Támogatott tartalom

–

Ha el is aludtam, előbb-utóbb felriadtam és egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a szüleim puha ágya, anyukám melege. Ők persze szerették volna, ha felhagyok ezzel az átjárósdival, anyukám mindig rossz alvó volt, így egy mocorgó, fészkelődő gyerekre volt legkevésbé szüksége. Szóval tutira kellett menjek.

Bevetettem a genyó nagyágyút. Szerintem minden szülő ismeri azt a dallamot, amivel ez a mondat elhagyja a gyerekek száját: „bepisilteeeeeeeeeem!”. Nem, abszolút nem olvastátok félre, teljesen direkt volt.

Szóval átkiabáltam a szüleimhez, olyankor apa kullogott át, ágyneműt cserélt, lemosdatott, befeküdt szegény az ágyamba, én pedig bebújhattam anya mellé, mint aki jól végezte dolgát, végre mélyen elaludtam a legnagyobb elégedettséggel.

A helyzet az, hogy végtelen türelemmel viszonyultak hozzám a szüleim, sosem volt ebből balhé. Volt egy meghitt békéje ezeknek az éjszakai „pisis rituáléknak”. Aztán egyik napról a másikra felhagytam ezzel. Nagylány lettem. Az az élményem, hogy a szüleim igyekeztek megőrizni a saját intim szférájukat, próbálkoztak, de sosem voltak erőszakosak, sosem hagytak magamra. Csak akkor hagyták el a szobát, ha már legalább látszólag megnyugodtam vagy elaludtam.

Ugrunk az időben és immáron kétgyerekes anya vagyok

És cseppet sem vagyok meglepve, hogy a Sors, a karma, vagy az akármi nem olyan gyerekekkel áldott meg, akik a kezdetektől fogva átalusszák az éjszakát. (Mert állítólag léteznek ilyenek, komolyan!)  Szóval, 2013-at írunk, és született egy éjjel-nappal elégedetlen kisfiunk. A születése nem volt sima ügy, mindketten eléggé a padlón voltunk utána, és én, naiv azt hittem, hogy ezt az egész anyaság dolgot ki lehet tanulni a What to expect-sorozatból. Aztán csodálkoztam, hogy semmi sem működött.

Először is kiságyban altattunk, mert „azt úgy szokták”. Az általam bevásárolt könyvek szerint együtt aludni egyenes út a katasztrófához, „meg kell tanulniuk” egyedül megnyugodni, nem szabad „magamra kapatni”.

Egy időre teljesen elfelejtettem, milyen volt anno gyerekként az anyukám közelségére vágyni éjszakánként. 

Szóval próbálkoztunk

Ringattuk a síró kisbabát egész éjjel, felváltva. Sose felejtem el, amikor tényleg hosszú órák óta nem hatott semmi. Egyikünk ringatta, másikunk bőszen bújta a könyveket és az internetet. Fehér zajos alkalmazás, hajszárító, Mozart, éneklés fáradhatatlanul (mondjuk, nem, pont nem úgy).

A végén a 38 négyzetméteres lakásunkba felhozta a férjem hajnali háromkor a babakocsit, hogy a zsebkendőnyi hálószobánkban tologassuk ide-oda. Nem is értem magunkat, hiszen a babakocsit amúgy is rühellte, nyilván csak még jobban begurult tőle.

Végül pirkadatkor, amikor már szó szerint égnek állt a hajam, szinte már félrebeszéltünk, no, akkor ledobtam a textilt, a kicsit is levetkőztettem, és hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem szoptatni (akkoriban még nem nagyon volt tejem). És elaludt.
Gondoltuk, hogy basszus, be akar minket húzni a csőbe, a miniatűr manipulátor. Hiszen mindenhol ezt hallottuk, hogy nem szabad hagynunk magunkat, a babák elérik, amit akarnak, „azért sírnak a kis szemetek”.

Napról napra egyre kimerültebb voltam. Altattunk egy órát, hogy aztán lerakjuk, és ha mázlink volt, aludt húsz percet a kiságyban. Egyik éjjel nem bírtam tovább, nem bírtam kiszállni az ágyból.

A férjem pedig döntött, berakta közénk. Reggel arra keltem, hogy nem vagyok megrágott, lenyelt és kihányt zombi állapotban. Ráadásul olyasmit hallottam, amit még soha azelőtt, pedig már elmúlt két hónapos. Kortyolt. Anyatejet. A mellemből. Itt történt egy váltás. Még nem 100 százalékos, de valami elkezdődött.

Hordozni, de hogyan?

