Végállomás: kihalás? – Az olcsó repjegyek valódi ára

–

„Ha mások megtehetik, akkor én miért ne szállhatnék repülőre? Vagy ez megint csak a gazdagok kiváltsága legyen?” – kérdezi az ismerősöm, amikor az utazás (konkrétan az olcsó repjegyek) és a természetvédelem összefüggéseiről beszélgetünk.

„Nem hiszem, hogy az rontana akár a környezet állapotán, akár a járványhelyzeten, hogy átugrom Prágába sörözni” – vélekedik egy másik ismerős.

„Viszont ha több millióan gondolkodnak így, akkor az már elég nagy probléma” – vágja rá erre a harmadik.

Évente többszöri utazás, általában repülővel. Ez már egyfajta lifestyle. Pedig egy viszonylag új jelenségről van szó – a nagyszüleink, de még a szüleink számára sem volt magától értetődő, hogy az utazás a szabadidő eltöltésének egy módja lenne.

Azóta viszont tömegessé vált és egyre nagyobb problémát jelent. Az idegenforgalom a repüléstől kezdve az olcsó szuvenírek előállításáig, a járvány előtt már a világ üvegházhatású gázkibocsátásának mintegy nyolc százalékát adta, és a szektor évenkénti négy százalékos bővülését jósolták. A nemzetközi turisták érkezéseinek száma 2019-ben 1,46 milliárd volt (2010-ben még csak 940 millió), és a turisták több mint fele döntött a légi közlekedés mellett. Elemzések szerint 2050-re a légiipar teheti ki a 1,5 fokos felmelegedéshez kibocsátható karbon-kvóta negyedét.

Azon tehát már túl vagyunk, hogy a fenntartható utazás és turizmus azt jelenthetné, hogy nem szemetelünk az utazás során, hogy környezetkímélő naptejet használunk, vagy nem vadászunk kihalás szélén álló fajokra.

A 2020-as év az ENSZ Turisztikai Világszervezete szerint a turizmus történetének legrosszabb éve volt a pandémia miatt. De mi lesz, ha vége a járványnak?  Minden megy tovább, mintha mi sem történt volna?

Kipihenni a rossz élet fáradalmait

„Akár a gazdaságunkat, akár az egyéni fogyasztási szokásainkat nézzük, a normává vált működési móddal kipusztítjuk magunk alól a bolygót. Ha ehhez akarunk visszatérni, akkor tényleg nem tanultunk semmit. A járvány nem valami véletlen vagy istencsapása volt, hanem egy nagyon is várható esemény, aminek valószínűleg lesz folytatása. Aki azt hiszi, hogy a modern orvostudománnyal megoldjuk a helyzetet, az még mindig rossz paradigmában gondolkozik. A bolygó egészségét és benne a saját egészségünket kell visszaállítani” – vélekedik Pataki György ökológiai közgazdász, a Környezeti Társadalomkutatók (ESSRG) munkatársa, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Szent István Egyetem korábbi oktatója, aki szerint fontos arra is felhívni a figyelmet, hogy a turizmus valójában a kevesek kiváltsága, sokak kárára.

A Föld lakosságának nagy része nem teheti meg, hogy keresztbe-kasul utazgasson, a jóléti társadalmak élvezik a bolygó erőforrásait, ugyanakkor az okozott károk hatásait nem szeretnék elszenvedni.

A turizmus megreformálása is sokkal komplexebb probléma annál, hogy a repülőjáratok csökkentésével vagy technikai újításokkal megoldható volna.

A szakértő szerint már eleve az kérdés, hogy szükségünk van-e erre a fajta turizmusra. Valós igény ez bennünk, vagy csak generált? Hozzájárul a jóllétünkhöz?

„A technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés a világ »szerencsésebbiknek« nevezett oldalán egy teljesen torz jólétet hozott el.

Sok ember számára puszta pénzkeresetté vált a munka, a hétköznapjaikban túl vannak hajtva, nincs egyensúlyban a munka-pihenés-közösségi élet aránya, egyre többen nincsenek a természettel napi kontaktusban. Emiatt is generálódik az igény, hogy el kell utaznunk, hogy kipihenjük a munka világának fáradalmait, és minél messzebbre, többször és gyorsabban jutunk el, annál szerencsésebbnek tartjuk magunkat a jelen társadalmi-gazdasági rendszerben. Ám ez globálisan nézve ökológiailag pusztító és igazságtalan is” – véli a szakember, aki elismeri, hogy az élmények kellenek a jóllétünkhöz, de az kérdéses, hogy ezek megszerzéséhez valóban az utazás ezen módjára volna szükség. 

