Öt éve lesz szeptemberben, hogy felkerekedtünk. Akkor még családostul, lakást eladva, mindent felégetve magunk mögött. Sejtettem ugyan, hogy nem rövid időre megyünk, de azt nem terveztem, hogy örökre kint maradunk. Hiszen imádom a hazámat, Budapestet, magyar nyelvből van diplomám, magyar nyelvű újságíró vagyok (elsősorban).

Azt is sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, ami ránk vár. Nyilván én is sokat hallottam a „nemkolbászbólvanakerítés” kezdetű nótát. De ahogy a gyermekvállalás előtt sincs az embernek sejtése arról, hogy pontosan mit is jelent majd szülővé válni, úgy a külföldre költözés is egy elképzelhetetlen élménytömeg.

Nem tudod előre átérezni a súlyát, hogy milyen lesz hátrahagyni a szülőföldet, az anyanyelvet, megélni, hogy idegenben te vagy a furcsa lény, aki erejét megfeszítve igyekszik kapaszkodni, hogy felvegye a lépést a másik, az új, a választott kultúrával.

A másság érzése csak ott, kint csap meg.

Ahogy annak a valósága is, hogy napi szinten nincsenek többé jelen az életedben a barátok, a családtagok, nincs olyan, hogy „csakbeugromegykávéra”.

Ez az újfajta lét megnevel, átalakít, új embert farag belőled – legalábbis, ha kitartóan benne maradsz, és nem engeded el. Megpróbálom összeszedni, mennyiben formált engem emberileg a „határátkelőség”. Nyilvánvaló, hogy ez az élmény mindenkire másként hat, de talán vannak közös pontok, amelyek a legtöbbünknél megjelennek.

1. A jég hátán is

Azelőtt is életrevaló voltam, aki mindig feltalálta magát, volt munkája, és ha kellett, akármilyen helyzetet megoldott. De ez csak az alapozás volt arra, ami kint várt. Egy dolog, hogy teljesen új életet kellett kezdeni, lakást bérelni, a társadalombiztosítóhoz bejelentkezni, beindítani egy másik országban a hivatalos létezésünket – családilag.

Mindemellett azonban szinte átmenet nélkül kellett beülnöm egy brit újság szerkesztőségébe, és nekiállni angolul írni a különböző rovatokba. Ma már látom, mekkora bátorság volt, hogy ezt bevállaltam: hogy nem az anyanyelvemen, hanem egy idegen nyelven minőségi cikkeket szándékoztam alkotni.

Évek munkájába és egy brit újságíró-diploma megszerzésébe került, mire megközelítettem (bár elérni sosem fogom) azt a szintet nyelvileg, ami az anyanyelvemen adott és természetes volt.

Emellett egy ismeretlen kultúra vett körül. Csak pislogtam, amikor karácsonykor csúnya pulcsiban jelent meg mindenki az irodában. (Ez egy jótékonysági nap, amikor az angolok rászorultaknak adakoznak és a csúnya karácsonyi pulcsival jelzik, hogy részt vesznek az akcióban. Én ezt akkor még nyilván nem tudtam). És ez csak egy apróság a millió mindennapi más közt. Csak angolok és írek vettek körül. Tanult, diplomás, „öltönyös” emberek London gazdasági negyedében. Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy eltévedt UFO.

Itt kezdődött az azóta is tartó magányosság, kirekesztettség, az „oda nem tartozás” érzete.

De nagyon eltökélt voltam, és kőkeményen küzdöttem azért, hogy nyelvileg és a kultúra tekintetében minél többet és minél gyorsabban magamra szedjek. Napi négy órát ingáztam az otthonom és a munkahelyem közt, majd a munkából hazaérve beiskoláztam a gyereket, angolra tanítottam kis kártyácskák segítségével, főztem, mikulás csomagot állítottam össze, karácsonyt vezényeltem le, aztán húsvétot. Tartva a magyar hagyományokat, amiknek kint nagyobb jelentősége lett. Napi tizenkét órákat dolgoztam az utazással együtt, és mellette takarítást vállaltam, hogy elég legyen a pénz. Mert eleinte persze anyagilag sem indul könnyen az élet odakint. És mentem, csináltam, fel sem merült, hogy feladjam. 

Az a gondolat lebegett a szemem előtt, hogy egy vissza nem térő lehetőséget kaptam, ezért farpofákat összeszorítva kell mindent megteremtenem, elvégeznem és kibírnom.

Négy éven át éltem így, és menetközben még egyedülálló szülő is lett belőlem, ami tetézte a terheket. Bevállaltam főállás és a gyerek mellett még egy brit újságíró sulit is, ezzel végképp az erőm végezetéig kizsigerelve magam.

Eleinte áldozatnak éreztem magam, aki mártírként visz minden terhet a hátán. Fizikailag és lelkileg is a csúcsra járattam magam, de ahogy kezdett a környezet természetesebbé válni, és egyre kevésbé éreztem magam már kívülállónak, úgy változott meg a gondolkodásom is. Kezdtem engedni a gatyaszíjon, mert már úgy éreztem, hogy megtehetem. De ez az első három-négy év olyan kitartásra és munkabírásra nevelt, amire másként nem lett volna lehetőségem és szükségem. Nem tudom, kívántam-e valaha ilyen erőssé válni, de ha már így alakult, ezt is a keblemre ölelem, a személyiségem összes többi elemével együtt.

