Hiába a pedofil nevelőapa beismerő vallomása, a falu akkor is az anyát közösíti ki

Otthon vagy tömlöc?

Tágas kert, benne a gyümölcsfák között két olyan is, amelyet akkor ültettek, amikor a gyerekek születtek. Azok az ő fáik. A magas fűben macska lépeget, ha elunta a vadászatot, bemegy a házba, hogy elheveredjen valamelyik családtag ölében. Ez akár egy mesebelien békés kép is lehetne egy család idilli környezetéről. A harmóniától és nyugalomtól azonban fájóan messze esik minden, ami a kis erdélyi falu egyik telkén történik. Az atmoszféra inkább fojtogató. Az anya ijesztő hírt kap, nem sokkal később pedig megjelenik egy férfi, hogy felszereljen egy kamerát a bejárati ajtó fölé, amin keresztül az utcát láthatják: nem jár-e arra az, akinek ez törvényileg tilos. 

Leszakad az ég

Amikor annak idején az édesanya, Andrea, a válása után összeismerkedett a falu korábbi lelkészének fiával (akinek a testvére a mostani pap), boldogan vetette bele magát a kapcsolatba. Úgy érezte, végre megállapodhat a sok nehézség után. Hogy talált valakit, akit úgy szerethet, mint egyik férfit sem korábban, akinek megnyílhat, akit az első házasságából való lánya, Pirkó is nagyon kedvel. Ám egyik nap ez a romantikus történet egy csapásra megváltozik: a kilencedik születésnapja után nem sokkal Pirkó elmeséli az édesanyjának, hogy a nevelőapa szexuálisan abuzálja akkor, amikor Andrea nincsen otthon. Az anya – aki akkor már várandós a kisfiával – este rákérdez a férfinál, mi az igazság abból, amit hallott. A férfi mindent beismer („úgy nyúltam hozzá, ahogy tehozzád szoktam”). Először neki vallja meg az igazat, majd később a telefonban is (a büntetőperben az erről készült felvétel szolgál döntő bizonyítékként), illetve a bíróságon.

Öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Jó magaviselet miatt azonban kiengedik három esztendő elteltével, ő pedig visszaköltözik a faluba, mintha mi sem történt volna.

Ki került valójában börtönbe?

Andrea és a gyerekei azonban nem tudnak új életet kezdeni. Nem tudnak elkezdeni gyógyulni a traumából. Nem tudnak felejteni. A közösségük ugyanis egy emberként fog össze ellenük, ahogy az egyik idős néni mondja: a falu nagyon tud szeretni, de nagyon tud gyűlölni is. Azzal pedig, hogy a köztiszteletben álló férfit Andrea „börtönbe juttatta”, a szemükben megbocsáthatatlan bűnt követett el. Hiába áll ott feketén-fehéren a férfi beismerő vallomása, az nem tudja egy jottányit sem arrébb tolni a közösség szemellenzőjét. Hiszen ha elismernék, hogy a nevelőapa (aki nem is tagadta, hogy a kilencéves kislányt molesztálta) valóban pedofil, azzal az igazságos, becsületes világba vetett hitük inogna meg. Azzal az ő mentális jóllétük sérülne. 

A savat okádó falukórus

És ez az igazán megrázó a dokumentumfilmben: a „falukórus” időről időre bevágott hangjai, amint kitaszítják maguk közül, és így elszigetelik Andreát és a gyerekeit mindentől. Az áldozathibáztatás és a kirekesztés tankönyvszerűen működik. Andreát megfosztják a keresztnevétől, csak úgy beszélnek róla, megvető hangsúllyal, hogy A Színésznő – utalva részben a szakmájára, részben arra, hogy aki a színpadon képes „megjátszani magát”, attól hogyan is lehetne mást, mint hazugságot várni? A lányát is biztos csak betanította, hogy vádolja meg a nevelőapát.

„Ha tíz tanú mondja, akkor sem hiszem el!” – állítja egyikük határozottan és büszkén.

De akad, aki a férfi tettét igyekszik bagatellizálni, azt állítva, hogy a mai lányok már olyanok, hogy ha egy férfi jó szándékkal simogatja is meg őket, már félreértik az egészet. Az általános vakságon az sem változtat semmit, hogy évek keserves küszködése után a család végül sikeresen eladja a házat, és elköltözik ebből a toxikus, testet-lelket megnyomorító légkörből. Hiszen – szól a megdönthetetlennek hitt érv – ha Andrea ártatlan, akkor miért költözött el? Biztos azért, mert lelepleződött a gazsága, és emiatt szégyelli magát.

