–

Mindjárt itt a december, és nálam még nincs otthon egyetlen doboz szaloncukor sem, pedig hetek óta tudom, hogy így le fogok maradni a kedvencemről (a tojáslikőrösről), mert azt már november közepén sem lehet kapni. Még azzal nyugtatom magam, hogy a cégnek, amelyik gyártja, nyílt egy másik üzlete is, majdcsak felkerekedem, hogy ott is lecsekkoljam és betárazzak, mert ha idén kimaradna a karácsonyi szezonból, akkor valami lényegi, valami esszenciális nélkül kellene ünnepelni.

Tiltások, csalások

A szaloncukornak gyerekkorom óta nagy jelentősége van – gyakorlatilag csak ilyenkor ehettünk legálisan csokit. Bár édességrajongó családba születtem (ma már inkább cukorfüggőnek mondanám), nekünk, gyerekeknek erősen korlátozták a cukorfogyasztást. Túró Rudit ugyan mindennap kaptam, de csupán két kanál kakaót tehettünk a tejbe, csoki meg csak ünnepnap járt. Jó, értem, hogy ez most nem úgy hangzik, mintha a korlátozás netovábbja volna – főleg, ha hozzáteszem, hogy balettóra után is járt egy szem savanyúcukor (a balettmesterünktől), de csak azért, hogy kimelegedve ne igyunk rögtön hideg vizet.

Mindenesetre én így is azt éltem meg, hogy nem ehetek annyi édességet, amennyit szeretnék, és ennek következményeként loptam, ha tudtam.

Illetve lettek hosszú távú következményei is, de arról majd később…

Apukám ugyanakkor azzal a történettel nevelt fel minket, hogy gyerekkorában ő is úgy rá volt kattanva a cukorra, hogy lopkodta, ezért végül kapott egy hónapra egy kiló kockacukrot, amit maga oszthatott be. Napi egy kockacukor lett belőle – de ezt az ötvenes évekhez képzeljétek hozzá, az akkori szegénységhez.

Szóval az édességfüggés nálunk örökletes (anyukám ágán is, de azt most nem részletezném), aminek évi egyszeri eszkalálódása karácsonykor jött el. Apukám olyankor egy egész papírkosárnyi szaloncukrot vásárolt, mindenféle ízben – ami egyébként tökéletesen jellemezte őt, hiszen nem tud kisebb tételben, csak ipari mennyiségben vásárolni. Tele volt a kosár a különféle színű szaloncukrokkal, és kedvünkre szemezgethettünk belőle, nem kellett a fáról lopni.  

Reggel, délben, este

Később, a szüleim válása után azonban már nem is volt ez akkora ünnep (nem a karácsony, hanem a szabadrablásos szaloncukor), mert anyukámnál nem voltak olyan szigorú szabályok, és addigra kamaszodtunk is a húgommal, már nem lehetett minket olyan könnyen megregulázni. Az ebédünk például mindennap egy pizzából meg egy csomag csokis parányból állt, és közben levágtuk magunkat a kanapéra, hogy betoljunk hozzá egy-két filmet videón.

Húszévesen költöztem el otthonról, addigra már két csokifogyókúrán is túl voltam.

Ezek fejenként hét-nyolc napig tartottak, és pontosan azt takarták, amire az ember gondol: reggeltől estig csak csokit ettem, és ettől még fogytam is valamennyit. Hátsó szándékom is volt vele: hátha így örökre megutálom a csokit, de ez nem jött be. Egy időre talán visszavetette a fogyasztásomat, de hogy végleg elvette volna a kedvem – ez hiú ábránd volt csak. A csokifogyókúra abszurditását teljes mélységében csak sokkal később értettem meg egyszer, abban az időben még mindig rengeteg pótolnivalóm volt. A húszas éveim jóformán végig azzal teltek, hogy reggeltől estig édeset ettem. És amikor már nem CSAK édeset, akkor is azt a hitvallást követtem, hogy nincs étkezés desszert nélkül. Tehát a reggelinek is édességgel kellett végződnie.  

Se veled, se nélküled

Nagyjából harmincévesen kezdett beállni egy egészséges mérték, amit azonnal az öregedés jelének tekintettem. Már nem volt szükségem minden étkezés után édességre – sőt, az esti desszertről egy életre le is szoktattam magam. Azt a megdöbbentő változást is észrevettem magamon, hogy már abba tudom hagyni a zabálást: elég két kocka csoki, és nem kell befalnom egy fél táblát (egy egészet szerencsére sosem tudtam egyben lenyomni). Furi volt. Azt éreztem, hogy felnőttem. Magam mögött hagytam egy gyerekkori hiányom. Már nem a bennem lakozó éhes gyerek irányított, akinek egykor nemet mondtak.

Ekkor olvastam Sarah Wilson Leszoktam a cukorról című könyvét, és hirtelen az a megvilágosodás ért, hogy nálunk a családban szinte mindenki cukorfüggő (csak az öcsém nem). Kell, hogy legyen benne genetika, mert például az alkohol (mely szintén cukorrá alakul a szervezetben) viszont senkire nem jelent nálunk veszélyt.

Teljes tagadás

Kevés félelmetesebb dolog van számomra, mint szembesülni egy függőséggel. A függőség ugyanis egyet jelent azzal, hogy gyenge vagyok, és nem szabad. Miután elolvastam a könyvet, drasztikusan változtattam az életmódomon: eldöntöttem, hogy annál a napi egy kiskanál cukornál, amit a szerző szerint még gond nélkül feldolgoz a szervezetünk, nem viszek be több cukrot a testembe. Az egy kiskanál meg simán összejön olyan dolgokból, amikben nem is érezni a cukrot: a felvágottból és a kenyérből, vagy akár a salátaöntetből, de beleszámítanak a gyümölcsök is. Mivel addigra már eleve tudatos étkezőnek gondoltam magam, viszonylag könnyen ment az átállás – na, meg azért is, mert nyáron vágtam bele, amikor amúgy is kevesebb édességre vágyom.

Hogy pontosan meddig bírtam, már nem tudnám megmondani, mert egy idő után bekúsztak az étrendembe a paleo-sütik, tehát az édes ízről végül mégsem mondtam le, csak a finomított cukorról. Ezzel is eléggé beletenyereltem a családom szokásrendjébe, mert senkinek a házi sütijéből nem voltam hajlandó fogyasztani, még karácsonykor sem. Felfedeztem viszont egy cukormentes marcipános szaloncukrot, ami ráébresztett egy aranyigazságra:

ha az ember kompromisszumot köt az életben, akkor mindig ügyeljen arra, hogy csak lefelé méricskéljen, fölfelé nem: vagyis csak a rosszabbhoz viszonyítson.

Ebben az esetben tehát ahhoz, hogy semmilyen édességet nem fogyaszthat.

Apukámat ebben az időszakban sikerült arra inspirálnom, hogy utánanézzen az alternatív cukrok piacának, egészen addig, míg megállapíthatta: fakéreggel táplálkozom (ezt a nyírfacukorra értette). A mai napig forgatja a szemét, ha szóba kerül a téma, én meg már rég nem akarom meggyőzni semmiről. Annál is inkább, mert olyan másfél-két év cukormentesség (de nem édességmentesség) után magam is meguntam a dolgot, és szép fokozatosan visszaszoktam a bűnös életmódra. Ebben – ha jól emlékszem – a gyerekeim Túró Rudija volt a ludas, ami egyszer csak ugyanúgy ízlett, mint gyerekkoromban, és onnantól naponta rájártam. Szóval mégiscsak függő lettem. (A gyerekeimet pedig elvből sosem korlátoztam drasztikusan az édességfogyasztásukban.)  

Kiegyensúlyozott kapcsolatban   

Most tehát az önelfogadás kihívását teljesítem: már nem ostorozom magam azért, mert van egy addikcióm. Igaz, hogy amíg nem ettem cukrot, addig beteg sem voltam (az immunrendszerünkre gyakorolt negatív hatását igazolni tudom), de évi egy-egy nátháért nekem megéri magam kényeztetni.

Amikor szétolvad a számban az édes íz, szinte látom a boldogsághormonokat felpezsdülni és zsizsegni az agyamban.

Ha most Fiala Borcsa volnék, már írás közben is összefutna a nyál a számban, és szaladnék át a tárgyalóba, ahol az asztalon maradt egy tál házi bounty-szelet, Kerepeczki Anna kolléganőnk jóvoltából. De én már beérem azzal a tudattal, hogy amikor akarok, ehetek édességet – egyetlen kihagyott alkalmat sem kell sajnálnom. Ma ezt élem meg valódi szabadságnak, nem pedig azt, ha – korlátok közé szorítva magam – önmegtartóztatást gyakorlok.

Gyárfás Dorka