–

Annak idején, amikor a nagyon vidéki város melletti átmeneti otthonban dolgoztam, egy barátom felhívott, hogy fotókat nézegetett egy esküvőről, amelyen voltunk, amikor megállt mögötte a csaja barátnője, hogy ki az a srác. Én voltam. Pénteken már a vonaton ültem, irány Budapest, engem kinézett valaki. Aztán az albérletben ott ült a lány a tojástartókon (valami próbaterembe gyűjtötték hangszigetelésnek), és én rögtön.

Hajnalban az A38-as buli után hazafelé már Szicíliába hívtam, és egy haverommal történt régebbi utcai átverés eredményével, egy rézgyűrűvel igyekeztem megkérni a kezét. Ötvösként jót röhögött az egészen, főleg, hogy őt is át akarták már vágni, és amikor mondta, hogy ez réz, a nő jól leköpte.

Fájdalmas volt a hazavonat, másnapos is voltam, azt meg, hogy nélküle menjek bárhova, nehezen tudtam elképzelni.

És mehettem a vidéki város vidéki átmeneti otthonába. De azt legalább tudtam, hogy nagyra becsüli a munkámat és ez erősen motivált.

Aztán jött a vidéki farsang, én papnak öltöztem, ő kétféle gúnyát is magára vett, a lényeg, hogy pár hétre rá felhívott azzal, amit valahol tudtunk mindketten, hogy terhes. Én abban a pillanatban felnőttem, emlékszem, ahogy felülök az ágyban, telefonnal a kezemben.

Fel is kellett nőni, hiszen gyermeket vártunk. Aztán meg is kellett ismernünk egymást, arról nem beszélve, hogy hol fogunk élni.  

A feleségem anya lett, és beleugrott az ismeretlenbe, két teljesen különböző dolog, ami küzdött benne, és neki dolgoznia kellett ezzel. Egyrészt a hirtelen jött anyaság, és az, hogy nem ismert annyira, hogy azt tudja mondani, ezt együtt tudjuk vállalni. A felelősség rázuhant.

De aztán úgy döntött, hogy inkább ad esélyt az együttélésnek, mint hogy elválassza az apát a gyerekétől.

Elköltözött velem a nagyon vidéki városba, ahol nekem lakásom volt, de ez még nem adta volna természetesen, hogy viszlát, Pest, irány a nagyon vidék.

Aztán kezdtük megismerni egymást, küldetésünk volt, felnevelni a gyermekünket, lehetőleg közösen. Nem mindig volt egyszerű ez, de senkinek sem az.

Kompromisszumok, óriási energiák.

Aztán visszaköltöztünk Budapestre, és úgy alakult, hogy kollégák is lettünk. Én a gyermekotthonban a fiúcsoport vezetője lettem, ő pedig az egyik éjszakás. Nemcsak a saját gyermekünket neveltük tehát, hanem még plusz tizenkettőt. Volt, hogy ő váltott engem, jött a saját gyermekünkkel, aki míg átadtam az infókat, ki lázas, ki sztrájkol, kit kell ünneplőben vinni, és mi lesz a reggeli, várt, majd mentünk haza. Aztán olyan is volt, hogy a szentestét mindannyian bent töltöttük, hát az nagyon jó volt. Csakúgy, mint a közös csoportnyaralás, ahova szintén ketten vittük a tizenkét „gyerekünket”. Aztán ő nem bírta az éjszakázást, majd kisvártatva én sem bírtam tovább.

Most ilyen feleségméltató nap van. Szóval.

Szeretem, hogy szereti a gyerekeket, és sosem sírt a sorsuk miatt, mint sokan mások, hanem tette a dolgát mindent beleadva, és emiatt nagyon szerették a gyerekek.

A feleségem nagyon kedves, olyan, amilyen én általában nem tudok lenni. Ő hippi, én punk.

A feleségem megszerettette velem az öregeket, mert most öregek otthonában tart művészetterápiás foglalkozásokat, és mindig mesél róluk, és olyan szépen mondja a történeteket, például Klára néniről, aki túlélte Auschwitzot, vagy a demens bácsiról, aki megkérdezte, hogy ki csinálta ezt a szép tárgyat, pedig ő volt az, az előző foglalkozáson.

A feleségem össze tud rakni egy IKEA-s bútort, és még szívesen is teszi.

Szeretem, és furcsállom, hogy neki kikapcsolódás a fűnyírás.

Szeretem, hogy kedveli az óriási hegyeket, és ha én izgulok a szerpentinen, azt megérzi, és ő is elkezd izgulni.

Szeretem, amikor hálás, mert rendet raktunk a lányommal, vagy főztem levest.

Szeretem, amikor azt mondja, ha megyek úszni, hogy „jó úsztat!”.

Szeretem, hogy utólag véleményezi az írásaimat, sőt ezt a nevet is ő találta ki.

Mondhatnád, hogy semmi különös, de mégis a legkülönösebb.

Azt írják az angolok, hogy ezen a napon lehet venni parfümöt, ékszert, el lehet hívni vacsorázni vagy wellnesstémára, virágadás, ilyenek. Szóval, mint az anyák napja keverve a nőnappal meg a szülinappal. 

Feleségemnek hívom, mert az élettárs sokak szerint hűvös, amolyan hivatalos verzió, bár én szeretem, élet, társ, szép szavak, a párom nekem túl nyálas, és a csajom szón is túl vagyunk.

Szóval, azt hiszem, itt az idő, tizenhat év után, hogy feleségül vegyem a feleségemet.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció

Kiemelt kép: Unsplash/Pablo Heimplatz