„Én egészen felolvadtam az ő munkáiban” – Sokat köszönhetünk a harmincas évek legendás építészfeleségeinek

–

A nők szerepe az építészetben hazánkban elég kevéssé kutatott terület, és valószínűleg sokkal árnyaltabb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. Az 1920-as évektől vannak önálló építésznők és mérnöknők, vannak olyanok, akik a partnerükkel együtt terveznek, és látszólag háttérben maradó „mozgatórugók”. Írásom három ilyen építészfeleséget mutat be.

A mintalakás háziasszonya – Molnár Farkasné Herrfurth Hedvig

Az újdonsült Molnár-házaspár 1929-ben költözött be a férj, Molnár Farkas építész által tervezett gellérthegyi Delej-villa egyik, szintén az építész által berendezett alig 52 négyzetméteres lakásába.

Takarékos méretű, letisztult, praktikus bútorokkal ellátott otthonuk egyben mintalakásként is szolgált, ahová az érdeklődők – akár potenciális megrendelők – vasárnaponként ellátogathattak.

Hédi remek háziasszony hírében állt, üzletfeleiket a többfogásos vacsorák mellett zongorázással és énekléssel kápráztatta el.  

 

Hédi két kisgyerek nevelése mellett szívvel-lélekkel kivette a részét férje tervezési feladataiból is:

„Megtanultam gépelni és a férjem munkatársa voltam, gépeltem a műleírásokat és a költségvetéseket. Gyakran a megrendelők is velem tárgyaltak, én voltam a mindenese. Sokszor éjjel 4-5 óráig ébren maradtam vele, kimostam a tuskészletét, a keze alá dolgoztam. Amikor a terveket készítette, kihegyeztem a ceruzáit. Ha nem volt semmi más dolgom, felolvastam neki, Maupassant novellákat vagy valami hasonló könnyű dolgot, hogy ébren tartsam. Feketekávét főztem. Egy ízben nem tudtam vele maradni, mert rosszul éreztem magam, abba is hagyta a munkát hamar.” 

Nem csoda, hogy családi életük időnként összefonódott a férj munkájával: Walter Gropius, a Bauhaus alapítójának 1934-es látogatása alkalmával Molnárék másfél éves kislányát például pizsamában fotózták le a Gropius-házaspárral, amit az Est napilap is lehozott. Molnár Bauhausbeli mesterét már a kétszintes, Lotz Károly utcai lakásukban fogadták, ugyanis a család bővülésével első lakásuk szűkösnek bizonyult. 

A Lotz Károly utcai lakás már jóval nagyobb volt első otthonuknál, és ez is a modernista alapelvek mentén lett berendezve. A család itt vészelte át Budapest ostromát 1944–1945 telén, amikor Molnár a házat ért bombatalálatban halálos sérülést szenvedett.

A múzeumépítő felesége – Györgyi Dénesné Grofcsik Emília

Györgyi Dénes, a debreceni Déri Múzeum és a keszthelyi Balatoni Múzeum tervezője a budapesti Iparművészeti Iskolán tanított (amely ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem). A pápai származású Grofcsik Emília belsőépítész-növendék pedig az 1910-es évek második felében az iskola első olyan évfolyamába járt, ahová már nők is beiratkozhattak. Mivel akkoriban nem volt szabad egy diáklánynak csak úgy szóba elegyedni a tanárával, egy iskolai kiránduláskor nyílt alkalom első beszélgetésükre. Ekkor derült ki, hogy a művészcsaládból származó építész már több országban is megfordult, de a Balatonon még sosem. Grofcsiknak viszont Balatonalmádi volt a második otthona, ott tanult úszni és vitorlázni is. Tanára e tarthatatlan állapot megszüntetésére kérte őt, szerezzen neki szállást, és kalauzolja el Balatonalmádiban.

Az építész csak Grofcsik Mimibe, de a Balaton vidékébe is beleszeretett: több épületet is tervezett Balatonalmádiba, és hamarosan felépítette kétszintes családi nyaralójukat is.

A nyarakat ezentúl mindig itt töltötték, és Györgyi csak időnként, munkaügyben utazott Budapestre. 1944-ben, Budapest ostroma alatt is itt tartózkodtak. Egyetlen fiuk elvesztése után az építész belevetette magát utolsó megépült munkájának tervezésébe, és hamarosan felépült a balatonalmádi általános iskola.

Az 1980-as években egy interjúban egy újságírónő faggatta a közel húsz éve megözvegyült „Mimi nénit” arról, hogy ő mivel foglalkozott ebben az időszakban, voltak-e tervezési munkái, hiszen ő is diplomás belsőépítész volt:

„Én egészen felolvadtam az ő munkáiban […]. Azért volt ez egy százszázalékos házasság, mert nem egy laikus nő élt mellette, aki butaságokat beszél, és folyton kizökkenti a gondolataiból. Megkérdezte a véleményemet, vele utaztam a világkiállításokra, minden külföldi útjára elkísértem. Neki erőt adott, hogy én értem és értékelem, amit ő csinál.”