Megtudtuk, hogy a hordozás is sokat segít a nyugtalan babákon (és szüleiken), így beszereztünk egy kengurut, hiszen hahó, a nagy könyvek kengurunak hívják. Én szitkozódtam, hogy mi az isten jó ebben a szörnyű szerkezetben, kényelmetlen volt, a baba is ordított benne, vagy hányt, mire beleraktam.

Aztán hál' istennek, valahol megtudtam, hogy a kenguru nem jó, nem csoda, hogy utáljuk, beszereztünk egy kendőt, meg csatos hordozót és az életünk egyre élhetőbbé vált. Hol hordozóban aludt, hol a mellemen, vagy az egy vagyonért vásárolt ringatós hintaszékben.

Pont, ahogy a nagykönyvben meg van tiltva. Kezdtem elhinni, hogy jó úton járunk, már egy rendszerhez hasonlító valami is kezdett kialakulni. De sajnos még ott motoszkált a fejemben a sok hülyeség, amit olvastam, no meg

a környezetemben sokan szörnyülködtek, hogy nem lesz ez így jó, „érettségizni is az ágyunkból, meg hordozóból megy majd”, „nem lóghat állandóan a mellemen”. Anyukabarátok szakították meg velem a kapcsolatot, mert én így csináltam, és elkezdtem írni az én „abnormális, új hóbortjaimról”.

„Mint egy rendes baba”

Szóval volt olyan időszak, mikor már ösztönösen cselekedtem, de még nem voltam biztos magamban, ezért olykor beadtam a derekam. Akadt egy olyan rövid korszak is, amikor a cici meg hordozó helyett inkább paskoltam a hason fekvő, síró baba fenekét, susogtam, cumit tettem a szájába, hogy aludjon, mint egy „rendes baba”. Sírtam én is. Nem meggyőződésből csináltam, csak éreztem egy nyomást, hogy a baba alvása nem lehet ekkora küzdelem.
Aztán találkoztam az úgynevezett kötődő nevelés fogalmával, a „kontinuum elmélettel”, a „válaszkész neveléssel”, Facebook-csoportokban és Instagramon sorstársakra találtam, akik megerősítettek abban, hogy bizony, a gyerekek nem olvassák a nagykönyveket, amikor megszületnek.

Van, aki hétalvó, igen. Tényleg létezik olyan. És létezik, akinek szüksége van a testi kontaktusra. Mondjuk, az olyan babák, mint a miénk, aki traumatikusan született, és a császár után szeparálva voltunk egymástól, borzasztóan szorongott. De akkoriban erről még nem beszéltek olyan sokan.

A hordozós, együtt alvós anyukák, az úgynevezett „ősanyák” úgy voltak ábrázolva a szóbeszédben, mint az igénytelen, bajuszos, batikolt gatyás, tarisznyás némberek, akik „kicsapják a mellüket” bárhol, bármikor és elkényeztetett, anyafüggő szörnyeket nevelnek, olyanokat, akik biorépát rágcsálva teszik tönkre szüleik életét.

Még én is elhittem ezt. Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy az anyaság nem sorolható kasztokba, táborokba, hiszen minden gyerek más, és a szülei is mind mások. Ez már eleve annyi változó az egyenletben, hogy lehetetlen igazságot tenni. És nem is kell. Számomra az új ismeretekkel nyert értelmet a kisfiam viselkedése, általuk állt össze a puzzle. Megértettem, miért küzd a közelségért olyan nagyon. És a végeláthatatlan sírásoknak vége is szakadt. Innentől kezdve nálunk nem volt többé kérdés, mi a helyes út. Számunkra. Ezzel a kisfiúval.

Persze, ezután sem volt könnyű

Mert az átszoptatott éjszakák és a hordozóban táncolva altatás is kemény műfaj. Máshogyan nehéz. Ebben is voltak mélypontok, hiszen a fiunk továbbra sem nem szeretett aludni, félt tőle, harcolt ellene. Olykor éjjel felkelt csak úgy bulizni. Teljesen éberen. Dolga volt, na.

Másfél évesen jutottunk el odáig, hogy nappal tovább tartott elaltatni, mint maga az alvás, úgyhogy arról leálltunk, és onnantól könnyebb volt vele este. Aztán kétéves korában elválasztottam éjszakára (a férjem altatta három napig). Akkor is kelt (pedig mindenhonnan kaptam már, hogy csak a cici miatt kel), ringatni kellett, de csak picit, viszonylag könnyen visszaaludt.

Négyéves volt, amikor új albérletbe költöztünk, és saját szobát kapott. Átaludta az éjszakát. Reggel vidáman sétált át hozzánk. Már kezdtük elhinni, hogy basszus, ennyi kellett volna?! De nyugi, másnap már kelt ugyanúgy éjjel. Most hatéves. Éjjelente átjön hozzánk, vagy a férjem megy át hozzá. Nehezen alszik el. Pörög, fél ettől, fél attól. Úgynevezett dejà vu.

Második felvonás

Amikor a kislányunk megszületett, nem voltak már elvárásaink. Fel voltunk készülve a fiunkhoz hasonló (nem) alvókára. Ehhez képest ő jóval nyugodtabb volt. Már az első hetekben kaptunk átaludt éjszakát, amire a nagynál éveket kellett várni. Volt olyan, hogy felkelt, ölbe vettem, kivittem a nappaliba (ami esetünkben úgy hat méter sétát jelent), és mire leraktam a kanapéra, újra aludt.

Nem volt kiságya, babaöbölben kezdtük, aztán csak egy szimpla ágyat toltunk a miénk mellé, így van saját tere, de mégis együtt vagyunk. Ő nem igényli annyira a bújást, ha tele a hasa, már hátat is fordít, alszik. Vannak jobb, vannak rosszabb éjszakák, de nincsenek órákig tartó sírások, kínlódás, maratoni altatások.

Ami a nagyhoz képest hatalmas változás, hogy nappal végtelenül rugalmasan altatható: babakocsiban, rugós hintában, hordozóban, autóban, vagy épp apukám ölében egy sejtbiológiai megbeszélésen ülve. Vele meg lehet tenni, amit a bátyjával sosem. Például elalszik az autóban vagy a hordozóban, és át tudom tenni a babakocsiba vagy a hintába anélkül, hogy felkelne. Vagy ha mégis felkel, pár perc alatt vissza tudom altatni.

Talán a születése (vbac baba, írtam róla többször is), talán a személyisége, talán az én hozzáállásom annyira más, nem tudom, vagy ez így együtt, de a lányunk alvása korántsem akkora ügy. Pedig kelek hozzá, tegnap például az utóbbi hónapok legrosszabb éjszakáját élvezhettem vele, de tudom, hogy ez a korszak előbb-utóbb elmúlik, és mire kettőt pislogok, úgy kell könyörögnöm nekik, hogy keljenek már fel.

Tudom, milyen a teljes kimerültség

Tudom, mennyire tud vágyni az ember egy pár óra egybefüggő, nyugodt alvásra. Tudom, milyen az, amikor a nagy zaj közepette próbáljuk a gyerekünknek a megfelelő alvási szokásokat kialakítani. Tudom, milyen kilógni a sorból, és azt is, hogy milyen az, mikor rájövünk, valójában nincs is sor. Egy percig sem bánom, hogy ennyi mindenen mentünk keresztül, és hogy nem kaptunk egy kézikönyvet, ami pontosan megmondja, nekünk hogyan kell csinálni. Az sem kizárt, hogy lett volna, vagy lenne egy még tutibb módszer, életmód, amitől mormotává válnának a gyerekeink.

Hiszen én sem voltam nagy alvó kiskoromban, ezt hajlamos vagyok elfelejteni. Kiindulva abból, hogy én (nem babaként, de kisgyerekként) igenis manipuláltam a szüleimet, valahogy elhittem, hogy erre egy baba is képes, holott ez nonszensz.

Elhittem, hogy van x kategória, amibe besorolhatjuk a babákat, és akkor a könyvek meg szokások által felkínált algoritmusok szerint kell és lehet nevelni őket.

Pedig ha abból indulunk ki, hogy mindenki más, és belegondolunk, hogy hétmilliárd ember van a Földön, akkor máris rájöhetünk, mekkora baromság általánosítani és deklarálni, mi a normális, mi a helyes. Szeretettel, gyengédséggel, empátiával és alázattal nem nagyon tudunk mellélőni.

Teljesen fölösleges másokhoz mérni magunkat, vagy akár másokat elítélni az ő döntéseikért. Épp elég nehéz feladat a saját utunkra rálelni. Úgyhogy amit megtanultam: nincsen „nagykönyv”, és az én igazságom sem passzolhat mindenkire. Én, aki nagyjából minden altatásos utat végigjártam, tudom, hogy egyik sem fekete vagy fehér.

Elmúlik!

Most, hat évvel a hátam mögött, anyaként azt mondom, hogy bárcsak még mindig az alvás-altatás témakör lenne a legégetőbb gyereknevelési dilemmám! Visszasírom azt az éjszakát, amikor égnek álló hajjal zengettük Mozartot a sikító baba szólammal a háttérben. És valószínűleg a szüleim is visszasírták kamaszkoromban, amikor a legnagyobb gondjuk az volt velem, hogy anyával akartam aludni. Úgyhogy ez valakinek vigasz, valakinek nem, de ennyit tudok nyújtani: ez a korszak elmúlik. Így vagy úgy.
És te egészen biztosan a tőled telhető legjobbat teszed.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak