–

Annak ellenére, hogy a nagymamám és anyukám is magabiztosan kezeli a varrógépet – olyannyira, hogy komplett szetteket varrtak maguknak annak idején –, nekem harmincévesen még egy gombfelvarrás is igazi nehézséget jelent, a varrógépnek pedig egyenesen csókolommal köszönök – persze csak tisztes távolból. De nem én vagyok az egyetlen: generációm életében azok a praktikus tudások, amik nélkül anyáink és nagyanyáink korában elképzelhetetlen volt háztartást vezetni, háttérbe szorultak, vagy egyszerűen felváltották őket mások.

Így a legtöbben ma már nem vesződnénk egy szoknya elkészítésével vagy egy nadrág megfoltozásával, pláne, hogy pár ezer forintért a fast fashion boltokban pillanatok alatt hozzájuthatunk vadonatúj darabokhoz. Csakhogy ilyenkor (is) érdemes lenne kicsit a nagyobb képre tekinteni. 

Ahogy egyre többet hallani a túlfogyasztás veszélyeiről, illetve a divatipar környezetre káros hatásairól, valamint arról az etikailag és morálisan megkérdőjelezhető módszerről, amivel a fast fashion darabok készülnek, sokakban – így bennem is – megfogalmazódott az igény a változásra. 

Szerencsére egyre több ember kezdi el átértékelni a ruhavásárlási szokásait, és indul el a fenntartható öltözködés irányába – akár azzal, hogy maguk készítik el az egyes ruhadarabjaikat. Nem is olyan ördöngösség, mint elsőre gondolnátok! 

Amikor a nosztalgia, az alkotási vágy és a környezettudatosság találkozik

Mérőszalagok, ollók szerteszét, textilek a szivárvány összes színében és műanyag pónilovak minden mennyiségben – a környezettudatosság, közösségépítés és szabás-varrás szentháromságának jegyében létrejött Pinkponilo belvárosi stúdiója olyan, mint egy hatalmas kreatív játszótér, ahol mindenki a fantáziáját szabadon eresztve alkothat. 

Ahogy szemügyre veszem a felsorakoztatott varrógépeket, egy pillanatra eszembe jut a nagymamámé: a jellegzetes illata, és a rajta pihenő doboz, amiben színes gombok várták, hogy egyszer megtalálják méltó helyüket egy-egy kardigánon, kabáton vagy szoknyán. Tudtam, hogy a varrógépnél csodák történnek, ha a nagymamám vagy anyukám ül mögé, de sajnos arra nem kértem meg őket, hogy adják át nekem is ezt a hasznos tudást. Épp ezért szinte el sem tudtam képzelni, hogy fogok majd nulla gyakorlattal, négy óra alatt szó szerint a semmiből rögtön egy komplett kimonóval távozni a tematikus varróworkshopról. Pláne, mert ahhoz már van kellő önismeretem, hogy tudjam: amikor a kézügyességet osztogatták, én épp valahol máshol álltam sorba. 

A kreatív stúdió egyik életre hívója, Kudron Anna és munkatársa, Burány Vera tervező azonban rögtön az elején megnyugtat, ha valahol, akkor náluk aztán lehet bénázni, segítséget kérni pedig egyenesen kötelező.

A legnagyobb félelmemre is nevetve legyintenek, mondván: itt még senki nem varrta át az ujját. Ezer szerencse. 

A varróworkshopok tematikáit – van fehérnemű-, póló-, kisfekete- és még sorolhatnám –, illetve a folyamatot, amelynek során a résztvevők egy-egy ruhadarabot elkészítenek, tudatosan úgy alkották meg, hogy a teljesen kezdők számára is sikerélményt jelentsen, és a tapasztaltabbak is megtalálják benne a kihívást. „Sokaknál visszaköszön a nosztalgia ehhez a szakmához, illetve hobbihoz: anyuka, nagymama varrt, így ők is szeretnék megtanulni. Van, hogy ez a vágy találkozik azzal a belső igénnyel, hogy valami kreatív, kézzelfogható dolgot hozzanak létre. És olyan is van, aki a saját kapszulagardróbjának darabjait készíti el nálunk” – mondja Vera utalva arra, hogy egyre többeknél szerepel indíttatásként a fenntarthatóság és a környezettudatosság. Engem is ez hozott ide. 

