–


A mi kivándorlástörténetünk Edével

(nevezzük így az akkori barátomat, jelenlegi férjemet) 2010-ben kezdődött. Fél évvel az orvosi egyetem befejezése után úgy döntöttünk, megkeressük a szerencsénket, mégpedig Spanyolországban. Soktényezős téma, hogy miért, és miért pont itt: egyszerre akartunk világot látni, egy második hazát találni, nem (pusztán) gazdasági bevándorlóként élni, és nem tagja lenni a mindenki által jól ismert patriarchális, hálapénzes, omló vakolatú magyar egészségügyi rendszernek.

2010 júniusában elköszöntünk a barátainktól, családjainktól…

…és egy kellemes dél-európai társas utazás keretében megérkeztünk a Citroën C3-mal egy spanyol kisvárosba, szép nagy mellénnyel. A későbbiekben több ízben éreztük azt, hogy csakis a jóleső tudatlanság miatt indultunk el ilyen bátran otthonról. Ha tudtuk volna, mi vár ránk, el sem kezdünk csomagolni. Egy kilenc hónapos szuperintenzív kurzusra érkeztünk, azzal a céllal, hogy felkészüljünk a MIR nevezetű, évente egyszer megrendezett, ötórás tesztvizsgára, ami a rezidensképzésbe való belépéshez szükséges. Akkor még nem tudtuk, hogy ezt rajtunk kívül vagy 11 998 ember gondolja ugyanígy (nagyjából az abban az évben frissen végzett spanyol orvosok és latin-amerikai kollégáik egy részéről van szó), és összesen hatezer képzési helyért megy a verseny.

Az első sokk akkor ért minket, amikor tudatosult bennünk, hogy itt tényleg spanyolul fog zajlani az oktatás, olyan tempóban, ami az anyanyelvi pályatársaink idegeit is megviseli, nemhogy a miénket.

(Spanyoltudásunk ez idő tájt laza kocsmai csevegésekre volt elég, türelmesebb kasztíliai beszélgetőpartnereinkkel esetleg az időjárást is meg tudtuk volna tárgyalni.) Ehhez képest napi kilenc órában tanultuk az anyagot (heti bontásban ismételtük át a klinikai szaktárgyakat), esténként pedig teszteket írtunk gyakorlásképp. Időközben az is kiderült, hogy mellesleg szükséges lesz szert tenni egy középfokú nyelvvizsgára. Az utolsó vizsgaidőpontot csíptük meg, és csodával határos módon sikerült.

Rémálom

Ma már magabiztosan jelentem ki, hogy életünk egyik legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka volt. Tisztában voltunk azzal, hogy a családjaink nem kicsi anyagi és érzelmi terhet vállaltak ezért a kétes kimenetelű kalandért, így pláne nem maradt más választásunk, mint vért izzadni. A vizsgát 2011 januárjában megírtuk, másnap pedig összecsomagoltunk, és szinte megállás nélkül vezettünk hazáig huszonnégy órát, csak hogy végre vége legyen a rémálomnak. Két hétig nem hoztuk szóba a vizsgát. Fájt az élet, de úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Halkan ettük anyáink mákos tésztáját, mert valahogy ki kellett heverni a teljes vereséget.

Aztán az a roppant meglepő és csodálatos hír érkezett a spanyol egészségügyi minisztériumból, hogy egészen tisztességes helyezést sikerült elérni a versenyvizsgán (én bekerültem az első háromszázba), ami gyakorlatilag bármilyen szakképzéshez módot adott, nagyjából az ország bármely szegletében. Óriási lehetőség, teljesen váratlanul. (Itt a magyar lány kishitűségéről is szót lehetne ejteni bőven, de véges a karakterszám.) Mivel Ede sorszáma nem volt ilyen fényes (hagyjuk is ennek a ténynek a járulékos érzelmi terheit), de sikeres vizsgát tett, abban állapodtunk meg, hogy válasszak, amihez kedvem van, ő pedig jön utánam, ha teheti.

A sikerhez vezető út éles szilánkokkal van teli

Így kötöttünk ki mindketten egy madridi egyetemi kórházban, én kardiológia szakirányon, ő pedig háziorvosként. A rezidensképzés öt éve gyorsan elrepült, rengeteg tanulással, ügyelettel, és utazással. Az idő másik része pedig azzal, hogy a sors által rám osztott autoriter pszichopata főnököm okozta sebeimet nyalogattam, és magamat győzködtem, hogy nem vagyok kevés ehhez az egészhez. 

Az imposztorszindróma jeles képviselőjévé váltam, akit a környezete magabiztosnak és tettre késznek látott ugyan, belülről viszont folyamatosan az az érzés emésztett, hogy kevés vagyok.

(Fiatal, külföldi nőként ez tulajdonképpen teljesen érthető, ebben a munkakörben meg pláne. De ezt most hagyjuk.)  
Ede közben felszívta magát, és szembenézve démonjaival, nekiállt újra felkészülni a tesztvizsgára, hogy egy második szakképzést is megcsináljon, végre olyat, amit szeretne, nem amit a gép dobott. Harmincegy évesen, a képzésem utolsó hónapjában pedig, 2016 áprilisában, a szakmai  környezetem kicsit rosszalló tekintete mellett született meg kislányunk, Lajka. 

