–

„A jeges rémület szorítja össze az emberek szívét”

Be  kell valljam, egy lúzer vagyok. Pontosabban, hogy gyakran (amúgy épp most is) vesztesnek érzem magam.

Ez a vallomás talán keveseket rendít most meg, hiszen alacsony ismertségű, kvázi szakértő vagyok, aki maximum annyit profitálok abból, hogy időnként benne vagyok a tévében, hogy kaptam már indokolatlanul húsz százalékos törzsvásárlói kedvezményt („hiszen rémlik az arca”).

Nyilván nagyobb jelentősége lenne egy ilyen mondatnak, ha egy igazán fontos közszereplő vagy politikus mondaná ki:

„Kedves Polgártársak, én bizony most kudarcot vallottam.” De nálunk nincsenek ilyen mondatok. Még vesztes választások, elbukott pályázatok, csúnya leszereplések után sem.

Maszatolás van, meg a bukás átkeretezése, felülfogalmazás és alulértékelés, esetleg eltűnés a nyilvánosság elől, amíg el nem felejtik, ami történt.

A jeges rémület szorítja össze az emberek szívét, ha arra gondolnak, hogy valamilyen helyzetben teljesíteniük kell, és az nem fog sikerülni. Az én szívem is összeszorul, ha azt érzem, hogy valamin sok múlik, viszont a helyzetet nem én kontrollálom. Felnőttként ezzel klasszikusan így van mindenki, aki állásinterjúra megy, első randira készül, áthívja a barátait vacsorázni, és új receptet próbál ki, vagy megállítja a rendőr.

„Egy jól funkcionáló szorongásfüggő vagyok” 

Ha teljesen őszinte akarok lenni, az életem egy folyamatos hullámvasút az izgulás, szorongás, fellélegzés, pillanatnyi eufória, majd újabb izgulás, aggodalom, erőfeszítés megannyi fázisa között. Évek alatt persze megtanultam (főleg a pszichológusomnak köszönhetően), hogy ne legyenek olyan nagyok ezek a hullámok, így felismerem és leállítom, ha elkezdődik egy újabb szorongás-flash.

De a bőrömből nem tudok kibújni. Egy jól funkcionáló szorongásfüggő vagyok, aki fekete-fehérben látja a dolgokat, ahol a fekete az alapszín, amit időnként tarkítanak csak fehér részletek.

A sikert általában a szerencsének, mások jóindulatának, jófejségének, vagy egyszerűen csak a sok-sok befektetett munka természetes és magától értetődő eredményének tartom. Olyannak, aminek igazából nem lehet (és nem is szabad) örülni, hiszen vagy méltatlan vagyok a sikerre, vagy a létező legtermészetesebb dolog, ami történt.

Ahogy ezt írom, legszívesebben megráznám magamat, annyira rossz még olvasni is ezt a sok negatív gondolatot. De aztán bekapcsol, amit a pszichológusomtól tanultam, és tudom, hogy mit kell tennem: elképzelem a bennem élő gyereket, és megnyugtatom. 

Mert persze ez is azzal függ össze, ami gyerekkorban történt.

„Az egész gyerekkorom a kudarctól való félelemről szólt”

Sosem fogom elfelejteni az első igazán megrázó kudarcélményemet. Hatodik osztályos koromban történt egy szavalóversenyen, amire utolsó pillanatban találtunk egy szuper jó verset a tanárnőmmel. Körülbelül két napom volt megtanulni. Marha hosszú vers volt, de azt éreztem, hogy menni fog. Aztán jött a verseny, kiálltam a zsűri elé, és nem jutott eszembe semmi. Totál leblokkoltam. Aztán észrevettem, hogy a magyartanárnő az első sorból mondani kezdi a szöveget, én meg a szájáról leolvasva gyönyörűen előadtam az egészet. A legjobb versmondásom volt egész életemben, és a legjobb versmondás volt azon a versenyen is. De, ugye, egy alapvető feltételt (mely szerint fejből kellene tudni a szöveget), nem tudtam teljesíteni. Így aztán valaki más nyert, én pedig kaptam egy különdíjat, meg a zsűrielnök barátságos kézszorítását, hogy „csak így tovább”.

Mi volt ez? Kudarc vagy siker?

Akkor azt éreztem, hogy igazságtalanul és méltánytalanul bántak velem.

Tehetségtelennek éreztem magam, és szerencsétlennek. Szégyelltem is a kudarcomat, és dühös voltam, hogy olyan sokan tanúi voltak annak, ahogy felsülök.

A különdíjat ócska vigasztalásként éltem meg, ahogy egyébként minden egyebet is, amit a magyartanárnőm a verseny után, aztán meg később, otthon, a szüleim mondtak. Elhatároztam, hogy soha többet nem indulok versenyen, és meg voltam győződve róla, hogy a fél város rajtam röhög.

