–

Amikor megszületünk, teljes függőségbe kerülünk a minket gondozókkal, testi-lelki jóllétünk száz százalékban rajtuk múlik. A kisbabánál két állapot létezik: az öröm és az örömtelenség, ez utóbbit hangos nemtetszéssel fejezi ki. Ha erre a segítségkérésre nagy átlagban megfelelő válasz érkezik, a baba megtanulja, hogy számíthat másokra; a világ szépen lassan biztonságos hellyé válik számára. Ha viszont valamiért nem úgy reagálnak, ahogy szüksége lenne rá, az a nagyon fájdalmas tapasztalat szilárdul meg, hogy másoktól függni a legrosszabb dolog.

Minden hatás, ami valaha ért minket, beépül a lelkünkbe. Azok is, amelyekre a szavak szintjén nem emlékszünk; ezeket általában tudattalanul visszük tovább.

Kora gyermekkori tapasztalataink a felnőttkori kapcsolódásaink öntőformái lesznek.

Ismerős mintázatok

Ahány ember, annyi kapcsolódás. Mégis, a különböző párkapcsolati mintázatok gyakran nagy hasonlóságot mutatnak – több ember és egyetlen ember életében is. Ezek között van egy, amellyel szinte mindenkinek volt már tapasztalata valamilyen formában: az elköteleződés-fóbia. A félelem, amely néha ténylegesen távol tart másoktól, legtöbbször azonban párban történik, és a társas magány ruháját ölti magára.

Ha valaki nagyon fél, három dolgot tehet: menekül, támad, vagy halottnak tetteti magát. Mindhárom stratégia megvalósítható párkapcsolatban is.

A menekülés legegyszerűbb formáit széles körben az elköteleződéstől való félelemmel azonosítjuk: a „gyere közel, maradj távol” jellegű futó kalandok, a plátói szerelmek, amelyekben távolról sokkal könnyebb imádni, az összetalálkozások, amelyekben a „kapcsolat” szót még kimondani sem lehet. Egy a közös bennük: mindig van valami, de sosincs semmi.

Derült égből szakítás

Ezek mellé társul sokszor egy eggyel „magasabb” szint, amikor kialakul ugyan a kapcsolat, de hirtelen, derült égből villámcsapásként jön a szakítás – általában akkor, amikor látszólag minden rendben van, és épp egy nagyobb elköteleződés irányába tartana a pár. Az elválás gyakran előjel nélkül, akár a szakítást kezdeményező fél számára is megmagyarázhatatlanul (tudattalanul) feltörő erőként következik be.

Ám menekülni nem csak így lehet. Attól függően, milyen mértékű az elköteleződéstől való félelmünk, az érzelmi térköz távolságot másképp is lehet szabályozni: itt maradok veled, mégis távol tőled. Ha kisgyerekként azt tanultam meg, fáj másokra utalva lenni, felnőttként távolodni fogok ezekben a helyzetekben. A közelség elkerülésének sok módja van, amelyet ráadásul modern világunk abszolút kiszolgál.

„Mindenkire van ideje, csak rám nincs”

Az úgynevezett pszeudointim kapcsolatok jelensége napjainkban gyakoribb, mint hinni szeretnénk: kívülről látszik ugyan egy társadalmilag elfogadott elköteleződés (sokszor akár házasság, gyerekek is), belülről viszont érezhető egy tátongó űr: valami mindig hiányzik.

A meghatározásban a látszólagos intim kifejezés pont ebből fakad: attól, hogy valami házasság, még nem biztos, hogy kapcsolat.

A munka mennyisége a másik fél számára objektíven nem átlátható, és akár szubjektíven is beosztható rosszul úgy, hogy mindig előbb kelljen bemenni miatta, és soha ne lehessen korán hazaérni. A hobbikból, önkéntes tevékenységekből is bőven tudunk választani, azonban intő jel lehet, ha életünket egy „tortaként” felrajzolva sokkal nagyobb szeletet vesznek el, mint bármi más. 

„Nem kell feltenni mindent egy lapra”

A hűtlenség és a háromszögkapcsolatok egyik legmeghatározóbb jegye: mindig van B terv, és „nem kell feltenni mindent egy lapra”. Nem kell félnem a szeretett személy elvesztésétől vagy az érzelmek megvonásától, ha többfelé „szeretek”.

A távkapcsolatban, ahogy az elnevezése is mutatja, van kapcsolat, de pont olyan messzeségben, ami tudat alatt biztonságosnak ítélt. A technikai vívmányok révén pedig talán későn tudatosul, hogy valójában milyen messze is van a másik.

A valódi beszélgetések kerülésével és a romantikus gesztusok elhagyásával mindig marad egy jókora belső tér, ahova nincs bejárása a másiknak – és gyakran saját magamnak sincsen. Ha a saját érzéseimhez nem tudok kapcsolódni, hogyan tudnék a másikéról beszélni? „A legjobb védekezés a támadás” alapon a folytonos kritizálás az alá-fölé rendeltséggel teremti meg a megfelelő távolságot.

Az egyik legfájdalmasabb tapasztalás mind közül azonban mégis az, hogy halott – sajnos – nem csak az tud lenni, aki elhunyt: van, aki a saját életében nem él, van, aki a párkapcsolatában. Az elköteleződéstől félő ember azért hiányzik folyton a társának, mert nincs jelen.

Az említett példák közös jellemzője, hogy kizárólag az egyik fél szabályai szerint működnek, az ő oldaláról radikális kompromisszumoktól mentes jelenlét van, a másik fél részéről egy szinte csak lemondásokról szóló élet.

A kapcsolatot rendszerint a folyamatos vágyakozás tartja fenn, amelybe egyetlen ember teszi bele azt a lelki energiát, amit kettőnek kellene. 

Az elköteleződéstől való rettegésben azonban sem kapcsolatban, sem kapcsolat nélkül nem lehet élni. Önmagunkkal lenni ugyanis az egyik legmélyebb és talán legnehezebb kapcsolat.

 Az első lépés: a megértés

Az önismeret útján fontos szem előtt tartani, hogy a megértés mindig az első lépés.

Ám az, hogy összekapcsolom azt, ami a múltban történt velem azzal, ahogy a jelenben vagyok, csak magyarázat lehet, mentség soha. Az egyéni felelősségvállalás talán pont ott kezdődik, hogy ahelyett, hogy ujjal mutogatnék régi partnerekre, akik nem tudtak hozzám kapcsolódni, elkezdek afelé haladni, hogy nekem vajon mi dolgom volt velük.

Tudatalatti választásaink sosem tévednek; nincs olyan, hogy véletlenül csak olyanokkal találkozunk, akiknek nehéz az elköteleződés. Az, hogy ki mellett vagyunk, az egyik legérzékenyebb önismereti fokmérő: mindig pont annyira tudunk kapcsolódni, amennyit elbírunk.

Ennek (f)elismerése elvezethet minket oda, hogy megpróbáljunk az azzal az emberrel való kapcsolatunkon dolgozni, aki a sérülést okozta és nem a másiktól várni, hogy pótolja a hiányt, amibe ő már csak megérkezett.

Egy párkapcsolatban mindig benne van a gyógyulás lehetősége, de ez csak a hozománya lehet, a célja nem.

 Rácmolnár Lili

A témáról bővebben Stefanie Stahl: Igen is, meg nem is című könyvében ír (Park Könyvkiadó, Budapest, 2019).

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images