Andreának és a gyerekeinek tulajdonképpen esélye sincs a rehabilitációra. Nekik ebben soha nem lehet igazuk. Soha nem lehet igazságuk. 

Amikor a néző is családtag lesz

Az alaptörténeten kívül – ami önmagában megrázó – Püsök Botond rendező-operatőr és Bacskai Brigitta vágó-társíró dokumentumfilmje azért is tud egészen különleges, érzékeny és intim lenni, mert beviszik a nézőt Andrea és a gyerekei otthonába. (Talán itt érdemes közbeszúrni: a film az Astra Filmfesztiválon elnyerte a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat.)

Beletolnak minket az anya kézremegésébe, ahogy rágyújt egy cigarettára, a szája ideges harapdálásába. Boldizsár, a kisfiú dühkitörésébe, az esti meseolvasásba, a gyümölcsszedésbe, Pirkó mozdulataiba, ahogy rajzol, vagy ahogy a kicsi lakásban próbál suttyomban meglepetés születésnapi tortát sütni az édesanyjának. Mégsem érzed egy pillanatra sem tolakodónak a jelenlétet, nem öncélú, és nem bántó. Inkább gyöngéd és szeretetteljes, aminek köszönhetően annyira bevonódsz nézőként, hogy lélegzet-visszafojtva szurkolsz Andrea minden egyes elszánt kísérlete során, amivel a gyerekeit és magát ki akarja húzni ebből a léleknyomorgató helyzetből.

A film utáni panelbeszélgetésen Andrea elmondta, egy idő után valóban észre sem vették Botondot a lakásukban, sok jelenetnél még ő maga is rácsodálkozott, hogyan tudta azt a rendező-operatőr felvenni. Ahhoz láthatatlanná kellett volna válnia az aprócska előszobában. És valóban, ez csak így működhet: a férfit a kamerával egy idő után a családtagok képesek figyelmen kívül hagyni, élik tovább az életüket, így öt teljes éven keresztül (amíg a dokumentumfilm készült) küzdenek a mindennapokkal, aminek mi is szemtanúi lehetünk. Nincs bennük semmi megjátszás, semmi manír, nem néznek segélykérőn a kívülről jött idegenre.

„Minek beszélni róla?”

Románia toplistás az abúzusos esetekben – meséli a rendező-operatőr Püsök Botond. Nagyon sok ilyen történet derül ki még úgy is, hogy iszonyatosan nagy a látencia, sokan egyáltalán nem mernek beszélni a velük történt traumákról, mások pedig hiába teszik, nem hisznek nekik.

„Annyi ilyen eset van, minek felhánytorgatni még egyet?” – kritizálták jó páran a rendező terveit. Ám nem attól fog bármi is megváltozni, hogy mindent besöprünk a szőnyeg alá. Pirkó is elmondta, milyen nehéz volt akár csak az édesanyjának is mesélnie arról, mit tett vele a nevelőapja, ezt idegeneknek, barátoknak elmondani újra és újra még emberpróbálóbb. Mégis elhozza a történetét a nagyközönségnek, mert tudja, tapasztalja hogy ezzel másoknak is tud segíteni.

A falukórusnak ebben sincs igaza. Egyetlenegy ilyen esetet sem szabad agyonhallgatni, bárki legyen is az elkövető. Még ha abba az illúzióba ringatjuk is magunkat, hogy ez a film nem nekünk, nem rólunk szól, érdemes azért bekukucskálnunk a lelkünk mélyére. Vajon soha nem voltunk egy másodpercre sem olyanok, mint ennek az erdélyi közösségnek a tagjai? Soha nem fordult elő, hogy csak azért nem álltunk ki valaki mellett, azért kérdőjeleztük meg az állítása valóságtartalmát, mert egy szemernyit sem akartunk odaengedni a valóság sötét felhőjéből a mi derűs illúziónkba?

(A film a megtekinthető a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon túl az RTL+ streamingplatform kínálatában is.)

Képek: BIDF

Fiala Borcsa