„A jelenlegi tömegturizmus olyan szállítási, lakhatási, fogyasztási infrastruktúrára és technológiai megoldásokra épül, amelynek minden eleme fenntarthatatlan.”

Jó példa volt erre Barcelona, ahol a helyiek a turizmust nevezték meg a város fő problémájának (előrébb sorolva a munkanélküliségnél is), és úgy vélték, hogy ami ott folyik, az már nem is turizmus, hanem a város megszállása a turisták által. A közterek a hömpölygő tömegtől használhatatlanná váltak, a szolgáltatások, a lakbérek és az ingatlanárak (többek között az Airbnb – vagyis megint csak az olcsó és tömeges – szálláshelyek tisztességtelen piaci magatartása miatt) az egekbe szöktek, nehezítve a helyiek életét és lakhatását (ezt a jelenséget ismerhetik azok is, akik kénytelenek voltak elhagyni Budapestet az emelkedő árak miatt), és akkor a turisták hajnalig tartó zajongása már csak hab a tortán. Hasonló problémákkal küzdött Amszterdam és Velence is, de a Budapest belső kerületeiben élők is tudnának mesélni.  

Fontos megjegyezni, hogy a városvezetők nem azt mondták, hogy véget kell vetni a turizmusnak, de igenis gátat kell szabni neki

„A turizmusnak ez a válfaja az emberi és nem emberi lények számára elképesztő szenvedést és károkat okoz, és furcsának tartom, hogy valaki úgy véli, joga van felülni egy repülőre, hogy elmehessen más helyekre, ahol ökológiailag pusztító, társadalmilag rossz gazdasági hatásokat generálhat, ennek árát viszont nem kell megfizetnie. Ilyen módon utazni, azt gondolom, hogy nem jog, hanem sajnos egy mostani lehetőség, és aki él vele, az legyen ezekkel a hatásokkal és a saját felelősségével tisztában.”

Ugyanakkor a szakember szerint a fogyasztó általában arra megy, amerre a gazdasági kínálat és a társadalmi minták sodorják. Ezért fontos lenne, hogy az állami és piaci szereplők elkötelezzék magukat az ökológiailag fenntartható turizmus mellett.

Hogy nézne ki ez a gyakorlatban?

Például rövid távolságokon nem indítanának repülőjáratokat, támogatnák és fejlesztenék a vasúti és egyéb, kevésbé szennyező közlekedési módokat, de leginkább rövidítenék a távokat és lassítanák a közlekedést. Regionálisan koordinálnák a turisztikai kínálatot, időben és térben is szétterítenék a belföldi turizmust, hogy ne egy időben és egy helyre tömörüljenek a tömegek. A tömegturizmus infrastruktúráját föl kellene számolni. A zöldterületeken épülő luxusszállodák helyett a helyi gazdákat, helyi szolgáltatásokat támogatnák, megadnák a kis piaci szereplőknek a lehetőséget, azaz a kicsik kooperációjában gondolkodnának, és őket erősítenék.

„Közgazdasági egyszeregy, hogy a sok kis vállalkozás sokkal több munkahelyet teremt, mint amennyi embert a nagyvállalatok foglalkoztatnak. Ha például munkahelyteremtésben gondolkodik a kormány, akkor is a kis- és közepes vállalkozásokat kell támogatni. De természetvédelmi szempontból is ez a jó döntés, mert ezek a vállalkozások egymagukban nem tudnak annyira pusztítóak lenni, mint a nagyok, bár nyilván közülük is ki kell szűrni az ökológiailag és társadalmilag felelőtleneket.”

A szakember szerint összességében ugyanaz igaz a turizmusra, mint az életünk más területeire is. Biológiai lények vagyunk, emberi lépték szerint, lassabban kellene élnünk és utaznunk, törekedve a helyi kultúra és táj mélyebb megértésére. 

„Sokunknak lenne lehetősége Dél-Afrikába, Dél-Amerikába vagy más földrészekre utazni, de lemondtunk erről, éppen az óriási ökológiai lábnyoma miatt. Európán belül viszont szinte bárhova eljuthatunk vonattal is. Ez persze akár többnapos út is lehet, viszont örök utazási élmény. Ha felülünk a repülőre, és két óra múlva több ezer kilométernyire távolodunk, az nem adja meg ezt az élményt.”

De mi van akkor, ha valaki mégis úgy érzi, hogy New Yorkot vagy Thaiföldet nem elég természetfilmen látnia?

