–

Magas vérnyomás? Hát, arra nem panaszkodhatom, sőt. A vérnyomásom állandóan a béka feneke alatt, vért adni is csak úgy tudok, ha előtte iszom két kávét, és le-fel szaladgálok a lépcsőn. Senki nem mondaná meg rólam, de belül nyugodt vagyok, még ha az asztal alatt folyton jár is a lábam. De ez hosszú út volt, ha nem untatlak, szívesen elmondom. Végül is, az állapotfelmérésbe beletartozik, hogy milyen vagyok. Kívül és belül is.

Amikor ovis voltam, az óvónénik azt mondták: na, ezért a gyerekért se kell aggódni, ez a jég hátán is megél. Pimasz kölyök voltam, eleven, mint a tűz, állandóan a határaimat feszegettem. Nem voltam hajlandó aludni délután, feleseltem a tanárokkal, rossz fiúkkal barátkoztam, és ez a hajlamom sokáig megmaradt. A suliban verekedtem a szünetben, és tanulni se voltam hajlandó, viszont csakazértis éjszakába nyúlóan olvastam a paplan alatt zseblámpával, amíg anyám észre nem vette.

Nyughatatlan gyerekből nyughatatlan felnőtt lettem. Korán férjhez mentem, gyorsan elváltam. Ha valaki ezt követően feldobta, hogy összeházasodhatnánk, és lehetne gyerekünk, kertes házunk és sok muskátlink, azonnal szakítottam. De amíg csináltam valamit, legyen az szerelem, munka vagy bármi más, azt teljes lelkesedéssel és erőbedobással tettem.

Látom rajtad, mire gondolsz. Igen, elköteleződési probléma. Hidd el, sokat dolgoztam rajta, hogy ne így legyen.

És bár sok szempontból finomodott a helyzet, már kész vagyok emberek és élethelyzetek mellett elköteleződni, de az alapállapot megmaradt, és mostanra elfogadtam.

Mára nyugodt vagyok. És nem menekülök, hanem simán csak nagy lelki békével lépek ki abból, ami nem jó nekem. Elfogadom, ha nem szeretnek, de nem harcolok senki szeretetéért vagy figyelméért. Egyszerűen kiszállok az ilyen kapcsolatokból.

Képzeld, úgy kerültem hozzád, hogy egy barátnőm járt nálad pár hónapja, a Gréti, aki a caminóra akart fizikailag felkészülni, ha emlékszel rá. Ő mondta nekem még akkor, hogy neki erre az egészre azért van szüksége, mert ki kell lépnie a komfortzónájából. Jártam én is a caminón, van annak már tíz éve is. Egészen odáig azt hittem, mint Gréti: hogy ez valami őrületesen nagy dolog, sosem látott, újszerű, fájdalmas, kockázatos, megterhelő. Aztán rájöttem, hogy nem: az én komfortzónám épp ott van, ahol az új, nem ismert dolgok laknak. Legyen az egy másik ország, egy nagy utazás, új szerelem, ismeretlen emberek. Oda akarok menni, oda hajt az a nyughatatlan, tekergő vérem. El akarok menni megint gyalogolni, de most már messzebbre mennék, hosszabb útra. És hát... az utóbbi pár évben eléggé legatyásodott az állóképességem, beteg is voltam, jó lenne tudni, hogyan lehet okosan felkészülni. Na, ezért vagyok itt.

Azt még nem mondtam, hogy mivel foglalkozom: keramikus vagyok. Ebből élek, meg tartok tanfolyamokat, gyerekeknek és felnőtteknek is. Imádom. De amikor azt veszem észre, hogy kezdek kifogyni az ötletekből, eltűnik az ihlet, csupa vacak kerül ki a kezeim közül, fogy a türelmem a diákjaim iránt, akkor mindig tudom: ideje változtatni. Az van, hogy épp ez történik megint velem… És a változás az, ami az én életembe mindig visszahozza az inspirációt, az alkotási vágyat, a lelkesedést, ami újra fényt ad a kapcsolataimnak. Meg a szemeimnek, egész komolyan mondom!

 Szeretek újabb és újabb embereket megismerni, szeretem látni őket, ahogy teljesen átlényegülnek alkotás közben.

De nem hiszek abban, hogy ugyanazokkal az emberekkel kellene körülbástyáznom magam, és valami szent állandóságra kellene törekednem, vagy egy ott, helyben egyre magasabbra növő torony építésével illene lefoglalnom magam. Mondom, magamról beszélek. Csodálom és tisztelem azokat, akik így élnek, és azokat is, akik máshogy. Én emígy.

Te úgy nevezted ezt a helyet, hogy Libertad, úgyhogy érteni fogsz engem: valamikor jó régen én is a szabadságot választottam életformaként. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez jó, sem azt, hogy rossz: egyszerűen csak ez volt a választásom, mert ez vonzott. Vagy mert ilyennek születtem. Amúgy is, hogyan ítélkezhetnék magam felett, hisz más felett se szoktam. Pedig engem sokan elítélnek emiatt, azt mondják, önző vagyok, mások meg azt, hogy a gyerekáldásnál csodálatosabb dolog nincs a világon, és óriási hibát követtem el, hogy nem szültem. Most őszintén… honnan tudhatnám, hogy számomra jó vagy rossz döntés volt. Majd a végén, talán. Azt sem tudom most még, hogy mi mindenről maradtam le. Azt sem, mi lett volna, ha például benne maradok a házasságomban, vagy valamelyik fiúnak, a kertes háznak, gyerekeknek és muskátlinak igent mondtam volna. Azt tudom csak, hogy mindig sokkal erősebb volt a vágyam a kötetlenségre, az ajtók és mindenféle tilalomfák nélküli világra, a sok-sok új történetre, inspirációra, mint a megállapodásra és nyugton maradásra.

Ja, azt ne hidd, hogy én mániákusan variálom az életem. Nem mindig megyek elébe a változtatásnak, sőt. Igazából az eddigi életem tele volt,- és valószínűleg ezután is tele lesz olyan helyzetekkel, amikor dőlni kezdtek a dominók, és én történetesen csak ott álltam a sor legvégén. Most is épp ez történik velem. Úgyhogy most vagy eldőlök, mert rám került a sor, aztán fekszem csendben, rajtam a dominókupaccal, vagy szépen odébb sétálok, mielőtt ez megtörténhetne. Teljes békében, a hátamon és a szívemben a szeretett dolgokkal és emberekkel. És egyre bátrabban választom az utóbbit. Megszerettem ezt az én állandóan komfortzónán kívüli szabálytalan életem. Hú, lehet, hogy túl sokat beszéltem… ott tartottunk, hogy magas vérnyomás: nincs. Mi a következő kérdés azon a kérdőíven?  

Prónay-Zakar Gina

A Történetek a szabadság előszobájából című sorozat előző részeiben egy alkoholista nő vallomását (ITT) és egy olyan lány történetét olvashattátok, aki nem kellett (ITT), egy 16 éves lány meglepő gondolatait pedig (ITT) olvashatjátok el, ha pedig az érdekel, milyen nehézségekkel küzd egy maximalista, akkor IDE kattints. 

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock