Röviden azt gondolom, nem ennyire egyszerű a helyzet. Nem lehet nagyjából azt mondani, hogy „kelj fel és járj”, mert ennyitől még nem fogsz járni, hiszen Jézus sem mászkál itt köztünk, hogy egy szóra meggyógyítson.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen megszámlálhatatlanul sokan írtak nekem azóta, hogy a betegséggel vívott harcomról és a gyógyulásomról publikálok. Rengetegen kérnek segítséget, de nincs nálam a bölcsek köve. Ha tudok is valamit erről, az is annyira összetett, hogy nem lehet egy e-mailben elmagyarázni.

Sosem szeretnék abba a hibába esni, hogy elhiszem magamról: tudom, hogyan lehet meggyógyulni például a rákból. Mert nem tudom. (Persze válaszaim vannak, de sajnos nem érvényesek mindenkire.)

Nem gondolom azt sem, hogy mindenkinek jó lesz az az orvos, aki nekem jó volt, meg azt sem, hogy mindenkinek képes segíteni ugyanaz a terápia, ami nálam működött. Az egyéni utakat pedig nehéz megtalálni, ezzel is tisztában vagyok.

Érdekes volt az az állapot is, amit a rák eltűnése után tapasztaltam magamon: elkezdett hiányozni a betegség.

Persze a rehabilitáció még javában zajlott, még semennyire sem voltam jól, de az első negatív lelet kézhezvételével megszűntem rákbetegnek lenni, és tünetmentessé váltam. Ez bonyolult helyzet, hiszen semmit sem akartam jobban annál, mint hogy eltűnjenek a tumoros sejtek, de azzal a lelettel megváltozott valami. Az az ember, akin addig csüngtem, hazaköltözött, mert már nem szorultam az ápolására. Anyu elment, egyedül maradtam a lakásban, ahol addig gyötrelmes hónapokat éltem át, és hiányozni kezdett az a figyelem, amivel addig körbevettek.

Szóval amiről Rácmolnár Lili ír, az valós állapot, létező jelenség, és nem egyszerű letenni. Hosszú hónapok és terápiák kellettek ahhoz, hogy megértsem: ezt a figyelmet nem akarhatom, mert ez halálos méreg is, amibe belepusztulok. És én élni akartam, nagyon is élni. De ennek felismerése nem olyan egyszerű, és szerintem nem is megy mindenkinek. Pláne, hogy nem mindenki ugyanazt akarja.

Könnyen tűnhet áldozathibáztatásnak az az elmélet, hogy a betegséged okáért te vagy a felelős, és ha nem vagy képes feltárni, akkor meg fogsz halni, vagy csak vegetálsz életed végéig.

Ebben az egészben azt kell megérteni, hogy nem születünk egyenlő munícióval erre a világra. Valaki képes eljutni arra a szintre (és nem mondom, hogy ez magasabb szint, simán csak másmilyen), hogy megértse azokat a folyamatokat, ahogy egy betegség kialakul, valaki pedig nem. De ennek hiányáért senki nem hibáztatható.

Nem ugyanolyan körülmények között növünk fel, nem ugyanazt az érzelmi hátteret kapjuk a környezetünktől, és sokszor hiába jönnek akkora büdös pofonok az élettől, mint egy rákos megbetegedés vagy egy jelzésértékű baleset következményei, akkor sem leszünk képesek arra, hogy felfogjuk, miért történik mindez velünk. Vagy egyszerűen csak nem tulajdonítunk neki ilyen irányú jelentőséget.

Persze lehet és kell is segíteni azoknak, akik kevesebbet (vagy mást) értenek ezekből a folyamatokból, de rájuk erőszakolni nem lehet, és hibáztatni sem szabad az állapotáért senkit.

Amikor az első diagnózisomat megkaptam – ezt is sokszor elmondtam már –, még szinte semmit nem fogtam fel az egészből. Ugyanúgy akartam élni tovább az életemet, és nagyon haragudtam a húgomra, amiért megpróbálta lenyomni a torkomon, hogy bizony egy betegségnek vannak lelki vonatkozásai is. Épp az ellenkező hatást érte el azzal, hogy folyamatosan pusholt, menjek el terápiába, mert belecsúsztam egy erős tagadásba. Minél hamarabb túl akartam lenni a betegségen, és mivel volt egy időszakos állapot, amikor tünetmentes voltam, ezért el is hittem: ennyivel megúsztam a dolgot. Aztán jött a még nagyobb pofon.

Amikor visszajött a tumor és már rendesen fájt is, abban a nagy fájdalomban értettem meg, hogy itt bizony nem lesz elég az orvosi beavatkozás, mert bele fogok halni, ha nem nézek szembe önmagammal. Tulajdonképpen nem a rákot kellett legyőznöm, hanem önmagamat.

De ez tényleg iszonyú nehéz, és még a fájdalom szintjén sem dobja mindenkinek ugyanazt a gép, így nem mindenki képes eljutni a felismerésekhez. Nekem szerencsém is volt.

Viszont azt is meg kell tanulni elfogadni, ha valaki nem akar meggyógyulni.

Lehet, hogy még magának sem képes megfogalmazni így, de számos olyan eset van, amikor egy beteg inkább nem akarja tovább az életet. Hány meg hány esetet látunk, amiben a családtagok kézzel-lábbal kapálóznak, hogy megmentsék a szeretett hozzátartozójukat, és nem képesek elfogadni, hogy az viszont nem szeretne gyógyulást. Ez is nagyon nehéz és bonyolult élethelyzet, amit nem egyszer feldolgoztak már a filmművészetben is, de a megértése bizony nem megy könnyen.

Az elfogadásra való érzékenyítéssel sokkal könnyebbé tehetjük mindenki dolgát.

Szóval egy betegség soha nem könnyű, mint ahogyan az élet sem könnyű. És a gyógyulás sokszor nem áldás, vagyis nem mindenkinek az.

Próbáljuk meg elfogadni, hogy végső soron mindenki csak saját magán képes segíteni… Vihetjük hozzá a világ legjobb terapeutáját meg a leghatékonyabb orvosságát, ha mindezek ellenére úgy dönt, hogy inkább beteg marad, vagy inkább belehal, akkor az az ő döntése. Az okait pedig nem lehet minden esetben tisztázni.

Így az a kijelentés, hogy „nem áll érdekünkben a gyógyulás”, nem biztos, hogy megállja a helyét…

…mert lehet éppen az az érdekünk, hogy ne gyógyuljunk meg soha többé.

Szentesi Éva