–

Megtervezzük milyen iskolába fogunk járni, mit tanulunk, milyen társat szeretnénk, milyen lesz az esküvőnk napja, hány gyerekünk születik, hova jár majd óvodába, iskolába. De általában nem törjük a fejünket előre, mi lesz abban a két-három évtizedben, amikor idősek leszünk.

Ahogy aktív korunkban sem élünk egyformán, nyugdíjasként is lehet eltérő a tempónk, gyökeresen különböző mindennapjaink másokétól. Na persze, ha megéljük, és nem üt be valami krach. Meg, ha „nem esik a fejünkre egy bálkon”, hogy Kabos Gyulát idézzem a Kölcsönkért kastély című filmből. Mert saját példámból tudom, hogy vannak remek terveim, aztán a sors, a Jóisten, a bolygók, vagy ki tudja, milyen felsőbb hatalom bevágja az ajtót az orrom előtt, lesodor a szakadékba – hogy aztán valamilyen más irányból kihúzzon a mélyből és kinyisson egy rejtekajtót…

Nem azért jutott eszembe ez a kérdés, mert az ötvenedik szülinapom pánikot keltett bennem, hanem azért, mert új munkahelyemen, egy bajor öregek otthonában gyakran belegondolok, hogyan képzelték ezek az emberek az időskorukat, amíg fiatalabbak és aktívabbak voltak.

Nekem egyelőre nincs időm a belassulós szakaszra hangolódni, mert van egy hároméves kisfiam is, aki még 15-20 évig erősebb fordulatszámot diktál. 

Előírás szerint kopogok, majd kinyitom az ajtót és név szerint üdvözlöm az apartman lakóját

Jóllehet, tudom, hogy kik azok, akik biztosan alszanak. Dorothea szobája ilyenkor még besötétítve, összetöpörödött teste alig láthatóan a paplan alatt szendereg. Leteszem a reggelit az asztalra, és megnézem újra a családi fotót az asztalán; a húszas évekbeli fekete-fehér képen egy elegáns apa fogja a kalapos kislány és lenyalt hajú kisfiú kezét. Boldog békeidők idillje. A kilencven évvel idősebb Dorothea persze nem hasonlít magára, mindössze annyi egyértelmű, hogy előkelő családból származik. 

Ennek az idősotthonnak a szolgáltatásait jómódú, magas nyugdíjjal rendelkezők veszik általában igénybe, hiszen egy hónap díja – a különleges szolgáltatások nélkül – jóval félmillió forint felett van. Sokan évtizedeket eltöltenek itt, vannak, akiket betegségük miatt átszállítanak a kórházi ellátásba az épület másik felére, és olyanok is, akik pár éven belül meghalnak. Vannak olyan lakók, akik 50-es éveik végén költöznek be, vannak, akik később, általában egészségi állapotuk megromlása miatt.

Vannak kedvenc lakóim és kevésbé kedvenceim

Barbara sokáig az utóbbi csoportba tartozott, hozzá mindig rohannom kell étkezés után, mert akkurátusan elmosogat, majd egy váratlan pillanatban mindent kidobál az erkélyről.

Ezért a szobája is üres szinte, mindössze a családi fotókból van sok. Demenciában szenved, sokáig nem is maradhat magára. Nemrég szóba elegyedtünk, váratlanul a férjéről kezdett mesélni. Arról, hogyan élték meg az utolsó pár évet együtt, amikor elhatalmasodott férjén a rák, és darabokat operáltak ki belőle, kemoterápiára járt, majd esedezett, hogy hagyják elmenni. Ekkor egy teljesen normális, összetört szívű Barbara állt előttem, az, aki akkor volt, egy szerető feleség. Nekem eszembe jutott apám hasonló története, és mindketten sírtunk.

Talán a demenciával védekezik az agy egy másfajta őrület, a szívfájdalom ellen? Átölelem – amit itt nem szabad nyilván – és elköszönök. Látja, van bennünk közös! – mondja búcsúzóul.

Néha kérdezgetem a lakóinkat az apartmanban található családi fotóikról, engem őszintén érdekelnek. Bruno úr a megsárgult, kábé százéves fekete-fehér képre mutatva azt válaszolta, igen, a családom, az unokáim láthatóak rajta! Azt hiszem, a rövid gatyás kiskölykökben már nem ismerte fel testvéreit és önmagát.  

