A napokban hazánk egyik legnépszerűbb fiatal pedagógusa, Jocó bácsi a nemrég elkészült NAT-ról nyilatkozott az egyik tévécsatornán. (Illetve cikket is írt nálunk, amit elolvashatsz ITT.) A téma nagyon, a nyilatkozó személye kevésbé megosztó, ettől függetlenül persze várható volt, hogy kapni fog hideget-meleget ezzel kapcsolatban különböző fórumokon. Követem Jocó bácsi Facebook-oldalát, képben vagyok a tevékenységével. Bár hozzá vagyok szokva a közösségi média világához, én is aktív felhasználója vagyok, egyvalami mégis megrendített, és elindított bennem egy megállíthatatlan gondolatfolyamot:

egyes kommentelők ugyanis nem Jocó mondanivalójába kötöttek bele, hanem egy olyan dologba, amiről egyáltalán nem tehet: a dadogásába.

Megkérdőjelezve azt, hogy az ő dadogása nem jelent-e hátrányt a diákjai számára. Hogy engem miért visel ez meg ennyire? Elmondom. 

Kedvelem Jocó bácsit, több okból is. Sok minden közös bennünk: egyidősek vagyunk, egy a szakmánk (nyelvtanár vagyok egy fővárosi középiskolában), ugyanannyira lelkesedünk a saját munkánkért, ugyanannyira elhivatottak vagyunk, és tetszik az a pedagógiai irány is, amelyet képvisel. Mondhatnánk, hogy egyfajta példaképem is ő, ha ezt a kifejezést egy kortársra lehet alkalmazni (végül is miért ne lehetne?).

De van még valami, ami miatt „közel” érzem őt magamhoz. Pár évvel ezelőtt írt arról egy cikket, hogy dadog, és hogyan élte ezt meg, hogyan kerekedett felül rajta. Olyan gondolatok voltak benne, amelyeket nagyon magaménak éreztem, szinte szóról szóra. Én nem dadogok, nekem nem beszédhibám van, hanem „szépséghibám”. Ugyanis én kancsal vagyok. 

Nem egy nagy sztori ez, rengeteg ember kancsal, csakhogy az én kancsalságom talán amiatt speciális kicsit, hogy születésemtől kezdve egy nagy tűzfolttal párosult a homlokomon, amit kilenc évig viseltem magamon (mondanám, hogy szívesen, de nem lenne teljesen igaz, hiszen valljuk be, melyik kislány álmodozik titokban ilyenről?). Aztán lézerrel sikerült eltüntetni. A kancsalságom azonban megmaradt. Az ismerőseim nagy része szerint már csak nagyon kis részben, ebben azonban nincs konszenzus köztem és a külvilág között, mert én még mindig kancsalnak látom magam. A tűzfolttól való búcsú után jött a következő lépés, a kancsalság fokozatos megszüntetésének kísérlete, több szemműtét egymás után kiskamaszkorban. Még mindig nem tökéletes a végeredmény, évekig tartó szüneteltetés után felnőttkorban volt még egy utolsó szemműtétem.

A végeredmény, ahogyan említettem, számomra még mindig nem tökéletes, de az engem műtő orvos azt mondta, nagy a kockázata annak, hogy egy újabb műtét csak rontana a helyzeten, ezért nem ajánlja.

(Hozzáteszem, hogy állítása szerint majdnem tízéves gyakorlata alatt az egyik legnehezebb esete voltam, szóval ebben mindenképp különlegesnek számítok.) 

Az, hogy kancsal vagyok, sok mindenben meghatározta az életemet, de ezt a sok mindent inkább csak mostanában, évek távlatából kezdem realizálni. Voltak olyan évek, amikor eszembe sem jutott igazán, de tudat alatt minden új találkozásnál ott motoszkált bennem, hogy „na, remek, XY sem fogja tudni elsőre, hogy melyik szemembe nézzen. Mindegy, majd megszokja, csak sokkal egyszerűbb lenne, ha ezeket a köröket nem kéne mindig lefutni.” Érdekes módon a legváratlanabb helyeken kaptam megjegyzéseket a szememre. A legemlékezetesebb eset a pszichológia karon történt a tanárképzésem során, amikor a tanár, aki amúgy egyben pszichológus is, jegybeíratás közben kérdezte meg, miért nem műttetem már meg a szememet, amikor manapság annyira fejlett ezzel kapcsolatban az orvostudomány. Az első gondolatom az volt, hogy mi köze hozzá?! Nem kétlem, hogy jót akart, de annyira hirtelen jött ez a mondat, hogy az önbizalmamon ott és akkor csorba esett. 

Bár tudom, hogy nincs összefüggés igazán, de az eset után a tanárképzés során többször eszembe jutott, hogy ha kancsal vagyok, az nem lesz-e zavaró a munkámban, nem lesz-e nevetség tárgya.

Hiszen mégiscsak ki kell állni emberek elé, fenn kell tartani a figyelmet, szemkontaktust kell teremteni, stb. Szerencsére az elmúlt hét évben, mióta a sulimban dolgozom, ez a probléma nem merült fel. Tudni kell, hogy olyan munkahelyem van, ahol nem kollégaim vannak, hanem barátaim, és a legelfogadóbb közegben vagyok, amit csak el lehet képzelni. Olyan emberek vesznek körül, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok, a rossz tulajdonságaimat elviselik, a jókat pedig erősítik. És amikor akuttá vált nálam ez a szem-kérdés pár éve, akkor biztosítottak arról, hogy mellettem állnak, megértették, hogy az önértékelésemet nagyban befolyásolja ez a probléma, és olyan szeretetcunamit kaptam tőlük a műtétem után, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. 

Most már tudom magam máshogy is definiálni, nem csak úgy, hogy kancsal vagyok. Sőt, az óráimon néha még poénkodom is vele.

Időközben felfedeztem magamban más dolgokat, értékeket is, nem koncentrálok annyira erősen erre az egy tulajdonságomra, de ehhez sok ember segítsége kellett. Ez egy nagyon komoly belső munka, hullámvölgyekkel, néha rosszabb napokkal, mint mindenkinél, aki valami miatt nem elégedett magával, a külsejével, a beszédhibájával, a szépséghibájával stb. Egy-egy odavetett komment vagy beszólás borzasztóan bántó, főleg, ha nem ismerjük az illető háttértörténetét. Vajon az amúgy is meglévő, jelenlegi, vagy már elfeledett komplexusai mellé mit válthat ki egy-egy olyan mondat, mint például „aki dadog, nem alkalmas tanárnak”, „aki kancsal, menjen már el, és műttesse meg magát”? És hány ilyen van még…

A szavaknak súlya van, az embereknek felelősségük.

Sajnos ezt sokan nem érzékelik. Pedig az, hogy valaki milyen tanár, túlmutat azon, hogyan fejezi ki magát, vagy hogy néz ki. Nem ezen múlik az, hogy a diákjainak mennyit tud nyújtani. 

Kertész Anna

Kiemelt képünk illusztráció