Marta és Sebastian 62 éve házasok.

Néztem ezt a kettesben duruzsoló, egymás kedvéért szépen felöltözött házaspárt, akik az esti borukat itták Baszkföld egyik kicsi bárpultjánál, és képtelen voltam levenni róluk a szememet. Meghittségük megbabonázott. Marta beszéd közben finoman megérintette Sebastian karját, mindegyik tapasnak a felét a férfi tányérjára tette, és mielőtt belekortyolt volna a poharába, csinos mozdulatokkal megtörölte a száját fehér textilzsebkendőjében.

Az este folyamán, mikor a bár már tele lett, a tömeg egymás mellé sodort minket. Sokat beszélgettünk azon az éjszakán, de azért voltam hálás leginkább, mert Marta a kettejük életéről is mesélt

„Tudja, kedves – kacsintott rám hamiskásan, és húzta közelebb bárszékét az enyém mellé – nem volt ez szerelem első látásra. Másért is odavoltam én már Sebastian előtt. De benne volt egyfajta megrendítő szenvedély, merész akarat, vállalt őszinteség, ami folytán egészen és feltétel nélkül adta át magát mindennek: a munkának, az életnek, a szerelemnek.

Sebastian az ETA baszk ellenállási szervezet tagja volt évtizedekig. Mi itt mindannyian Baszkföld Spanyolországtól való teljes függetlenségéért harcoltunk, békésen, ki hogy tudott. De amikor már gyilkosságokkal, emberrablásokkal, bombamerényletekkel, autókba rejtett pokolgépekkel próbálták meg a szervezet tagjai felhívni magukra a figyelmet, Sebastian kilépett tőlük.

Ő az egymás iránti tiszteletet, szeretetet, és az ebben lelt örömöt hirdette, az embereket nem rangjuk, vagyonuk vagy hovatartozásuk alapján, hanem jellemük szerint értékelte. Neki nem voltak gondosan kiépített, fontos kapcsolatai, nem vágyott rájuk, és nem is volt erre szüksége, mert szorgalma és kitartása révén mindent elért, amit elérhetett."

„Ugyanannál a baszk újságnál, az Eginnél dolgoztunk mind a ketten, ismertük már egymást néhány éve, de végül egy közös munka hozott minket közelebb. Egy riport alkalmával találkoztunk Amaia-val, a neve azt jelentette, végzet. Tizenhárom éves volt, de már lőtt sebek voltak a karján. Spanyol rendőr apjával tartottak az iskolából hazafelé, amikor az ETA szeparatista ágának tagjai egy utcai összecsapás alkalmával tüzet nyitottak rájuk. Emlékszem, ahogy Sebastian leguggolt mellé, felhúzta mellkasán az ingét, és megmutatta azt a késhelyet, amit még gyermekkorában szerzett Bilbao utcáin egy kamaszkori verekedésben.

Amaia elmosolyodott, kézen fogta Sebastiant, és megkérdezte, hogy belenézhet-e a fényképezőjébe. Szinte pillanatok alatt barátok lettek, én meg szerelmes..."

„62 éve vagyunk házasok” – nézett Marta a férje felé. Egy pillanatig pihentette rajta a szemét, önkéntelenül hátra simította hófehér haját, majd amikor a férfi feléje fordult, és poharát ráemelte, szeretettel visszamosolyogott.

„Tudom – fordult újra hozzám – maguknak ez a hosszú idő szinte elképzelhetetlen. Mi még megtanultuk a saját tapasztalatainkból, mi a szeretet, a szerelem, a kitartás... vagy, mi az élet.

Nem bántani akarom, de a maga generációja nem sokat fog látni az igazi világból.

A számítógépek és az okostelefonok minden érzelmet kiölnek. Maguk már egy gépiesített nemzedékké fejlődnek, aminek nincs más szórakozása, csak a számítógép mögé bújt arctalan rosszindulat vagy a magamutogatás. Ha meg ezekbe belefáradnak egyszer, akkor majd ahelyett, hogy élményeket szereznének, beérik mások életével, történeteivel, és hogy ne unatkozzanak, folyton becsapják egymást."

