–

Szóval Kembi asszony, aki Wayanadban lakik (Északkelet-India), nemrégiben tanult meg írni, még vizsgát is tett. A Facebookon jött velem szembe a története pár hete. Amikor kislány volt, a szülei nem engedték iskolába járni, pedig nagyon szeretett volna tanulni. Kembi végigdolgozta gyári munkásként az életét, felnevelt két gyereket, és most 85 évesen végre lehetőséget kapott arra, hogy megismerkedjen a betűkkel. Most pedig, hogy már írni tud, újabb nagy terve van: megtanulni használni a számítógépet.

Ahol ez az asszony él, a tanulás kőkemény lázadás a rendszer ellen.

Nálunk is az, lázadás, de mifelénk ha valaki idős(ebb) korában visszaül az iskolapadba (vagy másként képzi magát), az nem (csak) a sors ellen lázad, hanem az öregség ellen is, amelyhez hagyományosan egy rakás előítélet, félelem, görcs társul. Például amiatt, hogy elhisszük, az évek múlása csakis veszteségeket hozhat, és szép sorban le kell mondani mindarról, amit szerettünk, ami fontos volt, értékes, és örömteli vagy amiről álmodoztunk hajdanán.

Szerencsés ember az, aki legyinteni képes, aki nem zárja önmagát kalodába táblával a nyakán, amelyen az áll: „Már minek?”  

Henry Ford, a Ford Motor Company alapítója mondta egyszer: „Aki befejezi a tanulást, az öreg. Mindegy, hogy húszéves vagy hetven. Aki tanul, fiatal marad.”

Persze nehéz ezt, mondjuk, megértetni egy leckékkel és magolással agyonnyomott magyar diákkal, aki számára az iskolai tanulás jobbára csak nyűgöt jelent, unalmas kötelezettséget, és alig várja, hogy „szabaduljon”. És nehéz megértetni azokkal is, akik hasonlóképp rosszul érezték magukat az oktatási rendszerben valaha. Vagy akik egy életre elraktároztak magukban olyasféle pondró mondatokat, mint hogy „Buta vagy, fiam!”, „hülye a matematikához”, „béna a készségtárgyakhoz” vagy „nincs nyelvérzéked, és kész”.   

Olykor évtizedeknek kell eltelniük, hogy az ember ráébredjen: tanulni márpedig jó, és élmény is lehet. Sőt, tanulni egyenesen életszükséglet. Biológiai törvényszerűség ugyanis, hogy amit nem használunk, amit nem trenírozunk, az leépül. Így van ez a testünkkel, az agyunkkal, így van ez a képességeinkkel, sőt mi több, az érdeklődésünkkel, a kíváncsiságunkkal, a rugalmasságunkkal, az alkalmazkodóképességünkkel is.

Nem a világ szűkül be az idős ember körül, hanem az idős ember zárkózik egyre jobban önmagába. És ez az öregedés legfontosabb tényezője, nem a ránc vagy a reuma.

Manapság kétségbeesve kutatjuk a lehetőségét a fiatalság megőrzésének…

…holott a kezünkben egy csodafegyver. Az intelligencia, a kreativitás, a műveltség nem hanyatlik időről időre törvényszerűen: az idegsejtek közti kapcsolatok tanulás által újra és újra megújíthatók. (Nem mellékes jó hír ez egy olyan bolygón, ahol a hatvanévesnél idősebbek már ma több mint félmilliárdan vannak, a nyolcvan év felettiek száma pedig ötven-hatvanmillió. És épp a legidősebbek aránya növekszik a leggyorsabban a népességben!)

Vannak tehetős országok, amelyekben nívós képzési rendszer épül már az ötven feletti generációkra.

Ez a folyamat nálunk is elkezdődött, de még bőven van hova fejlődni. Nyilván az anyagi nehézségek, a falusi-kisvárosi életforma szűkös lehetőségei nem kedveznek a tanulási kedvnek, de talán, megkockáztatom, a szemléletformálás a legfontosabb feladat. Ami végső soron nem más, mint egyfajta önbizalomtuning: felismer(tet)ése annak, hogy dolgozni önmagunkon mindig érdemes. 

Sokszor gondolok Janikovszky Évára, aki írásaiban nem győzte buzdítani a kortársait a szüntelen tanulásra. Ő például, olvastam valahol, a buszozást mindig arra használta, hogy idegen szavakat tanult, ha napi ötöt, akkor napi ötöt.

De említhetnék egy másik példaképet is, Fahidi Évát, aki kilencvennégy évesen újra könyvet ír (kilencven felett lett író), színházakban lép fel rendszeresen, előadásokat tart és utazik. Aki látta A létezés eufóriája című dokumentumfilmet, az tudja, hogy mennyit fejlődött a táncpróbák alatt a teste, az izmai, a hajlékonysága – ennyit arról, hogy mihez van késő, és mihez nincs mégse.

Edward L. Thorndike pszichológus, a tanuláslélektan pátriárkája már az 1920-as években kimondta, hogy nem igaz, amit korábban gondoltak:

igenis, a felnőttek is képesek óriási fejlődésre tanulás által, sőt negyven-ötven éves kor után sem csökken rohamosan az új dolgok elsajátításának a készsége.

Inkább csak a körülmények változnak: biológiai, pszichológiai és szociális változások keretezik az öregedést. És a folyamat mindenkinél más és más. Társadalmi, egzisztenciális, kulturális, életmódbeli és genetikai faktorok határozzák meg, mennyit rombol rajtunk az idő.

Az észlelés, az érzékelés tompulása, a rövid távú memória és a figyelem romlása gátolhatja az időskori tanulást, de mi magunk is felelősek vagyunk azért, hogy milyen szellemi állapotban leszünk hetven-, nyolcvan-, kilencvenévesen. Tudományos tény például, hogy a korábbi tanulási tapasztalatok nagy hatással vannak arra, mire leszünk képesek idősen.

Ugyanis, aki fiatalon (vagy fiatalabb korában) többet képezte magát, aki nyitott és kíváncsi volt a világra, sokat tornáztatta az agyát, az, mondhatni, lendületben marad azután is, hogy kikerül az iskolapadból.

A tanulási rutin mellett a másik fontos tényező a leépülés elleni harcban a motiváltság: az erős hit abban, hogy fejlődni érdemes, hasznos és jó az utolsó pillanatig.

A gyerekek és a fiatal felnőttek sokszor külső nyomásra tanulnak valami újat. Családi noszogatás nyomán, vagy mert a munkaerőpiacon kívánatosabbak lesznek a tudás által. Idős korban más a helyzet. Aki tanul, az azért tanul, mert felismeri, hogy ha nem tart lépést a világgal, elszigetelődik, leépülnek a kapcsolatai, nem jut hozzá fontos (például egészségügyi!) információkhoz sem, és ez gyilkos tényezője az öregedésnek, ez maga az öregedés.

Ellenben, ha képezzük magunkat, akkor nemcsak az unokákkal tudunk majd érdemi beszélgetéseket folytatni, de például a szakmánkban is kompetensek maradhatunk, megteremtve a lehetőségét például a fiatal kollégák mentorálásának, illetve új területre evezve akár új közösségekhez is kapcsolódhatunk, elkerülve ezáltal az elmagányosodást, a „nem értem én már ezt a világot” állapotot, amely egyenes és gyors út az elmúláshoz.

Kurucz Adrienn

 

Forrás: ITT és ITT

Ha tovább olvasgatnál a témában, akkor hadd ajánljuk a figyelmedbe egy olvasónk vallomását ITT, aki 48 évesen döntött úgy, hogy visszaül az iskolapadba.