Burány Vera és Kudron Anna

A fast fashion olyan, mint a drog? 

Elárulok egy titkot, van egy szuperképességem: annak ellenére, hogy sosem szerepeltem színpadon, olyan gyorsasággal és annyiszor tudok öltözéket cserélni röpke 10 perc alatt, ami még egy Broadway-darab főhősnőjének is a becsületére válna. Reggelente a forgatókönyv sokáig ugyanaz volt: ruha fel, ruha le, rohanás a tükörig, majd végül a teljes összeomlás, hogy a szekrényemben sorakozó sok, önmagában mutatós darab ellenére egyszerűen nem tudok mit felvenni, semmiben sem érzem igazán jól magam. Hogy orvosoljam a problémát, újabb és újabb holmikat vásároltam, amelyek többsége végül érintetlenül maradt a szekrényem mélyén. Iszonyatosan nyomasztó volt, szinte már megfulladtam a rengeteg holmitól, a jól ismert tanácstalanság azonban nem tágított. 

Burány Vera szerint olyan ez, mint a drog: a fast fashion márkák megjelenésével ma már nincs súlya a vásárlásnak, az emberek rengeteg pénzt elköltenek ruhákra úgy, hogy szinte észre sem veszik, a pár ezer forintos tételek hogyan dagadnak jelentős és teljesen elpazarolt kiadássá, a holmik jó része ugyanis örökre a gardrób mélyén marad. Mielőtt bárki bagatellizálná a dolgot: sajnos a jelenség hozzám hasonlóan sokakat érint, és olyan súlyos következményekhez vezet, mint a túlfogyasztás és a környezetszennyezés. 

„Folyik ki az emberek szekrényéből a sok ruha, de nem érzik jól magukat bennük. Aztán rájönnek, hogy ez nem tartható” 

– teszi hozzá Vera. Egy ponton én is megcsömörlöttem, és nagy nehezen arra is rájöttem, mi okozta a bajt: a vásárlásaimból teljesen hiányzott az önismeret, a tudatosság, illetve az odafigyelés. A ruháimat nehezen lehetett kombinálni egymással, sok esetben sem az alkatomhoz, sem az életformámhoz nem igazodtak, ami szintén megnehezítette, hogy olyan összeállításokat alkossak belőlük, amikben jól érzem magam és még praktikusak is. 

De ahogy erről beszélgetünk a workshop résztvevőire várva, Anna rávilágít még egy fontos tényezőre: ha az emberek a saját adottságaik ismeretén túl birtokában lennének legalább egy alapszintű textil- és ruhaismeretnek, rögtön látnák, hogy melyik az a ruhadarab a boltokban, ami el van szabva, aminek a fazonja, a színe, esetleg az anyaga nem áll jól nekik, és ezáltal nem is érdemes megvenniük. Így elkerülhetők lennének a felesleges kiadások és azok az önbizalom-romboló helyzetek is, hogy egy rosszul megvilágított próbafülkében bárki úgy érezze, csúnya és szerencsétlen. „Nem szabad elfelejteni, hogy a ruháknak alapvetően egy testvédő funkciója és önkifejezési lehetősége van, ha ezeknek nem felel meg, akkor abban a pillanatban már csak textilipari hulladék” – teszi hozzá Anna. 

Harmincévesen kellett rájönnöm, hogy nem megy az egyenes

A workshopra összeválogatott textilek azonban kivétel nélkül jó minőségűek, a szivárvány minden színében pompáznak, és az anyagok vastagsága, illetve összetétele tekintetében is van bőven választék. Míg a többiek a nyárias, könnyed darabokkal szemeznek, én már az őszre készülve egy vastagabb biopamut anyagot választok, amit Berlinből szereztek be a Pónik. Aki bizonytalan a hozzá illő színárnyalatokat illetően, Anna és Vera rutinosan segít, a Pinkponilóban ugyanis jó ideje színtanácsadást is tartanak Balla Gabi stylist, színtanácsadó segítségével, a lányokra pedig önkéntelenül ragadt némi a tudásból. 

