„Sokszor álmodom velük” – Nagyik a világ körül, az unokák nyomában

–

Gyerekek a világ körül

– Repültem múltkor a lányomékhoz, és képzeld el, csak a mi sorunkban három másik nagymama ült – meséli nevetve régi kolléganőm, Gullay Edit, aki immár tíz éve ingázik Budapest és a London között.

Amikor annak idején mondta, hogy Janka és a férje kiköltöztek, nem lepődött meg senki túlságosan, hisz Edit lánya igazi világpolgár, sok évet töltött korábban is külföldön. Tíz hónapos volt, amikor a szülei Németországba mentek, és tízéves, amikor az anyukáját, Editet hazahozta a honvágy. Janka huszonegy évesen kelt útra újra, Amerikában volt egy évet. Később a jövendőbeli férjével ment Angliába, több mint tíz éve élnek Londonban, immár négyesben. Edit nagyobbik unokája, Zoé ötéves, már iskolás, a kicsi Noa is kezd szeptemberben.

Angliában él Sánta Marianna fia is, csak ő már vagy húsz éve. Egyetemista korában nyelte el a fiatal, tehetséges közgazdászt a Fleet street, és ma sikeres üzletember, francia matematikus feleséggel és négy gyönyörű, kettő és tíz év közti gyerekkel, akik – a legkisebbet, az egyetlen fiút leszámítva – már három nyelven beszélnek folyékonyan.

Mariann azt meséli, eleve úgy nevelték az egy szem fiukat, hogy ne legyenek nyelvi nehézségei, és ha külföldön szeretne élni, akkor ott is boldoguljon. De annak ellenére, hogy mindig is benne volt a pakliban a költözés, amikor valósággá vált az ötlet, azt a szülőknek mégis nagyon fájdalmas volt átélni, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt: olyan lehetőségek adottak neki Londonban, amilyenek itthon nem.

„Volt két–három keserves év, miután Peti elment. Aztán megszoktuk valahogy a hiányát. Már amennyire meg lehet persze” – mondja.

Bayer Ilona kolléganőm éppen a könyvét írta arról, hogy anyós lett Japánban, amikor felhívtam, mesélje el, milyen repülő nagyinak lenni.

Icának három gyermeke van, de már csak Szofi, a legfiatalabb lakik Budapesten. A fia évtizedek óta Ausztriában él, a nagylánya több mint tíz éve Japánban, ahova először épp az édesanyja forgatása révén jutott el, és ahol akkor, tizenhat évesen, kiszállva a repülőgépből kijelentette: „Mama, én hazaérkeztem”.

Mind a két külföldre szakadt Ica-gyerek házas, Tamásnak egy kisfia és egy kislánya van, Petrának egy fia. Mindhárom unoka négy év alatti. Az „osztrák” unokák Icát Szamcocónak hívják, a „japán” unoka úgy szólítja: Anyanya – persze leggyakrabban skype-on. 

„A mosoly a szeretetnyelvünk”

– mondja Ica a vejéről, aki egyáltalán nem beszél magyarul, úgyhogy tolmácsolni kell kettejük között, illetve nem kell, mert annyira egy húron pendülnek, hogy kialakult az évek során kettejük közt egy szavak nélküli, élénk testbeszéddel és gesztusokkal kísért kommunikáció. Jól megértik egymást.  

Ica évente egyszer kimegy Japánba egy hónapra, de a maradék tizenegy hónapban nemigen találkoznak, nagy a távolság, drága a repülőjegy. Az Ausztriában élő családtagokkal viszont viszonylag sűrűn, havonta-kéthavonta találkozik.

Nagy szívfájdalma, hogy szinte sosem tudnak egyszerre mindannyian, az összes gyerekével egy helyen lenni.

„Sosem volt még közös nagykarácsonyunk”

– meséli, meg azt is, hogy nem szégyelli bevallani: gyakran elsírja magát, hiányoznak a gyerekei, unokái. „Úgy képzeltem régen, hogy egy nagy házban élünk majd mindannyian. Csodálatos gyerekkorom volt, négy generáció lakott együtt. Ezt az idilli állapotot szerettem volna reprodukálni. De sajnos nem sikerült. Elváltam, szerelmetes társamtól egy fél világ választ el, a gyerekeim is egy kivételével a távolban. Ki tudja, ő meddig marad, s marad-e. Egy olyan asszonynak, mint én, ez maga a kis halál.”

Mariann házasságban él, ő a férjével ingázik úgy egy–másfél havonta Budapest és London között, („akkor van láthatás” – mondja nevetve), ahogy a lapot is együtt csinálták mindig (autós magazinjuk van), úgy az unokázás feladatait is igazságosan megosztják. Van mit megosztani. A legkisebb még pelenkás, a nagyobbak meg mennének mindenfelé, már nem alszanak délután.

Nem könnyű pár napba sűríteni a nagyszülőséget, ezt Mariannék, Ica és Edit is megerősíti.

Amikor ugyanis végre megkapják az unokákat, vagy ők vannak náluk, akkor rettenetesen szeretnének mindent megadni, amit a köztes időkben, lazább szervezéssel kellett vagy lehetett volna, ha közelebb laknak.

Mariannék kérték, hogy legyenek kifejezetten nagyszülő-unoka nyaralások, amikor csak ők vannak a gyerekekkel, hogy erősödjön a kötődés köztük. Így nyáron két részletben (korcsoportos bontásban) három hétig, illetve tavasszal-ősszel egy-egy hétig itt vannak az unokák Magyarországon.

Mariann meséli, hogy hetekkel előre készülnek, milyen programok legyenek, figyelembe véve, melyik gyerek mit szeret, mi iránt érdeklődik épp. És amikor végre befutnak, óriási a boldogság.

Persze, mert minden találkozás kivételes alkalom, mindenki vetélkedik a figyelemért, üresjáratok nemigen vannak, úgyhogy hulla fáradt a nap végére az egész család, igaz, nem bánják, a lényeg, hogy végre együtt vannak.

Icán extra teher az, hogy ha Japánba utazik a lányáékhoz, klímát is vált, és bármennyire imádja is az országot, bármennyire boldog is ott, nehezen akklimatizálódik mostanában, a legutóbbi látogatása során meg elkapta a légiós kórt, fél évig betegeskedett a tüdejével.         

„Hogy remélem-e, hazajönnek a gyerekek?”

„Nehéz kérdés” – mondják mind a hárman.

Boldogok kint, megtalálták a számításukat, beilleszkedtek, nem elvárható, hogy felrúgjanak mindent.

Hogy hiányoznak-e? (Ez meg hülye kérdés, tudom.)

„Állandóan, persze” – mondja Edit (meg a többiek is). „Ha nagyon rám tör a vágy utánuk, írok egy üzenetet, hogy, »Janka, azonnal küldj fotót!« És küld. Olyan ez, mint egy szelet csokoládé. Vigasz. Főleg akkor fáj a szívem, amikor kimaradok egy ünnepségből, vagy azt látom, hogy megint mekkorát nőttek, milyen sokat változtak hirtelen.

Nem szoktam sírdogálni, de sokszor álmodom velük. Hogy keresem, de nem találom őket. Mint amikor Janka kicsi volt, és elutaztam. Akkor voltak ilyen álmaim.

Sokat skype-olunk. Mindennap kapok fotókat. Még főzni is szoktunk együtt – két konyhában a lányokkal. Amikor készülünk valahova együtt, mint most Toszkánába, akkor a lányommal, aki, ugye, szintén stylist, befényképezzük egymásnak a szetteket, amiket viszünk magunkkal az útra. Mint régen, együtt öltözködünk. Síelni is voltunk a télen. Átlagban kéthavonta szoktunk találkozni, na, az aztán tömény boldogság. Imádjuk egymást a lányokkal! Nevetünk, csacsogunk, mesélünk, énekelünk, játszunk, csuda, csuda!”

Ica meséli, hogy a múltkor, amikor találkozott az unokájával, hosszú percekig szorította a kislány, nem akarta elengedni. Mintha el sem hinné, hogy végre itt van a valóságban is a nagyanyja, ölelhető verzióban.

Mariann azt mondja, komoly kihívás, hogy kialakuljon az intimitás nagyszülők és unokák közt, ha nem tudnak gyakran találkozni. „A Skype nem ugyanaz, mint az élőszó. Nem tud ugyanaz lenni. De azért napokig élünk belőle, emlegetjük, mit mondtak. Olyan édesek, megállás nélkül produkálják magukat, próbálják elmesélni, mi minden történt az elmúlt napokban, hetekben, mutatják, hogy »figyeld, le tudok menni hídba, meg ezt rajzoltam, nézd«. Ez azért mégis csak valamiféle kárpótlás a kimaradt élményekért.”

Ica azt mondja, nagy vágya, hogy legalább az egyik unokájával együtt legyen egy évig. „Olyan gyorsan telik az idő, én meg versenyt futok vele, és megszakad a szívem, hogy egyiküket sem látom felnőni.”

És a jövő?

Edit, emlékszem, éveken át gondoskodott idős édesapjáról. Ica hasonlóképp az édesanyjáról. Mariann anyukája még él, nyolcvankilenc éves, és sűrűn látogatják. (A dédit mindenki imádja, elképesztő teremtés, tavaly még vállalkozott egy londoni útra ő is, szerette volna látni az unokája-dédunokái új otthonát.) 

Adja magát a kérdés: a repkedő szupernagyiknak ki segít majd, ha bármi gondjuk-bajuk lesz?

Mind azt mondják, hogy hála istennek minden oké, nem szorulnak mások segítségére, de amikor erősködöm, akkor eltöprengenek, elcsendesednek. Edit azt válaszolja, sok barátja van szerencsére, tud kire támaszkodni. Nagyon aktív életet él, úszni jár, biciklizni, színházba, elfoglalja magát. Angolul is folyamatosan tanul, Netflixet néz. Tele van tervekkel, esze ágában sincs nyugdíjas üzemmódba kapcsolni.

És nagyon jó a kapcsolata a veje szüleivel, akik szintén Budapestről ingáznak a gyerekekhez, és ha mégis baj lenne, rájuk biztosan lehetne számítani.

Egyikük sem tervezi, hogy a gyerekeihez költözik. Mint mondják, „nem akarnak rájuk telepedni”.

Mariann ezt kiegészíti azzal, hogy húsz év ingázás után már vannak kedvenc parkjai Londonban, múzeumai, éttermei, mondhatni, otthonosan érzi magát – de azért nem otthon.

A függetlenség is fontos mindannyiuknak. Anyagi értelemben is. Tartani szeretnék az életszínvonalat, amit megszoktak itthon. Ez viszont nem menne, csak ideig-óráig nyugaton, akkor is, ha itthon pénzzé tennék mindenüket. Azt nem szeretné egyikük sem, hogy eltartsák a gyerekek. Sem most, sem később.

Mariann fia az ingatlanbizniszben dolgozik, meséli, hogy már pedzegette neki, próbáljon rábeszélni befektetőket arra, hogy építsenek lakóparkokat az itthon maradt időseknek, tudjanak segíteni egymásnak, élhessenek önállóan, de ne árván.

Kurucz Adrienn