már másfél hónapja karanténban vannak, és ha kimennek is az utcára, azt is kizárólag maszkban és kesztyűben teszik. Sütöttünk kovászos cipót, új-zélandi borokat ittunk, és felhívtuk az anyukánkat is. 

Tegnap már a saját ágyamban aludtam. Ma pedig sportolni megyek. 

Szigorúan olyan helyen teszem mindezt, ahol senki se jár. 

Tudjátok, példát kell mutatni az embereknek. 

Szentesi Éva