Gyakorlatilag 100 százalékban hoztam mindent, amit a kudarcérzet lehetséges következményeiként a tankönyvek felsorolnak. Aztán később felülkerekedtem ezen az érzésen, újra indultam szavalóversenyen, de minden egyes alkalommal bennem volt „csak nehogy úgy járjak, mint akkor”.

De ezen az eseten kívül is, az egész gyerekkorom a kudarctól való félelemről szólt.

Megcsinálni a tornagyakorlatot a többiek előtt, táblánál felelni, év végi javító dolgozatot írni, felvételizni? Szorongás, félelem, aggodalom, rettegés. Én az a gyerek voltam, akinek, ha lett volna elég bátorsága elszökni, akkor nem megy haza a félévi, év végi bizonyítványosztás után. Pedig négyesnél rosszabb jegy sosem került a bizonyítványomba.

De nem csak az iskola meg a teljesítménykudarc volt az életem része.

Sosem felejtem el, hogy egyszer randira mentem. Egy nagyon helyes, kosárlabdázó fiú hívott el. Ültem a buszon, és minél közelebb kerültem a megállóhoz, ahol le kellett volna szállnom, annál jobban féltem. Aztán amikor megláttam a távolban a fiú alakját, lecsúsztam a széken, egészen a padlóig, hogy ne vegyen észre, és továbbmentem a busszal. Másnap meg azt kamuztam, hogy beteg voltam, és azért nem tudtam ott lenni.

Katasztrófa, de tényleg.

Szóval a bennem élő gyereknek elég sok olyan élménye van, ami miatt ölbe kell venni.

Pontosabban, az én felnőtt életemben elég sok olyan pillanat van, amikor ez a kisgyerek előrefurakszik, és ettől beüt a félelem, a kontrollvesztés érzése, a szorongás, meg minden egyéb, amitől egy egyszerű hétköznapi helyzetet is a világraszóló kudarc kockázatával tudom felcicomázni. 

„Egyszerre érzem magam lúzernek és rettegek a lúzerségtől”

Persze azért ma már van haladás. A munkámban például magabiztos vagyok. Ha szakmai kérdésekről van szó, akkor helyén tudom kezelni a sikert és a kudarcot. Ott kompetensnek és hozzáértőnek érzem magam, aki kontroll alatt tartja a helyzetet akkor is, ha veszít éppen. A munkát az esetek 90 százalékában racionálisan tudom nézni és higgadtan, de a felszín alatt bugyogó bizonytalanságokat és feszültségeket például egy pillanat alatt belobbantják (az esetek tíz százalékában) a méltánytalannak és alaptalannak érzett támadások, a trollok és kekeckedő idióták. Ilyenkor, mondjuk, kifejezetten hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat.

Amióta tudom, hogy így működöm, és van némi rálátásom arra, hogy mit miért csináltam korábban – és ezzel esélyem is marad a változtatásra, egy területre nagyon odafigyelek. Arra, hogy azt a gyereket, akiért felelős vagyok, engedjem jól kudarcot vallani.

Annyival jobb az életem, mióta legalább azzal tisztában vagyok, hogy egyszerre érzem magamnak lúzernek és rettegek a lúzerségtől. Sőt, időnként még viccelni is tudok ezzel, meg őszintén beszélni róla. Talán ezért nem tudom elengedni a gondolatot, hogy

mennyivel jobb lenne a gyerekeknek meg a családoknak, és ezzel a közösségnek, a társadalmunknak is, ha a sikereket és kudarcokat, az elvárásokat és a megfeleléseket, a félelmeket és örömöket úgy igazán jól tudnánk megélni.

Baromi nehéz a saját gyerekünk, partnerünk, szerettünk kudarcélményét jól kezelni. (A sikerét sem könnyű amúgy.) Valahol szerintem nehezebb is, mint a sajátunkat. 

A rosszullétig tudom hergelni magam például a gyerekem versenye előtt, annyira izgulok érte. És totál kiborulok, ha valami olyan hír jön vele kapcsolatban, amiből azt gondolom, hogy nem száz százalékosan van jól – ami nyilván már abban a pillanatban nevetséges, ahogy ez a gondolat beüt, de attól még beüt.

Kudarc vagy siker. A világot életem végéig alapvetően két színben fogom látni. Lesznek a sötét pillanatok, amikor nem mennek a dolgok, meg a csillogó ragyogás, amikor minden összejön. A két térfél között van némi szürke zóna az unalmas hétköznapokkal, amikor készenléti módban ketyegek, a következő nagy próbatételre várva.

Dolgozom azon, hogy ennek a szürke zónának sok-sok árnyalata legyen (legalább ötven, ha-ha) az én életemben is, és azokéban is, akiket szeretek, és akikért felelősséget érzek.

Dr. Gyurkó Szilvia

A szerző fotóját Rácz Edit készítette