–

A téli napforduló a modern ember számára elsősorban csillagászati jelenség: az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Ennek eredményeként az északi féltekén ekkor van az év leghosszabb, míg a déli féltekén éppen ellenkezőleg, az év legrövidebb éjszakája. Ekkortól fokozatosan nő a nappali világos órák száma egészen a nyári napfordulóig, amikor ismét megfordul a folyamat, és egyre hosszabbá válnak az éjszakák.

Az emberiség ősidők óta különös jelentőséget tulajdonít a téli napfordulónak, komplex vallási szimbolikája alakult ki minden fejlett és kevésbé fejlett közösségben. A modern emberre jellemző vízszintes, vagyis logikus gondolkodás ok-okozati viszonyokat keres a megfigyelt történések mögött, viszont az ókori ember sokkal inkább a függőleges elrendezésű analógiákat használta a világ értelmezéséhez. Eszerint egyetemes, alapvető rend uralkodik a világban, és például a fény-tűznap-oroszlán-bátorság-stb. valamiképpen összefüggnek, összefonódnak egymással. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy mindezek ugyanannak a princípiumnak különböző megjelenési formái. Ilyen alapvető építőelemekből épül fel minden más dolog is: a tűz, víz, föld, levegő, illetve az éter, máshol a szellem, vagy akár a fa.

A fény legyen veletek!

A fényhez mint a tűz legtisztább megjelenési formájához, mindenhol a világon a legfontosabb értékeket kötötték: a tudást, hitet, szeretetet, boldogságot. A sötét ennek az ellentétét vagy hiányát jelentette, és ahogy a természetben a fény és sötét soha nincs jelen egyszerre, és váltakozva fejtik ki hatásukat, úgy a hozzájuk kötődő tulajdonságok is váltakoznak – örökös körforgásban, illetve küzdelemben vannak, a szemlélő világfelfogásától függően. A nappal és az éjszaka, illetve az évszakok váltakozásában is ezt az isteni rendet vélték felfedezni, amit áldozatokkal, szertartásokkal, rítusokkal erősítettek meg.

A Napot a legtöbb ősi kultúrában istenként, vagy legalábbis Isten megnyilvánulásaként tisztelték.

A téli napforduló, amikor a Nap újra erőre kap, ezért lett kiemelt fontosságú nap: a fény győzelmét ünnepeljük a sötét felett, és ezzel a reményt, hogy győzhet a jó, vagy éppen a hit erejét, miszerint Isten velünk van.

Ilyen nagyszabású ünnep a római szaturnália, a zsidó hanuka, az afroamerikai kwanzaa, keleten Mithrász napisten ünnepe. És számunkra a keresztény karácsony.

Mi nem a Napot, hanem Jézus születését ünnepeljük a karácsonnyal, a megváltó rég várt megérkezését. Azt nem tudni ugyan, mikor született pontosan a történelmi Jézus, de 313 után, amikor a kereszténység Rómában engedélyezett vallássá vált, a téli napfordulót nyilvánították a születése ünnepének, hogy ellensúlyozza a pogány napkultuszok ünnepeit.

A fény és a sötét mint egyetlen esemény pólusai

Az emberi elme kettősségekben gondolkodik, egyazon folyamat két végpontját nem vagyunk képesek egyszerre szemlélni. Pedig a sötét nem önállóan létező jelenség, hanem a fény hiánya vagy a legkisebb erejű fény, a fényt pedig csak az teszi megragadhatóvá, hogy olykor a helyén sötét jelenik meg. Egyik sem létezhet a másik nélkül, csupán az ember korlátozott gondolkodása különbözteti meg egymástól őket: a fényt és sötétet, a jót és rosszat, a tudást és nem tudást.

Ahogy a sötét csupán a fény hiánya, úgy a jó és a rossz sem önállóan létező jelenségek, hanem egy ítéletalkotási folyamat szubjektív eredményei.

A harc nem a természetben, hanem saját magunkban zajlik, ezért látunk küzdelmet mindenhol a világban. Pedig csak jelenségek és folyamatok zajlanak, amiket értelmezni, rendszerezni próbálunk, megjósolandó a végeredményeket, hogy biztonságot és rendet teremthessünk a káoszban.

Minél erősebb a hitünk egy vallásban, filozófiában, vagy akár a tudományban, annál nagyobb biztonságban érezzük magunkat – egészen addig, amíg a tények rá nem cáfolnak az elképzeléseinkre, és kénytelenek leszünk újra felépíteni egy valamivel jobbnak tűnő modellt a valóság leírására. A modellek azonban sohasem képesek a teljes valóságot magukba foglalni, ezért tanítják a bölcsek, hogy tapasztalati világunk illuzórikus, múlandó, így csalódásokkal és téveszmékkel teli.

A harcon túl

Ha képesek vagyunk belátni, hogy a jó és a rossz harca nem természeti jelenség, hanem az emberi gondolkodás sajátja, akkor életünk céljává a harc megnyerése helyett a küzdelmen való felülemelkedés válhatna. Ezt fejezi ki a feltétel nélküli szeretet, ami a kereszténység eszménye, míg a keleti filozófiák a megvilágosodást, a valóság közvetlen megtapasztalását tűzték ki célként. Ám ha jobban belegondolunk, valójában mindkettő a fent leírt kettősségek meghaladását jelenti.

Nem lehetséges számunkra, hogy csak fény legyen, mert a fényt a sötét teszi létezővé, megragadhatóvá az emberi értelem számára.

Önmagunkat, saját nézőpontunkat és gondolkodásunk korlátait kell meghaladnunk ahhoz, hogy kitörjünk a szenvedéssel és csalódással teli életből, és megérkezzünk a tökéletes, isteni öröklétbe. Ezt a törekvést jelképezi a hívők és keresők számára a téli napforduló, ezt a megváltást és megvilágosodást ünnepeljük világszerte, ha nem vagyunk is már ennek tudatában.

A karácsony a legnagyobb közös ünnepünkké vált, egy különleges, ritka lehetőség, hogy elfeledkezzünk a gondokról, feladatokról, a hétköznapok számtalan nyűgéről, és egy rövid időre átadhassuk magunkat ennek a felhőtlen, időn kívüli pillanatnak, amit ünnepi hangulatnak hívunk. Egyetlen estére megvalósíthatjuk azt, amiről a különböző vallások és szellemi utak beszélnek: a teljes önfeledtséget az itt és mostban. Ha nem tudjuk is a maga teljességében megvalósítani a végső célt, legalább egy rövid bepillantást nyerhetünk az üdvösségbe, a mennyországba, az abszolút önvaló boldogságába.

Így lehetünk nyertesek a fény és sötét küzdelmében. Így válik valódi ünneppé a karácsony.

Németh Gergő

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images