Olvastam egy nagyon érdekes cikket tavaly a The New York Timesban. A pszichológus szerző, Mary Pipher, aki korábban írt egy egész könyvet is az öregedésről, azt meséli el benne, hogy még a barátnői is kikérik maguknak az „öreg” jelzőt, hiába hetven felettiek mind.

És nem azért replikáznak, mert tagadják a korukat, hanem mert az „öreg” szerintük nem magas életkort jelent valójában, hanem inkább a gondolkodásmódra, életstílusra utal a közbeszédben.

Ma pedig „öregeskedni”, „öregecskének lenni” konkrétan ciki.

Ha valakire azt mondjuk, öreg, akkor olyan tulajdonságokat is tapasztunk hozzá egyúttal (látatlanban akár), hogy beteges, lassú, sőt haszontalan, teher a többi emberen.

Márpedig ez a kor nagyon nem kedvez a „totojázásnak”, minden tegnapra kell, mindent azonnal akarunk, aki lemarad, kimarad, gondoljuk, és tekerjük, mint a veszettek, a mókuskereket.  

Ma az öregek hátrányos megkülönböztetése legalább akkora társadalmi probléma, mint maga az öregedés: az öregedés egészségügyi következményei például. 

Gondoljunk csak bele, mondjuk, egy hetvenéves nő helyzetébe!

Hiába van, tegyük fel, remek szellemi és testi kondícióban, nap mint nap érezheti úgy, hogy őt már leírták. A munkaerőpiacon megtűrt, költséghatékony tényező, akkor is, ha lépést tart a fejlődéssel, és nagyon is aktív. A hirdetőknek nem érdekes többé, ha mégis, a reklámokban ápolt külsejű, ám inkontinens, műfogsoros, hallókészülékes, derékfájós asszonyként jelenik meg (a párja pedig prosztataproblémákkal és emésztési gondokkal küszködik), akinek az a maradék életcélja, hogy fel tudja emelni az unokáit.  

A viccekben ő az anyós, egy kellemetlen, zsarnok szurkapiszka.

A filmekben is gyakorta ő a családi szarkeverő.

Micsoda torz kép, bántó és hamis általánosítás!

Ezzel szemben, ha körbenézünk, bizonyára nem egy energikus, hivatását szerető, érdeklődő, nyitott, ambiciózus, és/vagy családösszetartó, mások életét könnyebbé tevő hetvenes nőt tudnánk ellenpéldaként említeni! (Helló, Anyu!) Olyat is, aki ráadásul nőként sem nyugdíjazta magát, párkapcsolatban él vagy társat keres épp, mert ehhez bizony sosincs késő, mondjon bárki bármit – kérdezzék csak meg Fahidi Éva holokauszttúlélőt, aki 94 évesen éppen könyvet ír arról, hogyan találta meg öregségére az ő Bandiját!

Az anyósviccekben is megjelenő toxikusságról meg csak annyit, hogy nem kor, hanem személyiség függvénye, azért ez könnyen belátható.

Ráadásul hova lennénk azok nélkül az asszonyok nélkül, akik nemhogy nem mérgezik a környezetüket, hanem épp hogy energiát és szeretetet nyomnak bele, életvidámak és bölcsek,

önismeretük, tapasztalataik, érzelmi intelligenciájuk, empátiájuk révén pedig még azt is humorral tudják kezelni, hogy sok szempontból margóra kerültek a koruk miatt – annak ellenére, hogy nagyon is központi a szerepük épp a felelősségvállalásuk miatt a közösségben.

A fiatal test szépségének, rugalmasságának, a benne rejlő lehetőségeknek az elvesztése trauma.

Többé-kevésbé mindenkinek az.

Ugyanakkor a nőiesség megélésének öreg(ebb)en kínálkozik egy új verziója, egy sokkal szabadabb, a (vélt és valós) férfielvárásoktól függetlenedő. Pipher azt írja, nagyon élvezi, hogy nap mint nap azt vesz föl, amit akar, nincs többé kiskosztüm, tűsarkú és nincs nejlonharisnya, tízéves kora óta először magasról tesz arra, hol mit kellene viselnie, csak az a szempont, miben érzi jól magát épp, legyen az akár farmer vagy jóganadrág. És a fiatalkorában megtapasztalt utcai füttyögés, beszólogatás, az erőszakos, tapadó férfitekintetek sem hiányoznak neki kicsit sem.

Persze senki, ő sem állítja, hogy csak napos oldala van az öregedésnek.

Inkább arról van szó, hogy az ifjúság elvesztése miatti fájdalom, az elmúlással való szembenézés nagy tanítómester lehet, ha nem ragadunk bele az önsajnálatba.

Aki túljut a szükségszerűen jelentkező kríziseken, erősebb lesz.

A pszichológus szerint a spirituális fejlődésnek épp a bánat és az öröm közti kompozás a katalizátora.

A szomorúság a veszteségek miatt, és a boldogság, amelyet azért érzünk, mert már tudjuk értékelni a keletkezett hiányok miatt, amink még van.

