A bangladesi ruhagyárakban van egy oltár az arcképemmel

És minden alkalommal, amikor online vásároltam valamit egy-egy fast fashion-márkától – ami egy időben elég sűrűn előfordult –, az ott dolgozók hangos ovációval kísérve gyertyát gyújtottak ennél a szentélynél. Legalábbis a kollégáim szerint, akik újra és újra jót derültek a saját poénjukon, amikor csomagom érkezett a munkahelyemre.

Természetesen sokáig másra mutogattam: mentegettem magam, hogy „a fogyasztói társadalom áldozata vagyok”, hogy a folyamatos ingerekre, amik vásárlásra ösztönöznek, egyszerűen nem tudok, nem is lehet másképp reagálni. Hogy hiába nincs szükségem a százhuszonötödik felsőre, de ha le már le van árazva, hülye lennék otthagyni. Hogy egy iszonyúan stresszes nap után igazán megérdemlek egy kis kényeztetést.

Az impulzusvásárlás viszont nemcsak reakció lehet a fogyasztói társadalom által gerjesztett ingerekre, hanem tünet is, ami  sokkal fájóbb problémára utalhat – saját magunkkal kapcsolatban.

A saját szorongásaim tetején

Mintha atombomba robbant volna a hálóban, a padlón mindenhol ruhák hevernek, a termetes kupac tetején pedig – mint a csata egyetlen túlélője – én pislogok. A göncöket persze nem a szél hordta oda, én vásároltam őket össze egy-másfél év alatt, előre megfontolatlan (igen, jól olvasod) szándékkal. Az impulzusvásárlás – ahogy azt a neve is sejteti – már csak ilyen: nem tervezett döntés, sőt, igazából semmi tudatosság nincs benne, pusztán pillanatnyi érzelmek vezérlik.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Bele sem merek gondolni, hogy mennyi feleslegesen kidobott forinton ülök éppen, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjam: egy kisebb vagyont tesznek ki a fast fashion-üzletekben egyenként „csak” pár ezerért megvásárolt darabok.

Már jó ideje fullasztónak érzem ezt a sok holmit, aminek a többségére – ha teljesen őszinte akarok lenni – sosem volt szükségem. Mégis megvettem őket, legtöbbször instant fájdalomcsillapítónak.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondanám: a saját szorongásaimon trónolok éppen. Ez a termetes ruhakupac ékes bizonyítéka annak, hogy önbizalmat egyetlen üzletben sem lehet kapni.

Egy új pulcsi nem oldja meg a problémákat

Gyerekként számtalanszor hallhattuk, hogy „a külső nem minden, a valódi szépség belülről fakad”. Ezzel a végletekig egyetértek, persze az más kérdés, hogy hiába mantrázom, önbizalomproblémákkal küzdő emberként ettől még nem szűnnek meg varázsütésre a szorongásaim. Az elmúlt egy-másfél évben nagyon nem találtam a helyem, a vásárlásaim pedig ennek hatására úgy szaporodtak meg, ahogy a szorongásaim – leginkább az önbizalomhiányom – felerősödtek. És annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy a közösségi média által sugallt tökéletességkultusz hamis, és ismerem a fast fashion-márkák marketingfogásait is, valamiért mégis elhittem – pontosabban el akartam hinni –, hogy önmagam jobb kiadását alkotom meg épp – külsőleg –, hogy az önbizalom nagyban múlhat azon, mit viselek.

Holott amíg valaki nem elégedett a mindennapjaiban azzal, akit a tükörben lát, öltöztetheti a legdivatosabb, legszebb ruhákba, mégsem fogja jobban szeretni.

Én sokáig csak azt érzékeltem, hogy hiába a sok szép ruha, egyikben sem érzem jól magam, „megoldásként” pedig folytattam az impulzusvásárlást. Így pedig, akármennyire is groteszknek hangzik, de egy roskadozó szekrény mellett állva is egyszerűen azt éreztem, hogy „nincs egy göncöm sem”. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ez minden, csak nem normális, így elkezdtem megfigyelni, monitorozni magam a vásárlások során.  

A (shopping) királynő meztelen

Egy hosszabb önvizsgálatot követően sikerült felismernem, hogy az impulzusvásárlással valójában milyen szorongást próbáltam enyhíteni, és ennek az erős feszültségnek, elégedetlenségnek és önbizalomproblémának mi a valódi gyökere. Erről talán egyszer, ha eljön az ideje, bővebben írok majd, most legyen elég annyi, hogy már jó ideje megértem a változásra az életem néhány területén.

Tisztában vagyok vele, hogy igen intenzív belső munka elé nézek, aminek az egyik elengedhetetlen része lesz – szerintem legalábbis –, hogy kíméletlenül őszinte legyek magammal. De mielőtt a lelkemben nekikezdenék a rendrakásnak, egy dolgot fontosnak tartottam: a hálószoba padlóján heverő ruháim tetemes részét betettem egy táskába, hogy elvigyem őket a közeli adományboltba. A szekrényem tartalma csaknem a felére csökkent, már csak olyan darabok vannak benne, amiket tényleg hordok, amikre valóban szükségem van. A hálóban ismét rend van. Kicsit olyan, mintha újra kapnék levegőt.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció