–

Mini „me”

Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, azt hiszem, a legtöbbjével hamar megtalálom a közös (csibészes) hangot. Már fiatallány-koromban is sokat foglalkoztam kisgyerekekkel, ha épp nem a több mint egy évtizeddel fiatalabb húgaimat pesztráltam, akkor bébiszitterként vigyáztam diplomaták gyerekeire. Rutinosan mozogtam tehát gyerektársaságban, a tarsolyomban minden eshetőségre felkészülve volt egy csomó ötlet, játék, mese, történet, amivel igyekeztem igény szerint elszórakoztatni a rám bízott purdékat. Arról is egészen határozott elképzeléseim voltak, milyen anyuka válik majd belőlem, és hogy milyenek lesznek a gyerekeim, akikből – ha nem is egy futballcsapatnyit, de – legalább egy fiút és egy lányt nagyon szerettem volna. Természetesen el is képzeltem, milyenek lesznek: a lány olyan, mint én, csak kicsiben. Mi aztán úgy megértjük majd egymást, hogy jobban se kell, olyanok leszünk, mint két jó barátnő!

Ám távolról sem az egománia játszott közre abban, hogy az utódomban önmagamat akartam látni. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy belőlem bármi más is létre tud jönni, mint saját magam kicsinyített mása.

Egy nagy és egy kicsi Borcsa, hiszen a mondás is úgy tartja: „Nem esik messze az alma a fájától!” Értelemszerű, hogy a mi szerelmünk gyümölcse is ránk fognak hasonlítani: pörgős lesz és olaszosan temperamentumos, zajos kis dumagép, egy kedves kislány, aki szívesen tesz mások örömére, hosszú derekú és türelmetlen – ezek a vonások már azelőtt felrajzolódtak a gyermek jellemének térképére, hogy megszületett volna.

AHHAAA!!!

Ugorjunk előre egy tucat évet, egészen egy korán sötétedő novemberi estéig. Épp a zöld kanapémon kucorogtam, laptoppal az ölemben, nagy bögre gőzölgő teával a kezemben, és buzgón kattintgattam a kérdésekre. Egy barátnőm ugyanis pár napja átdobott nekem egy viszonylag megbízható és alapos személyiségtesztet, amelyben komplexebb fogalmak közül választva kellett végighaladni közel száz kérdésen. Nagyon koncentráltam, így első pillanatban szinte észre sem vettem a lányomat, aki szép halkan mellém kuporodott a kanapéra.

Egy ideig csendben és tűnődve nézte, mit csinálok – a várakozásaimmal ellentétben ugyanis egyáltalán nem lett olaszosan temperamentumos, zajos kis dumagép, és szerencsére még csak kifejezetten türelmetlen sem. (Talán csak a hosszú derék stimmelt a fenti felsorolásból.) Velem ellentétben, aki a mai napig küszködöm a türelmetlen, mindenbe azonnal fejest ugró személyiségemmel (hiába hallom minden egyes rugaszkodás előtt anyukám sipítozását, hogy „Borcsaaaa! Ne mint tót a vadkörtének!”), a lányom inkább afféle lassú víz, hosszasan megfigyelő, komótosan rákészülő típus. Most is csak ült mellettem jó darabig csendben, aztán megkérdezte, ő is kipróbálhatná-e a tesztet. Pár percig hezitáltam, nem voltam benne ugyanis biztos, hogy tizenegy évesen érteni fogja a bonyolultabb szavakat, de aztán úgy voltam vele, miért ne, ha elakad, legfeljebb segítek neki egy-egy körülírással, magyarázattal. Szép csendben, megfontoltan haladt végig a kérdéseken. Volt, ahol hosszan elidőzött, mérlegelve a kérdéseket, volt, ahol kérdezett egyet-kettőt.

Pár perc után rányomott ő is a kiértékelés gombra… én pedig azzal a mozdulattal csaptam a fejem a falba.

Tizenegy év vakság

Nem tudom, veled előfordult-e már, hogy hosszan, nagyon hosszan éltél szemellenzősen. Hogy képtelen voltál meglátni a fától az erdőt, nem vetted észre a nyilvánvaló dolgokat, holott a bizonyítékok és árulkodó jelek szinte csak a szemedet nem szúrták ki. Nos, abban a szent pillanatban, hogy a képernyőn megjelent a lányom személyiségelemzéséről szóló négy betű, és én rápillantottam az elsőre, olyan hangos döndüléssel esett le a tantusz, hogy azóta is visszhangzik a kongása. Temérdek kérdés, rejtély és bonyodalom a közös múltunkból azonnal a helyére került, és én nem győztem csapkodni a homlokom: hogy lehettem ennyire vak?! Ilyen félelmetesen ostoba?! Hát hogyan nem vettem észre, hogy velem ellentétben – aki világ életemben végtelenül extrovertált ember voltam – a lányom épp az ellenkező véglet: hihetetlenül introvertált személyiség? Nem tehettem akkor mást, mint nagyon megölelgettem, és magamban bocsánatot kértem tőle. És elhatároztam, onnantól fogva nagyon odafigyelek, hogy tiszteletben tartsam az eltérő habitusát.

Két véglet, közös élet

Hogy miért kellett tőle elnézést kérni? Nos, most képzelj el egy legtöbbször inkább magának való kislányt, aki ha nem is kifejezetten az egyedüllétből töltekezik, de gyakori és óriási szüksége van arra, hogy békén hagyják. Egy olyan gyereket, akit halálosan elfáraszt a nagy társaság, a tömeg, a nyüzsgés. Akinek stresszt okoz, ha egyedül kell a boltba lépnie, ha vadidegenek közé kell mennie, netán telefonálnia ismeretleneknek. Aki számára nem büntetés, ha a rossz magaviselete miatt bezavarod a szobájába, hanem egyenesen jutalom, hogy ott lehet egyedül a csukott ajtó mögött, békében. Aki rajong a stabilitásért, és olyan szinten nem bírja a változásokat, hogy minden egyes évben – hiába megyünk ugyanabba a nyaralóba vissza – napokba telik, amíg megszokja Budapest után az új környezetet.

És most képzeld el, hogy ennek a kislánynak olyan anyukája van, aki attól boldog és elégedett, attól érzi teljesnek a napját, ha pöröghet, mint majom farkán a stanicli, ha minél több ismerőssel veheti körbe magát, ha programot vendégségre, játszóterezést összejövetelre halmozhat.

Szegény kis introvertált gyerekem már csak a kora miatti függősége okán is ki volt szolgáltatva az én rapszodikus, nyüzsgős, zajos életemnek.

Én pedig merő jóindulatból vonszoltam magammal innen oda, onnan ide, állatkertbe, játszóházba, zsúrba, táncházba… csupa olyan helyre, ami engem gyerekként boldoggá tett volna.

Hogy mi ebből a tanulság?

Nem nagy dolog, de számomra mégiscsak fontos lecke, amit most, hogy a gyerekek már erős kamaszodásnak is indultak, még inkább az eszembe kell vésnem nap mint nap. A gyerekem nem én vagyok, hiába belőlem van, nem értelmezhetem csak a saját sablonomon keresztül. Szülőként az egyik fő kötelességem, hogy segítek neki felfedezni a saját, mindentől független, önálló, folyamatosan fejlődő személyiségét, és támogatni őt ebben ott és úgy, ahol és ahogy ő azt szeretné. Ha négy lépés távolságról, csukott szemmel, ha szorosan mellette és a kezét fogva, ha elfordulva, szurkolásra összekulcsolt ujjakkal, némán fohászkodva, ha hangosan, a lelátóról teli torokból üvöltve, akkor úgy. És soha, semmiképpen sem a saját vagy a felmenők kvalitásai alapján megítélve, értelmezve. Mert csak így lehet abból a szerelem gyümölcséből, a messzire gurult almából terebélyes, hatalmas, zöldellő fa.

 Fiala Borcsa

Ha érdekel, mit mond erről a kérdésről a szakértő, olvasd el Szél Dávidnak a HVG Extra Pszichológia Magazinban megjelent írását ITT!

Kiemelt képünk illusztráció