Teljes reset

Egyszerre lettem friss kardiológus és anyuka, Ede újra rezidens, mindez messze a családjainktól. Szinte mindenben null kilométeresek voltunk. Megint. Úgy döntöttünk, ha már így alakult, életteret váltunk, és a fővárosból, a pénz- és karrierközpontú közegből egy nyugalmasabb vidékre költözünk, a nagyon zöld és hegyes Észak-Spanyolországba, az atlanti-óceáni partra.  
Egy kis vidéki kórházban kezdtem dolgozni, sokat tanultam, és végre kezdtem kicsit itthon érezni magam.

Kevesebb mint két évvel később megszületett Simon is, ő most másfél éves. Mindkét gyermekünk bölcsődébe jár. Szabad szellemben nevelődnek, kétnyelvűek, és lett közben egy nagyon változatos és támogató baráti körünk, ami főleg bölcsis-ovis szülőkből áll. Vettünk és felújítottunk egy lakást, olyat, amilyet szerettünk volna, park mellett, az óceántól öt percre. Azóta a megyei egyetemi kórház ultrahanglaborjában dolgozom, tanulom az imposztorsággal való együttélést, időnként már elviseljük egymást. A munkám nagy lehetőség a tanulásra, és még a részmunkaidőt is megengedhetem magamnak (és megengedik nekem). Ede májusban lesz anesztes szakorvos, tehát mindjárt elérkezik a jól megérdemelt nyugalmi állapot. 

Csak hát… 

…van itt egy óriási, fojtogató hiány. Talán a gyerekek születése óta, amit így-úgy lehet nem észrevenni, nem beszélni róla, de van. Nem volt előre látható és érezhető, még felelősei sincsenek. 

Rengeteget töprengek azon, hogy tulajdonképpen mit keresek én itt. Kik lesznek a gyerekeink, milyen nyelven és mit olvasunk nekik, és mit fog nekik jelenteni az, ami nekem körülbelül a mindent, hiszen abból lettem. 

A családi történetem, az anyanyelvem, a Duna, az őszi Börzsöny, a népzene (na nem az az átpolitizált, hanem az, amit a néprajzos nagybátyám gyűjtött, és amitől meghasad az ember szíve), a túrógombóc, amitől a gyerekeim szíve hasad meg, Palya Bea, Grecsó Krisztián és a Quimby. Az édes-bús körgangos pesti házak, a Nyugati pályaudvar (akkor is, ha húgyszaga van) és a MÁV, ami mindig késik (viszont remekül lehet olvasni rajta, ha jut ülőhely). A színház, benne A Pál utcai fiúkkal. A szüleim, akik most tudnának nagyszülői teendőikben igazán megmerítkezni, ne adj’ isten, kiteljesedni. 

„Nincsen apám, se anyám, se istenem, se…”

Az apámmal való kapcsolatom, aki hajlamos magába zárkózni, és szorongani múlton-jövőn, cserébe olyan érdekeseket tud mesélni a hűtőszekrény, a gőzmozdony és a Naprendszer működéséről, és elpityeredni Esterházyn, hogy kedvem lenne megölelni. Bárcsak meg tudnánk egymást ölelni! Na nem a 2800 km a híja, de ha közelebb lennénk, talán mégis sikerülhetne. 

És az anyám, akivel szeretnék a lehető legjobban bánni. Mindig bele kapaszkodtam, amikor megbotlottam. Nagyon szépen és jól tudott (és tud most is) kezet nyújtani és szeretni. Most ő kezd sántikálni, úgy érzem, én jövök a sorban. Mobiltelefont, járókeretet venni, fügefát metszeni a kertjében, közösen süteményt sütni, énekelni (vele lehet a legjobban két szólamban), és múzeumba menni. Vagy csak édesen csevegni a semmiről. A bátyámmal tüzet rakni a régi nagyszülői ház udvarán. A húgaimat felnőttként újra megismerni.

A barátaink, akik közben megházasodtak (vagy nem), gyereket szültek (vagy nem), akikkel igazából nem (vagy nehezen) megy a kapcsolódás, mert mindig csak sietve, évente nagyjából öt nap alatt „kell” a közös élményt megszerezni és töltekezni belőle.

Látom én, hogy mi minden jó (jobb?) itt, ahol élünk

Tudom, mert megtanultam a leckét, hogy előre kell nézni, és hogy ha itt maradunk, a gyerekeink egy nagyjából egészséges társadalomban fognak felnőni, és anyagi gondjaik sem lesznek, ha nem kényeztetjük el őket nagyon és ők sem cseszik el később. 

A jelenlegi szcenárió szerint, körülbelül tizenöt év múlva, gondolom, Lajka és Simon majd elmegy valahova tanulni. Ede meg én, az ötvenes éveink elején (ha ügyesek vagyunk!) együtt maradunk, és karrierünk csúcspontján, mérsékelt, de tisztességes anyagi javak közepette, fitt testben esszük majd a polipot az óceánparton. Szüleink hol- és hogyléte ismeretlen. Mondjuk, fiatalabbak biztos nem lesznek, mint ma.

Most csak azt érzem, hogy nem szeretném akkor majd a fejemet a falba verni, hogy elmulasztottam valamit, amit meg kellett volna tennem. Hazamenni, oda, ahová igazából tartozom.

 

Kakuszi Julcsi

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van