Ne vegye zokon, amit mondtam. Látom, maga nem ilyen – érintette meg békítőlég a kezemet Marta. – Különben nem jött volna ide hozzám.

A mi szerelmünk titka Sebastiannal az, hogy mielőtt hozzámentem, tényleg eldöntöttem, hogy bármi történjék is, mindvégig kitartok mellette.

Nem csak jobb híján, nem azért, mintha nem lett volna választásom rajta kívül. Nem hozzá akartam hűséges lenni, hanem magamhoz, az álmaimhoz, a világhoz, amiben hittem.

Néztem a csillogó szemeit az esküvőnkön, ahogy lágyan a kezeit a kezeim köré fonta, és tudtam, hogy soha, senkinek nem lesz akkora hatalma felettem, hogy megbántsam az egyetlen embert, aki a legjobbat érdemli a világon.

Az évek alatt megtanultuk egymás mellett, hogy a hűség a legszebb emberi tulajdonság, és persze néha a legfájdalmasabb is. 

Azért tartottam ki, mert ez volt a döntésem, amikor felébredtem mellette nap mint nap, amikor szerelmesek voltunk, vagy hazudtunk egymásnak, vagy keserűséget okoztunk a másiknak. És akármi történt, újra és újra őt választottam, ő pedig engem, mert a hűséget, mint a járást, vagy az őszinteséget meg lehet tanulni, de aztán folyamatosan ismételni kell.

Ez a szerelem. Amikor kitartunk egy örökösen változó ember mellett, egy örökösen változó kapcsolatban, és egy örökösen változó világban addig, amíg hazugság nélkül azt tudjuk mondani a másiknak: szeretlek."

Marta egy pillanatig elhallgatott, maga elé nézett. Forgatta a poharat a kezében, és valamin gondolkodott. A középkorú társaság mellettünk egyre hangosabb lett, a frissen készült tapas-tálak, amiket a pincérek újra és újra kihoztak a konyhából, másodpercek alatt tűntek el. Ma este mindenki ingyen ihatott és ehetett, mert megváltozott a menüsor, ezt tesztelte a konyha rajtunk, vendégeken.

Marta még tűnődött, hogy mondja-e vagy ne, végül elvett egy bundás tonhalszeletet, öregesen megnézte, hosszú ujjaival a szájába tette, majd miután lenyelte a falatot, és megbizonyosodott róla, hogy Sebastian nem hallja, azt mondta:
„Remélem, kedvesem, maga józanabb annál, mint hogy az »Igazi« meséjében higgyen. Tudja, miről beszélek, ugye? Arról a megszámlálhatatlan szerelemnek a lehetőségről, ami keresztezi majd az életét, és soha nem fogja tudni, mi lett volna HA, csak azt fogja ismerni, aminek a megfelelő idő és tér majd helyet enged. Az ember érezhet, és mindig is fog érezni vonzalmat mások iránt, függetlenül attól, hogy boldog párkapcsolatban él-e... vagy sem.

Aki mást mond, az hazudik.

Értse meg, drágám, ki kell nőni egyszer az ösztönlétből, azonban ehhez bátorság, egy jó adag önbizalom, és elhatározás szükséges, amit sajnos nagyon kevesen látnak be.

Én ma is azt mondom, mind közül a szerelem az legigazibb művészet: szeretni anélkül, hogy birtokolnánk, közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk, szabadságot adni anélkül, hogy elválnánk, és mindvégig együtt maradni. Sokan ezt soha nem tanulják meg."

Amikor Marta búcsúzóul megölelt, és a lelkemre kötötte, hogy ha legközelebb erre járunk, mindenképp keressem meg, a következő a szavakkal engedett el:

„Maga még olyan fiatal, az egész élet ön előtt áll. Hallgasson egy öregasszony szavára! Merjen élni, merjen szeretni, és soha ne nézzen hátra!"

 Ezekért az aprónak tűnő, mégis oly fontos találkozásokért érdemes nemcsak utazni, de élni is...

 

 Balogh Boglárka

 A szerző felvételén Marta és Sebastian látható.