Előkerül a meglepően egyszerű szabásminta, amit a kréták segítségével elkezdünk átrajzolni az anyagra. Eddig semmi ördöngösség, bár azt a forma kiszabásánál elég hamar konstatálom, hogy az egyenes vágással gondjaim vannak (később kiderül, hogy nem csak azzal). Mérünk, tűzünk, vágunk, mindenben megfelelő segítséget kapunk, közben egyre biztosabb leszek benne, hogy az anyag megköveteli majd, hogy egy övet is készítsek hozzá, különben a kimonóm túl sátorszerű lenne, ami optikailag jócskán nagyítana – arra pedig kicsit sem vágyom. 

Az igazi feketeleves viszont akkor jön, amikor odaülök a varrógéphez. Hiába gyakorlom egy kis anyagdarabon, egyenes vonalat varrni nagyobb feladat, mint azt valaha gondoltam volna.

A lányok készségesen segítenek, hasznos tippekkel látnak el, de nagyon nehezen tudok ráérezni, fél óra elteltével is olyan a vonalam, mintha minimum három felest ittam volna. Mielőtt kemény önostorozásba kezdenék, eszembe jutnak Anna és Vera korábbi szavai, miszerint a fast fashion üzletekben számtalan olyan darabot találni, amiken az enyémhez hasonló varrás díszeleg, ez pedig árulkodó jele a hiányosan képzett és a végletekig kizsigerelt munkaerőnek. 

Nem mindegy, hová tesszük a pénzünket

Elképzelni sem tudjuk, mekkora mennyiséget gyártanak és milyen munkakörülmények között dolgoznak szó szerint éhbérért azok, akik a fast fashion üzletekben található ruhákat varrják – sokszor egyébként kiskorúként. Amikor a boltokban kezünkbe veszünk egy-egy ruhadarabot, szinte sosem gondolunk rájuk, ahogy arra sem, a környezetünkre milyen hatással van az őrült mértékű gyártás és fogyasztás. Anna és Vera szerint annak ellenére, hogy a fast fashion márkák áraival kevesen tudják felvenni a versenyt – és fogyasztóként is ez a legcsábítóbb bennük –, mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy a vásárlással mire voksolunk. 

„Ha úgy reklámoznák a ruhákat, hogy fel lennének tüntetve a kémiai összetevők vagy a festék biológiai hatása, illetve a készítőjének az átlagéletkora, életminősége, sokan elgondolkodnának, megéri-e megvenni az adott ruhát. Nem mindegy ugyanis, hová tesszük a pénzünket. 

Ha valaki egy hónapban egy darab fast fashion üzletben vásárolt pólóval kevesebbet vesz meg, már hihetetlen mértékű változást tud okozni” – mondja Anna.

Bár egyre nagyobb az igény a fenntartható öltözködésre, az emberek sokszor nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. Elvesznek az információk áradatában, emiatt passzívvá válnak, és sokszor az is eltántorítja őket, ha megnézik egy-egy fenntartható márka árait. „Holott úgy is lehet fenntarthatóan öltözködni, ha másodkézből vásárolunk: turkálóból vagy vintage boltból. Nem beszélve arról, hogy a tartósságot figyelembe véve tényleg jobban megéri etikus divatot fogyasztani, vagy egy jó minőségű, de esetleg drágább ruhadarabba befektetni, mint két-három havonta újabbat és újabbat vásárolni fast fashion üzletekben” – mondja Vera. Majd hozzáteszi, hogy ha ezt a kimonót, amit a workshopon varrunk, strapabíró anyagból készítjük, olyan színben, amit jól ki tudunk használni, akkor addig, amíg megvan, nem lesz szükségünk arra, hogy öt másik kabátot vegyünk. 

És egyébként igényünk sem, mert egy ilyen foglalkozás végén teljesen másképp fogunk tekinteni a ruháinkra, és azoknak a teljesítményére, akik elkészítették őket. Az anyag felett görnyedni négy órán keresztül ugyanis sem a hátat, sem a derekat nem kíméli. A néha becsúszó visszabontás és újravarrás pedig nemcsak a türelmet teszi próbára, hanem a szemet is. Viszont ezzel együtt is hihetetlenül izgalmas folyamat ruhát készíteni, és hatalmas büszkeség a végén a kezünkben tartani egy olyan praktikus, funkcionális és környezetbarát darabot, amit magunk varrtunk. Nekem legalábbis az volt. Még akkor is, ha a vonalakat továbbra sem mutatnám meg senkinek közelről. 

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István