A főszerkesztő „vezértitkára” – Bierbauer (Borbíró) Virgilné Graul Adrienn

Graul Adrienn az 1910-es években festőnek tanult, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. Grofcsik Mimihez hasonlóan szintén járt mozdulatművészeti iskolába, méghozzá későbbi sógornőjéhez, Bierbauer Clarisse-hoz. Közös, művészeteket kedvelő baráti körük révén találkozott először a különc Bierbauer Virgillel, akivel egy Tintoretto-kép előtt kezdtek el olyan hevesen vitatkozni, hogy a társaság többi tagja nem jutott szóhoz.

„Azzal az érzéssel búcsúztam el tőle, hogy régóta találkoztam ilyen antipatikus emberrel” – emlékezett vissza.

Olvasmányaikról, élményeikről kialakult heves vitáik sokszor levelezés formájában zajlottak az első világháború alatt: Bierbauer Virgil a frontról, Graul Adrienn pedig a nagybányai festőiskolából válaszolgatott. Mivel eleinte titkolták kapcsolatukat a szülők elől, Bierbauer leveleit a lánynak adott könyvekbe rejtette. Kapcsolatuk csak a háború befejeztével vált komollyá, házasságkötésük után két fiuk született. 

 

Bierbauer a tervezői pálya mellett – legemlékezetesebb alkotása a budaörsi repülőtér fogadóépülete, valamint a kelenföldi erőmű transzformátorháza és ikonikus üvegmennyezetű vezérlőterme – írással is foglalkozott. A modern építészetet hirdető Tér és Forma építészeti szaklap főszerkesztője lett. Számos hazai és külföldi építésszel, teoretikussal és folyóirat-szerkesztővel állt összeköttetésben, amelyben nagy segítségére volt felesége. Graul Adrienn, aki franciául, németül, angolul és olaszul is beszélt, főként a nemzetközi levelezéseket intézte, és fordítói feladatokat is ellátott. Férje minden munkáját és előadását elolvasta, korrektúrázta, és tökéletesen tisztában volt az aktuális építészeti problémákkal. Nemcsak férje, de ő is személyesen találkozott a korszak két legnagyobb hatású építész-zsenijével: Walter Gropiussal és Le Corbusier-vel.

Graul a harmincas években műszaki fordítóként helyezkedett el. „Nagy elégtétel volt számomra, hogy az én fizetésemből a háztartási kiadások felét már magam tudtam fedezni és V.-től csak 15. után kellett pénzt kérnem.” Csodálattal figyelte férjét, aki a legnehezebb viszonyok között is képes volt közügyekért tenni és fókuszáltan dolgozni. „V. akkor is tudott a fiatalság általános problémáiért síkra szállni, amikor magunk is a legnagyobb gondok közt roskadoztunk”.

A három feleség ismerte is egymást: a Bierbauer- és a Molnár-házaspár baráti kapcsolatban álltak, erről tanúskodnak Graul Adrienn visszaemlékezései együtt töltött jelmezes összejöveteleikről. A Györgyi-házaspárt is bizonyára ismerték, ám ők legtöbbször más közegben mozogtak.

Graul férje –1956-ban bekövetkezett – halála után levelezésének és hagyatékának rendezésével foglalkozott.

1958-tól 14 éven át írta Palackposta címmel közös életük történetét, amelynek kézirata Bierbauer kiterjedt levelezésével és más dokumentumokkal együtt az 1968-ban létrehozott Magyar Építészeti Múzeumba került. Hozzá hasonlóan Györgyi Dénes felesége, Grofcsik Emília is így tett: férje hagyatékát több ízben, mappákba és dobozokba rendezve, jegyzetekkel ellátva adta át a Múzeumnak.

Így az építészek életművének legelső feldolgozása biztos kezekben, életművük élő tanúi által történt. Hiszen ők nem pusztán háztartásbeli feleségek voltak, hanem a férjük munkájának aktív résztvevői, az alkotói folyamat részei is. De ez a kor sajátja volt, és e három életúton kívül még tucatnyi hasonlót ismerünk: Kozma Lajos építész, grafikus, bútortervező otthona egyben irodaként is működött, ahol felesége és Zsuzsa lánya is kivette részét a feladatokban. Fischer József építész legközelebbi munkatársa pedig a felesége, Pécsi Eszter statikusnő volt, de ez már egy másik szál, ami az első mérnök-és építésznők történetéhez vezet el.

Kiemelt kép:  MÉM MDK Múzeumi Osztály

WMN szerkesztőség