– 

Winnetou-rajongó volt, de Cilike-könyveket is olvasott fiú létére

Nagyra értékelte Karinthy Tanár úr, kéremjét, de szakemberként inkább ajánlotta a Harisnyás Pippi kalandjait. Hitt benne, hogy a kicsiknek mesére van szükségük, mert minden mesehősbe saját magukat látják bele, és azt vallotta, a szülők által kitalált, egészen primitív mesékkel azonosulnak leginkább a gyerekek. Vallotta, hogy a legtermészetesebb, ha egy kamasz távol tartja magától a szüleit, és gyakran mondogatta: „Az óvodást ne kérdezgessük, hogy mit tanult, a kamaszt, hogy hol járt. A gyerekkel való konfliktusról azt mondta: „A szülő vonuljon el, tartson önvizsgálatot – a gyerek meg fogja jutalmazni.”

És mindenekfelett hitt abban, hogy minimum egy simogatás járna mindenkinek, mindennap – vagy legalább egy szeretetteljes, néma pillantás. 

Mindezt nekem mesélte, amikor néhány éve interjút készíthettem vele, de mindezen kívül és felül… olyan ember volt, amilyenből rendkívül kevés van – nemcsak manapság, hanem mindig. Mert férfi volt, aki egyáltalában nem gabalyodott bele a gendersztereotípiákba, és végtelen nyitottsággal, természetességgel kezelt mindenfajta másságot, a kommunikációja mégis mindenfajta értékrendbe belefért.

Egy országot nevelt, mégsem volt soha kivagyi, kioktató vagy tudálékos

Őszintén és szeretettel beszélt más értékes és érdekes gondolatokat megosztó pszichológusok munkájáról. Bár komoly ember volt, jelentsen ez akármit is, mindig mert viccelni, nevetni, és a humorával sosem vájkált mások magánéletében, a móka vele sosem járt együtt azzal, hogy másokon élcelődünk, és még a szarkazmusba is képes volt naivitást csempészni, hogy ne marjon. 

Fotó: Kovács Tamás/WMN

Vekerdy Tamással akkor kerültem személyes viszonyba, amikor 2008 tavaszán a Mesterkurzus – ma Nyitott Akadémia – meghívására műsort vezethettem a Hazugság, önámítás, érdek című könyv bemutatóján. Tamásnak semmi köze nem volt a könyvhöz azon kívül, hogy barátom és szerkesztőm, sokkal később szakácskönyveim kiadója, Gutman Bea elmesélte: előadásaik mindig egy konkrét társadalmi, vagy lelki probléma köré épülnek, ezekből született a könyvsorozat, amely akkor, és azóta is Magyarország legnépszerűbb kiadványai közé tartozik.

Ennek a sokkal több, mint melónak köszönhettem, hogy mélyebben megismerkedhettem Pál Feri atya, Feldmár András, Heller Ágnes, Czeizel Endre, Ranschburg Jenő, Bagdy Emőke, Kádár Annamária, és Vekerdy Tamás munkásságával, gondolataival, és a Nyitott Akadémiának köszönhetően nemcsak tudásra, de új barátokra is szert tehettem és számíthattam.

Minden ismeretség formált, és finomított, de a Vekerdy tanár úr más volt. 

Jövőre lesz tizedik esztendeje, hogy minden nyáron megszökünk kicsit néhány napra – a kiadó munkatársai, néhányan a rendezvény és könyvsorozat előadói közül, és épp aktuális, ám többnyire (viszonylag) állandó párjaink. Bevackoljuk magunkat egy Balaton-parti házikóba, és ha bárki azt gondolná, hogy világmegváltó gondolatokba temetkezünk, kizárólag intellektuális szuperlaktívuszokban kommunikálunk, és reggeltől estig teletömjük a programunkat érzelmi és értelmi intelligencianövelő programokkal, azt ki kell ábrándítanom. Ülünk a teraszon és röhögcsélünk, én félmeztelenül kotyvasztok a konyhában, van, aki pecázik, más pingpongozik, megint más a szaunában henyél. Sokat koccintunk, és még többet mesélünk – arról, mi minden történt velünk az elmúlt egy évben, amióta alig-alig találkoztunk.  

Kristóf az egyik nyaraláson (A fotó a szerző tulajdona)

A közös nyaralás egyik véletlenül tradícióvá vált eleme, hogy odafelé menet bevásárolunk az aktuális pletyka- és női magazinokból, a legegyszerűbbtől a legszofisztikáltabbig, és természetesen mindig akad minimum egy, amiben a saját írásom is helyet kapott, amelyet rendszerint hangosan hahotázva, vagy magányosan pukkadozva olvasunk el. Ilyenkor az értelmiségi írások helyett többnyire a populáris kultúrába, és a provokatív népszórakoztatásba temetkezünk, mert minek olvasnánk még többet a félelemről, a csalódásról, az önvádról, a féltékenységről és a hitről, amikor egész évben mást sem teszünk – professzionális szinten.  