Mondhat olyat egy edző a sportoló gyerekre, hogy „használhatatlan”? – Egy szülő vívódásai az ifjúsági sporttal kapcsolatban

VIM – 2021. október 5. – WMN

 

Irénét nincs alkalmam megkérdezni a fotóiról, mert mindig alszik, de a képeken egyértelműen felismerem őt a nyolcvanas években, csodaszép nőként, családja körében látható. Szinte soha nem találkozom vele, ugyanis az antidepresszánsok és altatók más napirendet diktálnak neki. 

Schmitt úr jóval túl van a kilencedik ikszen, még szolgált a második világháborúban egy torpedóromboló tengeralattjárón. Nem ő volt az egyetlen, akit szinte kamaszként besoroztak. Vannak olyan napjai, amikor előjönnek az emlékek, ilyenkor kezébe temeti az arcát, és sír.

Nem tudom, milyen ember volt, azt sem, hogy teljesen igaz-e, amit mond, de megsajnálom. Azt meséli, hogy az anyák a parton várták kétségbeesve a fiaikat. Mindenesetre, akik túlélték a háborút, azok újjáépítették Németországot, és részesei lettek a gazdasági csodának.

Most az a legizgalmasabb, hogy le tud-e még jönni az étkezőbe a járókeretével,, és mikor jön a külsős gondozónő.

Schmitt úr özvegy, nincs közeli rokonsága és a gondozónője egy csinos, fiatal nő, akire sokan azt mondják, csak az örökségére vadászik. Amióta beszéltem vele, és világossá vált, mennyire aggódik az öreg egészségi állapota miatt, azóta úgy érzem, igenis van érzelmi szál közöttük. Szerintem joga van az öregnek arra hagyni a vagyonát, akire akarja, főleg, ha az utolsó éveit kellemesebbé teszi. 

Lieselotte szellemileg és fizikailag is rendben van. Egyszer elfelejtettem bevinni neki a napilapot. „Kedvesem”, – mondta –, „nekem különösen fontos ez a helyi lap, ugyanis több mint húsz évet dolgoztam a szerkesztőségben”. Azóta nem felejtem el.

Lilonak – ahogy Lieselottét becézik – nemrég udvarlója is akadt egy megözvegyült férfilakó személyében. Kézen fogva jönnek együtt ebédelni, gyakran sétálnak a városban. Persze a külön lakáson nem változtatnak, ennyi idősen talán már nehezebb lenne összecsiszolódni.

A szellemi frissesség és a testi fittség valahogy hatással vannak egymásra

Ahogy szerintem a lelki béke is kihat fizikai állapotunkra. Férjem nagypapája 92 évesen halt meg, korábban túlélt két szívrohamot, más betegségeket, de miután nevelt lányát is eltemette a felesége után, teljesen elengedte az életet. Hónapról hónapra sorvadt el. Igen, számára a nevelt lányairól való gondoskodás volt a késői életcél. Nyugdíjas katonatiszt volt, az utolsó időkig főzött és bevásárolt a „lányoknak”, akik már maguk is hetvenen túl voltak. A nyugdíja nagy részét szétosztotta a családban. Mindig igazságosan és jóságosan. 

Ismertem más kilencvenévest is, akit az tartott életben, hogy adhatott, dolgozhatott. Laci bácsi a némettanárunk volt, régóta egyedülálló, de lakása tiszta, rendes, ő maga mindig frissen vasalt ingben, öltönyben várta a diákjait. Büszke volt az eredményeikre, és ha maradt idő, játszott a szintetizátoron pár levendulaillatú melódiát.

Drága nagymamám orvosként sem hitt az egészségmegőrzésben, az sem érdekelte, hogy a dohányzás és a cukorbetegség például a szürkehályog előidézője is lehet. Nyolcvan felett már nagyon rosszul látott, és kedvenc időtöltéseiről a gobelinhímzésről meg a keresztrejtvény fejtésről le kellett mondania. A cigarettaszipka, a füstszűrős Fecske és a málnacukor azonban mindig ott volt az asztalán. 

