–

Hogy nekem mit hozott a vasárnap? Elmondom. Dióhéjban: válságot. Válságot a legfontosabb kapcsolataimban, válságot a mindennapi életemben, válságot a lelkemben. Tizenegy évnyi jóbanrosszban után (márpedig ennyi idő alatt jutott bőven mindkettőből), ma ott tartunk, hogy a férjem el akarja hagyni az országot. Szélsőséges? Talán. Megértem? Igen. Én is menni akarok? Nem. És igen. Világéletemben azt vallottam, hogy én röghöz kötött vagyok, túl fontos a családom, a barátaim, itt van az életem, idegennek érezném magam bárhol másutt.

Vasárnap viszont valami eltört bennem.

Olyan mélységesen csalódott vagyok, és olyan ostobának, naivnak érzem magam… Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy nem akarok egy olyan országban élni, nem akarok olyan helyre gyerekeket szülni, ahol ilyen mértékű a gyűlölet. Ahol az emberek egymásnak esnek, ismeretlenül, arc nélkül mocskolódnak, mert a meggyőződés vagy a tehetetlen düh olyan indulatokat vált ki belőlük, ami régen túlmutat a normális kereteken.

A férjem el akar menni. Azt mondja, itt nincs jövőképünk.

Fél, dühös ő is. Nekem pedig megszakad a szívem. Érte. Értünk. A szüleimért, akik nyilván nem fognak külföldre költözni velünk. Ha arra gondolok, hogy esetleg nem láthatják majd az unokáikat felnőni, hogy nem vehetnek részt szervesen a mindennapi életükben, görcsbe rándul a gyomrom. A férjemnek senkije sincs rajtam kívül. Árva. Az anyukáját nem egész egy éve veszítettük el. Amit az egészségügy helyzetéről tudnék mesélni, az egy külön írást érdemelne. Bele sem megyek. A férjem sérülékeny, nem köti ide semmi. Persze hogy menne. Ki tudna rá követ vetni ezért?

Az egyik legközelebbi barátnőmet hétfőn reggel azzal fogadta a főnöke, hogy külföldre költözteti a céget. Nagyjából azonnal. Mehet vele… vagy elbúcsúznak.

Van hozzávetőleg pár hete, hogy felfogassa az életét. Ő menne. A férje nem akar. Legalábbis nem ilyen hirtelen, és nem biztos, hogy oda... A kislányuk hároméves, valószínűleg rugalmasan viseli majd a változást, ha úgy alakul. Pro és kontra érveket sorakoztatnak, szinte biztos, hogy ebben a pillanatban is. Elég egyoldalúan billeg a mérleg.

Látom, ahogy a gondosan felépített életem széthullik.

Akiket szeretek, szétszóródnak a világban. Pedig csak ez az egy életünk van. És nincs értékesebb, mint az idő, amit azokkal töltünk, akik tényleg fontosak. De hogyan mondhatnám, hogy ne menjenek? Milyen érvet hozhatnék fel amellett, hogy itt jobb lesz? Ahhoz, hogy őszintén mondhassam, hinnem kellene benne… És én már nem tudom, miben higgyek.

Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Massonstock