„Válaszkész” nevelés vs. „bezzeg ti”

A legelterjedtebb kifejezés erre az elsősorban csecsemőgondozási módszerre, az a kötődő nevelés, de szerintem a Szél Dávidtól kölcsönzött „válaszkész” kifejezés sokkal találóbb. Ugyanis a módszert jegyző William Sears által megnevezett nyolc alapelv szinte mindegyike arról szól, hogy reakcióinkkal, fizikai kontaktusainkkal és a családi körülmények kialakításával figyelembe vesszük a baba igényeit, igyekszünk megfelelő válasszal szolgálni a felmerülő helyzetekre. Az időpontok szerinti etetés, valamint a „hagyom sírni, majdcsak elalszik” nem felelnek meg Sears alapelveinek. Benjamin Spock pedig már 1946-ban leírta, hogy meg kell vigasztalni a síró babákat. Viszont a gyermekeink körül lévő idősebb generáció még nem biztos, hogy jártas volt a sears-i elvekben. Ez sokszor konfliktust okoz, hiszen a nagyszülők „károsnak” tartják, hogy gyermekeik együtt alszanak az unokáikkal, és az életüket (különösen az első években) – talán erőn felül – alárendelik a baba igényeinek.

A mi családunkban, és a körülöttem lévő legtöbb szülő számára természetes, hogy a gyerekek az első három évükben igenis korlátozzák a szabadságunkat és a lehetőségeinket.

A kisbabák igényei sok esetben előbbre valók, egyszerűen azért, mert a felnőttek tudnak várni. Számomra Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő és Popper Péter gondolatai irányadók a gyermeknevelésben, de némelyiket ma már kicsit idejétmúltnak érzem. És ebben nincsen semmi értékítélet, egyszerűen csak arról van szó, hogy az elvek változnak: 21 hónap van a lányaim között, de az egyiknek még nem adhattam mogyorót kétéves kora előtt, a másiknál viszont már a védőnő biztatott, hogy minél előbb próbáljuk ki a lehetséges allergéneket. Ezt hívják fejlődésnek. Amiről – ha jól működik egy családban a kommunikáció – lehet beszélgetni, akár azzal kezdve, hogy elmondjuk az idősebb generáció tagjainak: az újabb nevelési elvek alkalmazásával nem tagadjuk meg, és nem is ítéljük el azokat a módszereket, amelyek szerint mi felnőttünk.

„Pozitív fegyelmezés” vs. nem lehet a gyerek a főnök

Ha a gyereket újszülött korától kezdve megtiszteled azzal, hogy reagálsz a jelzéseire, akkor szerintem ezt akkor se hagyd abba, amikor elkezd önállóan cselekedni, szembeszegülni, vagyis megérkezik a dackorszak. Ezért nálunk a „válaszkész” nevelés folytatása: a „pozitív fegyelmezés”. Eszerint már egészen kisgyermek korban szociális készségeket és önálló problémamegoldást tanítunk a gyermekünknek azzal, ahogyan mi viselkedünk vele: kedvesen és határozottan. Nem feltétlenül csak a reakcióit próbáljuk megváltoztatni, hanem a motivációit is. A módszer alapjait Alfred Adler és Rudolf Dreikurs pszichiáterek fektették le, ezt fejlesztette tovább dr. Jane Nelsen, és tőle származik az elnevezés is. A „pozitív fegyelmezés” egyik legjobb része, hogy nem kell minden csatát megvívni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hülyeségeken nem állunk le vitatkozni csak azért, mert igazunk van (erről Vekerdy is sokat ír és beszél). Azokban a cikkekben, amelyek azt a hatást keltik, hogy a nem autoriter típusú szülők félnek a gyermekeiktől, a leggyakoribb példa a jelenségre a pohárcsere. Vagyis az a helyzet, amikor kitöltöd a gyerek innivalóját egy pohárba, de ő másikat kér. Ez a legtöbb családban megesik. Én ilyenkor általában elmagyarázom, hogy az innivaló ugyanolyan ízű a másik pohárból is, és ajánlok egy kompromisszumos szívószál-cserét. Ez az esetek 90 százalékában bejön. De vannak minősített esetek. Például amikor véletlenül a tesója poharát adom az egyik lányomnak. Vagy amikor nincs kedvem poharakról csacsogni fél órán át a reggeli kávém elfogyasztása előtt. Akkor egyszerűen úgy ítélem meg, hogy nem olyan nagy erőfeszítés eggyel több poharat tenni a mosogatógépbe (és nem pániktól remegve rohanok a szekrényhez új pohárért, nehogy hiszti legyen a vége). Emiatt még nem mondhatom azt, hogy „félek egy négyéves és egy kétéves gyerektől”.