Tavalyi kiruccanásunkkor a világ egyik legnépszerűbb női lapjába éppen az anális szex rejtelmeiről írtam – öt, igen ÖT oldalon át –, a magazin pedig három nap alatt körbejárta a közösséget, és onnan lehetett tudni, hogy valaki épp olvassa, hogy mindig valaki vinnyogva kacagott. Amikor az elvonulás utolsó napján Vekerdy tanár úr meglátogatott minket, Bea egy óvatlan pillanatban elé tolta a lapot, mondván: „Itt van Kristóf idei remeke”, én pedig természetesen veresedni kezdtem

– az utolsó ember a Föld bolygón, akinek szántam az olvasmányt, az Vekerdy Tamás volt. 

Másnap reggel, miután a csapat egy része túl volt egy sörgőzös éjszakán, melynek során a tanár úr és kedves felesége bármiféle panasz szó nélkül végigaludta, hogy a szobájával szomszédos konyhában végig énekeljük a kilencvenes évek összes UFO, Soho Party, Emergency House, és Carpe Diem slágerét (jó, mondjukm nekik csak egy volt), fogpiszkálóval kitámasztott szemhéjakkal szürcsöltem az életmentő kávémat, Tamás pedig – mint aki épp egy tanítványa disszertációjának láttamozását végezte be – elém tolta a glossy magazint, és így szólt: „Nagyon kedves és kellemes olvasmány volt. Humoros, könnyed és informatív, gratulálok.”

Mindannyian robbanásszerű röhögésben törtünk ki, én pedig végtelenül boldog és büszke voltam. No, nem a cikkemre, hanem arra, hogy ilyen barátaim vannak. 

Tamás eltávozásakor semmi más nem jött ki belőlem, mint annyi, hogy „Jaj, ne!” – és napokig képtelen voltam többre. Tudom, hogy mindannyian meghalunk, és tudom, hogy nincs menekvés a vég elől, ráadásul ő sosem volt az a menekülős, sokkal inkább a belenyugvós, vagy inkább egyszerűen csak nyugodt típus, mégiscsak lehetetlennek tűnt megérteni, hogy abban a formában, ahogy ismertem, fizikailag nincs többé. Mindegy, mit írok fel jövőre a „glossy hall of fame” falára, nem fogja olvasni, és ami sokkal rosszabb, tőle sem fogunk új gondolatokat olvasni többé. 

Aztán néhány héttel a halála után egyszer csak megjelent – álmomban. Egy rendezvényen voltunk, ahol színpadra kellett lépnem, és több száz fős tömeg előtt beszélnem. Megpillantottam a színpad mellett, ő pedig odasomfordált hozzám, vigyázva, hogy a közönség ne lássa. Tőle kaptam a tippet, és a fülembe súgta:

„Beszélj nekik az érzelmek elfojtásából származó szenvedésről”.

Megöleltem – ahogy mindig tettem, ha találkoztam vele, vagy elbúcsúztam tőle –, és a pódiumra léptem. Aztán felébredtem. 

Másnap reggel első dolgom volt elmesélni Beának, mit álmodtam – ő pedig elmondta, amit Tamás mondott nekem anno a mesehősökről: ahogy a gyerekek számára a mesék szereplői ők maguk, az álmainkban minden karakter mi magunk vagyunk. „Vekerdy pedig az öreg bölcs archetípusa, vele mondattál magadnak egy ilyen mondatot” – írta, én pedig ahogy annak lennie kell, a tanár úr halálhíre óta először sírva fakadtam. 

A könnyeim függönyén keresztül néztem végig a videót, amit Bea küldött át nekem – Tamás kimondottan az álmomban megfogalmazott témáról beszél, és azt mondja: nincs annál rosszabb, mint amikor a szülő mosolyogva fekteti le a gyermekét aludni, majd a gyerekszoba ajtaját behajtva zokogásban tör ki. „Ha a szülő elsírja magát, amikor elmeséli a gyerekének: most ők bizony elválnak, az nagyszerű. A gyerek is elsírja magát? Még nagyszerűbb! Mert akkor az van, ami van. Ha a felnőttek folyton szerepet játszanak a gyerek előtt, akkor nagyon nagy baj van. Nincs nevelés – csak együtt élés. Legyél önmagaddal azonos – és akkor másokat is jól fogsz orientálni.”

Tamás, köszönöm az utolsó üzenetet – ami ugyanazon az emberen keresztül érkezett, aki összekötött minket. „Ismertem ezeket a gondolatait, de ezt a videót épp tegnap dobta fel a Facebook” – írta. „Akkor adsz biztonságot, ha az vagy, aki vagy. Mindenről lehet beszélni: betegségről, elválásról, életről, halálról. Mindenről” – mondtad benne. Akkor hát… beszélgessünk. 

Steiner Kristóf

Kiemelt fotó: Kovács Tamás/WMN