–

Szóval volt az a nagy fogadalmam néhány hónapja, hogy most akkor lesz időm magamra, meg mindenféle olyan úri huncutságokra, mint az egészség meg a jó közérzet. Direkt ellenőriztem: május 18-án azt írtam, hogy a jövő héten visszamegyek a jógaterembe.

Mondhatom, remekül sikerült: azóta is mindig jövő héten mentem.

A három tételből egyet sikerült kipipálnom, az alacsony szénhidráttartalmú diétát, igaz, azt becsülettel. Fogytam is, és azt kell hogy mondjam, különösebb erőfeszítésembe sem telt, hogy több fokkal egészségesebben táplálkozzam. A jógateremnek azonban azóta sem jártam a környékén se, még a buszról sem mertem odanézni, mert evett a szégyen minden reggel, amikor elhaladtam az Astorián.

Aztán szeptember elején vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem: vége a lébecolásnak. Hogy előre porig alázzam magam, felhívtam Nádas Lindát, a Bikram Jóga Központ vezetőjét és oktatóját, hogy visszatérnék, mint a Terminátor.

Szerettem volna hozzátenni, hogy az utóbbi másfél évben szültem egy gyereket, megírtam egy új könyvet vagy építettem egy házat – mit tudom én, bármit, ami produktív vagy kézzelfogható –, de sajnos mindössze annyit sikerült felmutatnom, hogy életben vagyok.

Linda azonban megnyugtatott: nem egyedi eset az enyém. Mármint az, hogy felszívódtam. Újév után például rendszeresen előfordul, hogy a kezdeti nagy lelkesedés után színét sem látják többet annak, aki életmódváltást fogadott a kedvezményes jógabérlettel. Hát igen. Én is tavalyelőttre akartam életem formájába lendülni. Sokan tanévkezdésre időzítik az életmódváltást, mások a születésnapjukhoz kötik – ám sajnos nem ritka, hogy a fogadkozás füstje nagyobb, mint a lángja.

Mintha a ringbe vonulnék

Ezekkel a háttér-információkkal meg egy vadiúj jógaszőnyeggel felszerelkezve indultam neki a küldetésemnek. Ó, igen, ez fontos infó:

nem azért vettem új jógaszőnyeget, mert úgy éreztem, hogy megérdemlem, hanem mert a teremben az a szabály, hogy ha extrém sok ideig nem jelentkezel a szőnyegedért, akkor felajánlják jótékony célra. Így hát az én előző szőnyegem remélhetőleg valaki olyanhoz került, aki nálam sokkal jobban megbecsülte.

Olyan akkurátusan pakolgattam a Pindur Pandúrok-táskámba a szükséges felszerelést, mintha Bogárfalva megmentésére készülnék, és nem életem sokadik jógaórájára, de hát azt már megfigyeltem magamon, hogy ha izgulok, ezt csinálom. Jóval korábban indultam el az órára, így még volt időm pánikba esni kezdés előtt, hogy mi lesz, ha véletlenül éhen halok – így minden javallat és a józan ész ellenére berohantam egy gyorsétterembe. Csak hogy legyen mit ledolgozni jógán, ugye.

Mivel sajnos evés közben semmiféle halaszthatatlan nem történt, úgy döntöttem, megpróbálom, lesz, ami lesz: elindítottam a Spotifyon a Blockbuster Night Part 1-t a Run The Jewelstől, mert ez lenne a bevonulós zeném, ha bokszoló lennék – és átmentem az út túloldalára, hogy becsengessek a jógaterembe.

Bűneim zsoldja az izomláz

A dolog apró szépséghibája az volt, hogy a számomra megfelelő időpontban nem sima bikram, hanem úgynevezett fusion hot jóga volt csak, ami – amint azt hamarosan volt szerencsém megtapasztalni – a legintenzívebb jógatípus. Úgy is fogalmazhatnék, hogy karma is a bitch, és így kaptam vissza azt a sok-sok átlustult hónapot.

A gyakorlatokat 38-40 fokos teremben végezzük – azaz végezték a többiek, mert én több ízben is az életemért küzdöttem. A bikramból ismert ászanáknál úgy éreztem, én vagyok a Roger Moore, amikor viszont valami ismeretlen pózba kellett rendezni magam, sokkal inkább hasonlítottam valami nagyon félrerajzolt pokémonra.

A másfél óra alatt megittam másfél liter vizet, az ászanák több mint felét becsülettel teljesítettem, szóval a mérlegem elfogadható volt.

A másnap – na, hát az már más kérdés. Rendkívül meglepő, milyen sok izomcsoportja van az embernek, amiről normális esetben tudomása sincs. Hát még ha mindet egyszerre érzi egy egyszerű fogmosás közben is! Nagyon hamar kiderült, hogy olyan gyorsan el kell mennem egy újabb órára, amilyen gyorsan csak tudok, hogy rádolgozzam az őrületes izomlázamra.

Egyedül maradni magammal, és győzni

A második órám sima bikram volt, hazai pálya, gondoltam. Aztán úgy vártam a gyakorlatok között a hullapózt, ahogy a kajafutárt szoktuk a szerkesztőségben. Különös dolog a jóga: amikor rendszeresen járok, sokan kérdezik tőlem, nem unalmas-e minden héten háromszor ugyanazt a 26 gyakorlatot kétszer végigcsinálni. Hitetlenkedve néznek, amikor azt mondom, hogy egyáltalán nem, hiszen minden alkalom más, pedig tényleg így van.

Egyik nap úgy jövök ki, hogy életem legszebb sasállását hajtottam végre – másnap meg konkrétan eldőlök a gyakorlat kezdetén, mint egy darab fa. Az aktuális fizikai és lelkiállapotomtól függően hol az egyensúlyfejlesztő gyakorlatokkal szenvedek, hol a nyújtógyakorlatokkal.

Életem egy különösen nehéz szakaszában megcsináltam a 30 napos kihívást – ami pont azt jelenti, amit a neve sugall: egy hónapon át mindennap el kell menni jógázni. Ma is tisztán emlékszem a kínra: feküdtem a padlón a tizennegyedik napon, és patakokban folyt a könnyem a fájdalomtól, de csináltam a nyújtógyakorlatokat. Akkor is végigcsinálom, ha belegebedek, hajtogattam magamnak. Másnapra minden addigi csípőfájdalmam elmúlt, mintha elfújták volna, a kihívás második felében pedig úgy ment minden, mint a kés a vajban: szinte a föld felett repkedve érkeztem meg jógaórára.

Gondolom, ez a lényege az egésznek: önmagam legyőzése. Anélkül, hogy átfordulnék filozófusba:

akárhányan vannak is a teremben, végső soron csakis én vagyok ott. Ahogy nincs időm arra, hogy a többiek bőrhibáit, izmait vagy fenekét figyeljem, úgy ők sem engem látnak. Mindenki önmagát nézi a tükrökben. A saját fenekét, a saját bőrét és a saját lustaságának eredményét. Nem állítanám, hogy boldoggá tett mindez az első órán.

De a bikramban az a jó, hogy nem enged se lazsálni, se siránkozni: aki a nyavalygással van elfoglalva, netán azzal foglalkozna, hogyan húzza be a hasát, hogy jobban nézzen ki, kizökken. És a jó hír az, hogy a tükör a fejlődést is mutatja, akármilyen lassú is. Ez pedig a második legfontosabb dolog, amit jógaórán megtanultam: értékelni a legapróbb fejlődést is, hiszen tudjuk, micsoda munka rejlik mögötte. Szóval ha elég hosszú ideig dolgozom érte, lassan újra megszeretem a testem. Akkor is, ha sosem láttam még ilyen élesen a hiányosságait.

Ami pedig a fogadalmamat illeti, immár 66 százalékban teljesítettem. Kicsit visszarázódom a jógás hétköznapokba, és nekifutok a harmadik tételnek is. De most még egy kicsit izomlázam van.

Csepelyi Adri