Nemzetközi szabályozás, magasabb repülőjegyárak, brutális környezetvédelmi adók kivetése a légitársaságokra (ami valószínűleg megint csak az árakban jelenne meg), esetleg egyéni szén-dioxid kvóta? A szakértő szerint mindegyik számos technikai és etikai kérdést vet fel. Ha nekem lenne szén-dioxid kvótám, akkor a New-York-i szegénynek is járna? Járna a világ összes emberének? A kvótát lehetne cserélni, átruházni, adni-venni? Ha a fizetőképes kereslet alapján, azaz a piaci logika szerint szerveződne mindez, akkor ismét csak a gazdagok utazhatnának. 

Az Independent cikkében megszólaló Manfred Lenzen, a Sydney-i Egyetem vezető kutatója szerint egy Melbourne-Egyesült Királyság repülőút során keletkező károsanyag- kibocsátás ellensúlyozásaként 425 dollárt kellene fizetnünk a jegy árán felül, amit például erdőtelepítésekre költhetnének.

A szakember mindenesetre bizakodó, szerinte sokan szembesültek azzal, hogy változtatni kell, és talán erőre kaptak olyan társadalmi dinamikák is, melyek ezeket a változásokat elősegíthetik.

Ennek már semmi értelme nem volt

A turizmusnak át kellene alakulnia. De vajon meg is történnek az ehhez szükséges változások? Erről Michalkó Gábor turizmuskutatót, a CSFK Földrajztudományi Intézet tudományos tanácsadóját, a Budapesti Corvinus Egyetem professzorát kérdeztem.

„Felelős turizmus, zöld turizmus, nemnövekedés – ezen gondolatok és filozófiák már a nyolcvanas évek elején megjelentek, és mára a fenntarthatóság alapeszméjének át kellett volna hatni a turizmust is. Na most ez, mondjuk ki, nem nagyon jött be. Ma a totális turizmus korát éljük” – vág rögtön a közepébe a szakember, aki az utóbbi időben maga is a fenntartható turizmust kutatja. Úgy véli, az utazás mára valóban egy létformává vált, de nemcsak az utazók, hanem a fogadó fél, a desztinációk részéről is.

A második generáció nő fel úgy – legalábbis ahol erős a középosztály –, hogy az utazás alapvetésnek számít. Ezért is szenvednek sokan a bezártságtól, hiszen meg lettek fosztva attól, hogy környezetváltozással élményhez jussanak.

Csakhogy szerinte ez nem egy nagy ráeszméléshez fog vezetni, hanem egy óriási turisztikai robbanáshoz. A turizmusban korábban is volt már mélyrepülés, ilyen volt 2001. szeptember 11-e, illetve a 2008–09-es válság is, és a piac mindig hamar magához tért.

„A turizmus reziliens, a társadalmunkba, a létünkbe bele van kódolva az utazás, ezért abban a pillanatban, hogy újra adottak lesznek a feltételek, az emberek élni is fognak velük” – véli Michalkó Gábor.

Ami mégis korlátozhatja a szektor hirtelen kilövését, az az, hogy az iparág szereplőinek, akik egy kissé megrogytak a járvány miatt, újra talpra kell állniuk

Tény, hogy a turizmuson belül a légi közlekedésnek az egyik legnagyobb az ökológiai lábnyoma, a gépek nagy mennyiségű kerozint égetnek el, a légikikötők, az azok megközelítéséhez szükséges infrastruktúra óriási területeket foglalnak el, és az egész működtetése nagy zajszennyezéssel is jár. Csakhogy a gazdasági rendszerünk jellegéből adódóan (vagyis, hogy növekedni, bővülni kell) a repülőjáratok nemhogy csökkenni, hanem növekedni fognak.

„A fapados járatok eleve így jöttek be. Már nem lehetett a régi logika szerint növekedni, ezért találták ki ezt az új üzleti modellt. Ez a digitalizációval együtt, az okostelefonok és a közösségi média elterjedésével, az integráció erősödével, például az EU bővülésével, mind együtt vezetett ahhoz, hogy a XXI. századra kialakult a totális turizmus.

Vagyis a Föld teljes egésze, minden kontinens és ország része lett a turizmusnak, a turista pedig nemcsak a Parlamentet és a Budai várat akarja látni, hanem be akar menni a hetedik kerületi bérház lépcsőházába is. Úgy akarunk élni, mint a rómaiak, megszálljuk a városokat. És tudom, hogy ez iszonyatos, de ez egy pillanat alatt vissza fog állni” – mondja a szakember, aki úgy véli, fontos a turizmus, szükségünk van az utazásra, ez valóban egy életminőségünket tápláló tevékenység, de az kérdés, hogy ennek a fajta turizmusnak így van-e még értelme?  

„A járvány előtti években dübörgött a turizmus itthon és világszinten is, és ez már valóban átlépte a normalitás határát. Már olyan célokat ajánlottak a fapados légitársaságok, amiket el sem tudtunk helyezni a térképen.

Az emberek telítődtek a hagyományos desztinációkkal, mindenki úgy volt vele, hogy mindegy, hogy hova, bárhova, csak menjünk. Az akciós repülőjegyeket néhány kattintással megvehettük. Az utazás önmagáért való lett.”

A szakember úgy véli, hogy az egyén nem fogja magát korlátozni

És itt jön a csavar a történetben, ugyanis mégis neki kellene ezt megtennie, mert nem volna szerencsés, ha a nemzetközi szervezetek az asztalra csapnának, hogy „eddig és ne tovább”, a kormányzatok pedig korlátozó beavatkozásokra kényszerülnének. Minden ilyen lépés az egyéni szabadságunk horizontját szűkítené.

A nemzetközi szervezetek iránymutatásaira, ajánlásaira, szabályozásaira azonban szükség van, például kezdeményezhetnék, hogy ne indulhassanak 200–300 kilométeren belül légi járatok. Az ilyen döntéseket a kormányok és önkormányzatok is támogathatnák, bár valójában nekik elemi érdekük a turizmus fenntartása és bővítése. Ez ugyanis az egyik szektor, ami viszonylag kevés befektetést igényel, de sok hasznot hajt.

A turizmusban emberek tömegei dolgoznak, minden tizedik munkavállaló megélhetését a turizmus biztosította 2019-ben, ez a szektor adja a globális GDP tíz százalékát. Az átalakulásnak tehát nemcsak gyorsnak, de nagyon körültekintőnek, megfontoltnak kellene lennie.

Vesztesei mindenképp lesznek, az arányok nem mindegy, hogyan alakulnak. 

Egyelőre viszont semmi jel nem utal arra, hogy a helyzet javulna. A globális középosztály tovább szélesedik, a technológia nem fog olyan mértékben fejlődni és a károsanyag-kibocsátás csökkenni, amennyire a kereslet növekszik majd. Csak Kína több ezer gép beszerzését tervezi. Közben ugyan jönnek hírek a zöldülő vállalatokról, például arról, hogy a helsinki repülőtér karbonsemleges lett (mármint a repülőtér üzemetetése, nem az azt használó repülőgépek), de vajon elég ez?  

„A környezetvédőknek nincsenek sajnos jó híreim” – összegzi az eddigieket a Michalkó Gábor. „Talán a tudatos társadalmi marketing működhetne. A közösségi médiában indulhatnának ilyen mozgalmak, hogy igenis ciki Bécsbe repülővel menni, viszont menő vonattal.”

Minőség helyett mennyiség

Berlinben a hétfő reggel összeszemetelt, összehányt S-Bahn, Amszterdamban a kempingben eldobált patronok (a patronszívás bódulatot okoz, a kevés pénzzel bíró fiatalok egyik tudatmódosító módszere), Budapesten a bulituristák… Ezeket látva akarva- akaratlanul is felmerül az emberben a kérdés: kell-e mindenkinek utaznia? Milyen kulturális hozadéka van ennek?

Több joga van-e a turistának az utazáshoz és szórakozáshoz, mint a helyinek a nyugodt életkörülményekhez, egészséges környezethez, a megfizethető árakhoz?

„Szerintem kár eljönni idáig azért, hogy valaki elmenjen a piroslámpás negyedbe megnézni a kurvákat a kirakatban, vagy beszívni egy coffee shopban. Hollandia egyébként is Amszterdam határain kívül kezdődik” – vélekedik a Hollandiában élő ismerős.

„Tény, hogy néha már nem is tudom felidézni, melyik évben hol jártam. Egy kicsit elvesztette az utazás a varázsát” – mondja a világlátott barát.

„Nem tudom, hogy fog átalakulni a világ. Én csak inspirálni akarom az embereket” – így egy másik világutazó ismerős.

Az alábbi idézet pedig egy regényből van, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című műből (Ransom Riggs regénye), mégis valahogy úgy érzem, ide passzol: 

„… talán gyerekes érzés, ha az ember felfedezni vágyik – a felfedezés kedvéért. Az ismeretlen vonzó, de ha egy helyet felfedeztek, katalogizáltak és feltérképeztek, elveszti a jelentőségét, csak újabb poros tény egy könyvben, megszűnik a titokzatossága. Talán mégis jobb néhány üres foltot hagyni a térképen. Hagyni, hogy a világ megtartson valamit a varázsából, nem kierőszakolni minden egyes titkát.”

Amikor Jack Kerouac: Úton című regénye megjelent 1957-ben, 2,8 milliárd ember élt a Földön. Mondjuk, Kerouac nem is Boeinggel utazott. Az életünk megváltozott, az új problémákra új válaszok kellenek.

Iliás-Nagy Katalin

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/KT images