Miért nem vettem én ezt észre?

Mert a tompalátás, illetve az azt megelőző féloldalas asztigmia – ami nem, továbbra sem azonos a kancsalsággal – nem feltűnő. A gyerek nem hunyorog, nem fáj a feje, sőt, minden védőnői  rutinvizsgálaton gyönyörűen teljesít. Ha nem jut eszedbe, ahogy nekem se jutott, hogy az egyik szemét ne befogasd vele, hanem szemorvossal takartasd le vizsgálat közben, marha sokáig nem derül ki, hogy a kis cseles az egyik szemével rosszabbul lát, mint a másikkal. És mivel a test csodálatos, a jobbik szem adta képet látja a gyerek két szemmel is.

Alapos védőnői vizsgálat, és még alaposabb szülői, no meg orvosi odafigyelés kell ahhoz, hogy akár már az ovi kezdetekor kiszűrjék az asztigmiát.

Ha ekkor kezdenek vele valami értelmeset, nem alakul ki a tompalátás, ha úgy jársz, mint mi – bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét! –, akkor de. A gyerekem bal szeme negyven százalékosan teljesít, és ez még nem az alsó határ. Lemegy ez tíz-húszra is, ha a szem tovább lustul. Ezért aztán a gyerekszemészek vagy cilinderes szemüveget adnak, ami korrigálja a fénytörési hibát, vagy azonnal, lendületes betűkkel írják a receptet a szemtapaszra.

Nyuszis van?

Engem konkrétan lecseszett a szemész, hogy miért csak most vagyunk itt, hiszen tízéves korig van arra egyáltalán esély, hogy tapasszal a tompalátást visszafordítsák, és feltornázzák azokat a nyavalyás százalékokat. Hebegtem, hogy nekem egy éve azt mondták, majd ez a szemüveg... „Anyuka, minél korábban elkezdik letakarni a jó szemet, és működésre bírni a lustát, annál hamarabb korrigálható a hiba, és akár teljesen visszaadható az éles látás!” A frissen a nyakamba zúdított információktól zsong a fejem, a gyereknek nem lesz térlátása, csúfolni fogják, elcsúnyul (utóbbi kettőt nem a szemész mondta, ezeket én gondolom), és annyi a biciklizésnek meg a kosárlabdának, minimum hónapokig takargatunk, és azzal a negyven százalékos kis szemével kell mindent látnia, lassabban fog tanulni, írni, olvasni. Köszi. Miért pont én – azaz ő? Miért pont most? És hogy adom ezt be ennek a szerencsétlen gyereknek? Így álltam fel a székből, miközben a lányom vígan ugrándozva épp azt kérdezte a doktornőtől, lehet-e kapni nyuszis szemtapaszt, és egy kicsit sem zavarta a félszeműség gondolata.

Kaland lesz, akárhogy is

Hiába mondogatom mosolyogva 135 centis magasságban, hogy minden rendben lesz, ez javít a szemeden, mindent megteszünk, hogy jobban láss, ha belül sikítok, utálom az egészet, tornaórás baleseteket vizionálok és a gyerek szempilláit számolom, azt latolgatva, hogy vajon fogyinak néznek-e majd minket... vagy nem néznek fogyinak. (A megfelelő szó egyébként a sérült, azért merek ironizálni, mert az egész testem foltos egy betegség miatt, én aztán tudom, milyen, amikor sajnálkozva néznek rád). Ezért úgy döntöttem, pozitívak leszünk. A gyereknek már megy, én még tanulom.

Még tompán látom csak, mekkora kaland is lehet ez a kalózosdi, hogy amit mások sérülésnek, szánandó dolognak látnak, azt belülről mennyire jól is meg lehet élni.

Mert miért ne lenne poén? Miért ne ragaszthatnám le én is az egyik szemem, meg a pasimét a traktoros matricával, miért ne használnánk vicces, saját díszítésű tapaszokat, röhöghetnénk azon, ami nem megy, tudva, hogy nemsokára menni fog, és ahogy egy amputált lábú lány valaki más lábszárával járja a világot, úgy mi is miért ne vehetnénk tréfára az egészet?

Mind szemtapaszosak vagyunk

Egyedül azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy csúfolhatják a gyereket. Akkor mit mondok neki? Hogy így is szép vagy, amikor igenis két darab gyári, takaratlan, hosszú szempillájú, okos barna szemmel a legszebb? Aztán rájöttem, hogy igazából szinte mind szemtapaszokat viselünk. Csak nem látszik. Minimum az egyik szemünket eltakarjuk a valóság, vagy a nekünk nem tetsző dolgok, igazságok elől. Az emberek egy része előítéletes, pökhendi, hazug, érzéketlen, csőlátású, szemellenzős... vagy csak simán vérbunkó. És még csak nem is aranyos nyuszis vagy dinoszauruszos tapaszt hordanak, hanem ronda láthatatlant.

Nézik a szemhéjuk belsejét, miközben eliramlik mellettük az élet az összes szépségével.

És az a gyerek, amelyik csúfolni kezdi az enyémet, aki bántja a körülötte lévőket, az nem bátor. Valójában ő a szemtapaszos. Cuki nyuszik nélkül. A lányom tapaszát pedig egyszer majd leveszik...

 

Fenyvesi Zsófi