Azt hihetnénk, hetven felett már csak a fokozatos leépülésről szól az élet. Ez óriási tévedés, ideje, módja lehet a tanulásnak, a fejlődésnek is. Ahogy mondani szokás: fejben dől el sok minden.

Ahogyan részben az is, boldog tud-e lenni az ember öregen (és fiatalon), vagy sem.

Piphert szabadon idézve: egy hetvenéves már tisztában van vele, hogy a boldogság az egy készség, és nagyon sok múlik a saját döntéseinken.

„Egy hetvenévesnek nem kell megnéznie a horoszkópját, hogy tudja, milyen napja lesz. Képes úgy alakítani a dolgokat, hogy jó napja legyen” – írja.

Mindenkivel történnek rossz dolgok, de egy hetvenéves (vagy inkább fogalmazzunk úgy, egy bárhány éves életművész) képes kimazsolázni a napból a vicces, szép, boldogító pillanatokat, és azokat raktározni a keserűség helyett.

Értékelni tudja azt is, amit más nem – vagy akár ő maga sem volt képes korábban.

A hálára való képesség a szerző szerint az elégedettség a kulcsa, és valójában túlélési kellék. Fura, de épp a megtapasztalt szenvedés hatására tanulunk meg hálásnak lenni olyan dolgokért, amelyekből a jussunkat korábban magától értetődőnek vettük.

Hogy a boldogság hozzáállás (és humor) kérdése is, arra álljon itt példaképpen a 95 évet élt Jane Jervis dzsesszzongorista története. A már rossz fizikai állapotban lévő, betegeskedő művész egy picike, lepukkant lakásban lakott, amelynek ablaka egy tűzfalra nézett. Ha megkérdezték tőle, hogy bírja mindezt, így felelt:

„Minden, ami a boldogsághoz kell, itt van a két fülem között.”

Pipher azt mondja, egészen másféle szűrőink vannak időskorban, mint fiatalon. Egy barátját emlegeti, aki fiatalon az eksztázist, a leglegleget kereste állandóan. Az eszméletlen gyönyört a szexben. Meg akarta mászni a legmagasabb hegyeket. Most, öregen viszont boldoggá tudja tenni, ha megpillant egy pillangót a kertjében.

Egy telefonhívás valakitől, aki fontos, egy jó ebéd, egy könyv: megnő az efféle dolgok súlya, értéke, ahogy felfogjuk az időnk végességét, nem csak tudunk róla.

„Mindent megkapok, amit akarok, de tudom, mit kell akarni” – idézi Pipher egy barátnőjét.

Hogy ez nem életszerű? Túlzás, idegesítő önigazolás, hurráoptimizmus?

Erre mindenkinek magának kell válaszolnia – előbb-utóbb mindannyian eljutunk ezekhez a kérdésekhez, ha szerencsések vagyunk persze, és hosszú élet adatik nekünk.

A pszichológus véleményét azonban tudom tolmácsolni, szerinte nem önbecsapásról van szó, hanem bölcs belátásról, észszerű igényekről. Helyükre kerülnek a dolgok, nem elcsúsznak szerinte.

Mire megöregszünk, mondja, rájövünk (jó esetben, teszem hozzá én), hogy a világ nem értünk van, nem teljesülhet minden kívánságunk. És jól elvan az emberiség a véleményünk, pláne az ítélkezéseink nélkül.

Talán azt is megtanulja az ember menet közben, hogy ne akarja megúszni a fájdalmat, amihez már hozzáedződött, és hogy úgy keveredik az életben a rossz és a jó, mint a víz és a só a tengerben.

Pipher így jellemzi önmagát (és a kortársait): „Nem várok tökéletességet. Tudok élni a pillanatban. Tudok nemet mondani. Tudom, hogy vannak szükségleteim nekem is, nem csak másoknak. Merek őszinte lenni magamhoz, és másokhoz is. Kevésbé irányítanak a félelmek, az elvárásoknak való megfelelés. Nem akarok kedves lenni mindenkihez mindenáron.”

Beszél arról is, milyen fontos a védőháló az öreg ember körül (is). Védőháló a régi barátokból, a hosszú kapcsolatokból. Egy sikeres házasság akár fél évszázados ragaszkodása óriási adomány az élettől, ezt nem kell magyarázni. Jó túl lenni a régi csatákon, ismerni a másik gyenge pontjait, de nem piszkálni őt többé miattuk.

Hét, nyolc, kilenc évtizednyi tapasztalás! Mekkora kincstár!

Egy ember, aki ismerte a dédanyját, és ismeri a dédunokáját. Hét generációt. Hét generációt, és a történelmet. Egy öregember, aki látta, mi történt a világban a háború után – sőt, lehet, azt is, mi előzte meg a háborút.

Túlélő, ahogyan mi is azok vagyunk: mindenki, aki él.

Néha olyan gyengének érezzük magunkat, pedig a létezésünk, figyelmeztet a pszichológus, pont azt bizonyítja, hogy erős és szívós emberek leszármazottai vagyunk, akik túléltek millió kritikus helyzetet, ahogy mi magunk is.

Hogy kitolás velünk az öregség? Inkább az lenne szomorú, ha nem adatna meg, egyetértetek?

Kurucz Adrienn

 

 Forrás: ITT