Margaret asszony is doktornő volt, az itteni klinika sebész főorvosa. Évek óta az otthon lakója, most még csak hatvanéves, de súlyosan depressziós, és fokozatosan épül le szellemileg. Nikotin- és koffeinfüggő. Mivel ez nem kórház, nincs eltiltás, mindenki úgy árt magának, ahogy szeretne. Amikor még voltak tiszta pillanatai, tudta, mi vár rá, próbált véget vetni az életének. Állapotán még átsejlik korábbi habitusa, erős akaratú, befolyásos nő lehetett, manapság már csak a saját ebédjéről dönt… mindennap vaníliapudingot kér!  

Idős korban értelemszerűen egyre több barátot, rokont vesztünk el, és a szociális kapcsolatok hiánya igencsak ronthat az életminőségen, legalábbis én ezt tapasztalom. Az sem ritkaság, hogy valakinek nincsen gyermeke, sem más hozzátartozója, és évtizedekig éldegél gyakorlatilag egyedül.

A legrosszabb, amikor látsz valakit gyorsan leépülni, fitten, belőtt frizurával, csinosan felöltözve ismered meg, aztán a szemed láttára szállítják a kórházi részlegbe, és hetek múlva rájössz, hogy sosem jön már vissza.

Nagyjából félelmek nélkül élem az életem, illetve a normális mértékben aggódom a családom és a magam egészségéért, boldogulásáért, de azért a demencia valami rettenetes mumusként él a fejemben. 

Nyilván nincs mindenkire szabható megoldás, és valóban kiszámíthatatlanok a sors útjai, de azt hiszem, meg kellene tanulnunk igazán élni, mégpedig addig, amíg aktívak lehetünk. „Nem szabad halasztgatni a pihenést, a szórakozást és a testedzést” – figyelmeztetem magam. Ha tudjuk, milyen belefeledkezni valamibe, átéljük azt a bizonyos flow-érzést, ahogy Csíkszentmihályi Mihály nevezi, akkor elindultunk egy úton, mely minden valószínűség szerint egy kiegyensúlyozottabb öregkor felé vezet. 

Szabad akarat és sorsszerűség kérdéséről remekül lehet gondolkodni egy idősek otthonában

Két szomszédos apartmanban üldögél két hasonló korú hölgy, akiknek „ugyanazt a lapot dobta a sors” idős korára. Az egyik örömmel, nevetve köszöni meg az ebédet, míg a másik mindennap kritizálja, és haragszik a világra. Persze nem tudhatjuk, milyen előélettel érkeztek ide az emberek, mi bántja őket, mit nem tudnak feldolgozni. Választások és döntések sora, gyakran csak később jövünk rá, melyik hová vezet.

Az általam látott életmozaikok alapján arra jutottam, hogy lehetsz szép, okos vagy sikeres – akár mindez egy személyben, de öregségedre akkor is korlátozottak lesznek a lehetőségeid a mindennapjaidat illetően.

Könnyen lehet, hogy egyedül maradsz, az anyagi gondokkal és/vagy a szeretteid elvesztésével önállóan kell megbirkóznod. Az egészségi állapotod megrendülése újabb nehézség, vagy egyenesen mindennapi küzdelem lesz életed alkonyán. Én azt akarom hinni, hogy mindezekre valamennyire felkészülhetünk, még ha bizonyos sorscsapások elkerülhetetlenek is. Megijedek némely lakónkat elnézve, de koncentrálok inkább azokra a példamutató idősekre, akiket otthon és külföldön ismerek.

  

Gondolok többek között a hetven pluszos miskolci Marika nénire, az egykori népművelőre, aki jó szívvel küldi nekünk minden évben az isteni házi csalamádéját, flottul netezik, és a bankban forgatja kis vagyonkáját, vagy Dorisra, a dán kolléganőmre, aki nyugdíjasként pincérkedésből gyűjt utazásaira pénzt, és simán beáll táncolni, ha Deep Purple-t játszik a zenekar városunk főterén…

Hogy érzi magát, Schmitt úr? –  kérdezem. „Elégedetten!” – mosolyog rám az ősz hajú bácsi, és az ablakpárkányon levő fotóról a néhai Schmitt asszony vele nevet.

Herendy-Molnár Zsuzsanna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/delihayat