2. Átértékelődött a haza fogalma

Lassan öt éve élek Angliában, de úgy érzem, sosem lesz igazán az otthonom. Nekem Budapest és Magyarország a haza. Más ember vagyok, ha Budapest utcáit rovom. London messziről nagyon szexinek tűnhet (sok szempontból az is), de annak ellenére, hogy négy évig minden áldott nap ott dolgoztam, sosem éreztem az enyémnek. Túl nagy, túl idegen.

Ahogy külföldre költöztem, még érzékenyebbé váltam arra, mi történik a hazámban. Előtte is érdekelt a közélet, de úgy éreztem, mivel engem valahol épp az itt zajló változások „űztek” külföldre, így különösen fontos, merre haladnak a dolgok. Kívülről nézve, a nemzetközi sajtót is olvasva ráadásul még világosabban látszottak a folyamatok, amelyeket belülről talán nem érzékeltem volna ennyire tisztán. És ez a tendencia nem csökken, sőt.

Ha magyar vonatkozású eseményen vagyok, nagyobb patriótaként viselkedem, mint valaha.

Szívből és szenvedélyesen örülök a magyar sikereknek. Például amikor magyar Oscar-díj született, én napokig repkedtem, de még egy fociesemény kapcsán (ha megnyúztok, sem fogom tudni megmondani, melyik volt az, mert amúgy rettenetesen nem érdekel), a kiadóban kiraktam a többi nemzet zászlója mellé a magyart is.

És a kinti magányomat elkezdtem azzal oldani, hogy Rejtő-könyveket hallgattam a szerkesztőségben, Rudolf Péter előadásában. (Szerintem a kollégáim hülyének néztek, amikor többször majdnem lefordultam a székről a nevetéstől.) Ugyanez történt egy-egy Bödőcs-előadás meghallgatása során is. Ezek mind lelki támaszt nyújtottak, és emlékeztettek arra, hogy van otthonom, van egy hely, ahol nem vagyok idegen. Ez a gondolat, ez az érzés nagyon fel tud értékelődni idegenben.

3. Kedvesebb ember lettem

A brit társadalom kicsit felszínes: mindenki nagyon kedves, ahogy ők mondják „polite”, dívik a „small talk”, vagyis a beszélgetés a semmiről, miközben elnyomják az érzéseiket. Az én magyar vérmérsékletem, túlfűtöttségem ebben a környezetben különösen látványos és az angolok számára sok esetben érthetetlen, dekódolhatatlan.

Viszont az előzékenységük rám is hat, sokkal kedvesebben közlekedem a hivatalokban, az utcán, akárhol.

(Kivéve a metrót, ahol a britek elveszítik emberi jellegüket, és úgy viselkednek, mint az életükért küzdő állatok.)

Nemrégiben hevesen esett (minő meglepetés), és egy hölgy jött velem szemben az utcán, esernyővel a kezében. Nálam is volt egy. Nem fértünk el mindketten a járdán. Amikor leengedte az esernyőjét és előre engedett, kedvesen egymásra mosolyogtunk. Egy fél pillanat volt, de bennem megragadt ez a fél pillanat, a gesztus, a kedvesség. Ez ott természetes. Ahogyan az is, hogy egy étteremben vagy boltban kedvesen, segítőkészen szólnak hozzád. Ez a normális. A magyar mindennapokban nem ez a norma. Időbe telt, mire számomra is ez vált természetessé, de ma már kifejezetten élvezem ezeket a helyzeteket, és azt, hogy másként reagálok.

4. Segíteni másokon

Részemmé vált az adakozás is. Odakint őrületes kultúrája van a jótékonysági tevékenységnek, majd’ minden hónapra jut egy nagyobb kezdeményezés – a mellrák ellen, a veteránokért, az éhező gyerekekért. Most már én is örömmel viszem be a szükségtelenné vált ruhákat az adományboltokba, vásárolok minden évben pipacs vagy nárcisz kitűzőt – ezzel is támogatva bizonyos szervezeteket –, és jobban érzem magam tőle, hogy teszek valamit, hogy visszaadok a társadalomnak.

Hozzáteszem: van, ami nem változik. Egy több évtizede külföldön élő barátnőm mondta, hogy egyszerűen nem tud leszokni arról, hogy magyar szenvedéllyel, néha a középső ujját is használva vezessen a brit utakon. Nem baj.

Évek tipródása után rájöttem, hogy nem asszimilálódni, hanem integrálódni kell. Meg kell tanulni alkalmazkodni, és ami számomra jó, vagy legalább nem testidegen, azt magamévá tenni; és ami nem nekem való, azt elengedni.

Sosem leszek jó a small talkban. Mindig szenvedélyesen fogom kifejezni az érzéseimet, sokat beszélve, hevesen gesztikulálva. De ez így van jól. Mert bár a külföldi lét formált rengeteget rajtam, talán jobb emberré tett, megnevelt, sok mindenre megtanított, de azért én én maradok. Ági a panel kilencedik emeletéről, akinek Halász Jutka néni egy bakelitlemez, és akinek Budapest, te csodás meg a rügyfakadás. Csak most már egy kicsit kevert személyiséggel, amire ráragadtak a külföldi létben megélt, megtapasztalt hatások.

Néha elgondolkodom, hogy ezzel a személyiséggel és pár külföldi évvel a hátam mögött otthon érezném-e még magam Magyarországon. Nem tudom. De valamiért ezt az utat választottam – kicsit a sors segítségével –, és megbecsülöm mindazt, amit adott és tanított.

Kégl Ágnes

Kiemelt kép nem a szerző sajátja, csak illusztrációként szolgál.