Az én gyerekeim mindketten nagyon nyugodtak (szerencsés vagyok), akik ráadásul kimondottan szeretnek- és jól is tudnak együtt játszani, de napi két-három konfliktus mindig adódik, amiket nem sikerült békésen lerendezni.

Pedig tanuljuk az indulatkezelést, az asszertív megoldásokat a vitákra, de sosem ez az első reakció. Bezzeg, ha elfogy a türelmem, és rájuk dörrenek, hogy „nehogy a két majdnem tökéletesen egyforma rózsaszín ceruzán veszekedjenek”, akkor rögtön nagyon konstruktívak lesznek, hozzák a homokórát (ha mindketten pont ugyanazt a játékot akarják, és semmi nem tántorítja el őket, homokórázni szoktunk – aki épp nem játszik, az megbűvölten bámulja a pergő szemeket, szóval elég hatékony). Kepes-Végh Júlia szerint nem a módszerrel van a gond, hanem a megvalósítással:

„Azért tapasztaljuk, hogy egy egyszerű »nem-mert-azt-mondtam« hatékonyabb néha, mert amúgy nem vagyunk határozottak, csak kedvesek. A pozitív fegyelmezésben is vannak elvárások és vannak következmények, csak ezek a gyerek korának megfelelőek, méltányosak, tiszteletteljesek, és a tanulást, illetve a probléma megoldását célozzák, nem a megtorlást.”

Vagyis nincs büntetés, csak következmény. Júlia így foglalja össze Rebecca Eanes pozitív fegyelmezés szakértő gondolatait: „A pozitív fegyelmezés szerint nem kell túl sok szabály, mert az nagyon megterhelő lehet a gyerekeknek, de ha kiválasztottad, hogy az adott fejlődési szakaszban mi a fontos a számodra, akkor annak megfelelően állítsd fel a szabályokat, és tartsd magad hozzá. A pozitív fegyelmezés lényege nem az, hogy nincsenek határok, hanem az: milyen módon teremted meg- és tartatod be őket.”

Mi sokat beszélgetünk a szabályokról, van, amit együtt hozunk. De fontos, hogy a szabályok a felnőttekre is vonatkoznak. Mi például nem eszünk a nappaliban. A felnőttek sem… na, jó, kivéve, ha a gyerekek alszanak.

Kételkedem, tehát szülő vagyok?

Míg a csecsemőgondozásnál maximum fárasztó volt megfelelni azoknak az irányelveknek, amiknek szerettünk volna, a „pozitív fegyelmezés” ennél jóval komplexebb. Ezért nem is sikerül mindig. Szeretnék kedves és határozott lenni, de megmondom őszintén, néha felbaszom az agyamat, és határozottan mérgesen reagálok. Aztán persze lelkiismeret-furdalásom lesz.

Ezekről a necces helyzetekről is kifaggattam Júliát, aki nagyon megnyugtató választ adott: „Szerintem senki nem tökéletesen következetes ilyen szempontból. A tekintélyelvű szülő is van, amikor csak kiabál, máskor viszont lekever egy pofont ugyanazért a dologért. Ilyen az ember, a gyerek is ilyen. Szerintem ennél természetesebb dolog nincs a földön.”

Amikor látom, hogy a lányaim a buliban odamennek két verekedő kislányhoz, és visznek nekik egy hasonló babát, mint amiért megy a harc, akkor egy pillanatra megnyugszom. Aztán, amikor az autóban mind a ketten egyedül akarják lehajtani az üléseik közé a könyöklőt, és tíz percig nem tudok elindulni, mert azt a kurva könyöklőt hajtogatom vissza (visszahajtani nem tudják)… újra elkezdek kételkedni.

De tíz perc semmi, ha nem sietünk, és Júlia tökéletesen összefoglalta, hogy miért érdemes időt és energiát szánni erre, akkor is, ha nem térül meg rögtön: „Van olyan, amikor a tekintélyelvű megoldás egyszerűen tényleg jobban működik. Csakhogy ez hosszú távon a gondolkodás nélküli engedelmességre nevel, míg a »pozitív fegyelmezés« önálló problémamegoldásra, felelősségvállalásra, empátiára.” Bízom benne, hogy ezt sikerül átadnom a lányaimnak. Aztán majd jó fej nagyiként az összes szabályukat leszarom, és agyonkényeztetem az unokáimat, de az már egy másik történet.

Tóth Flóra

Felhasznált források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT