„Megmutattam a lányomnak, mi az a kétkezi munka” – Egy nap a gyárban

–

Tizenkét éves a lányom, ami már önmagában is elég nagy megpróbáltatás. Akinek volt vagy van kamasz gyereke, pontosan tudja, miről beszélek. Köszönés helyett csak fintorog, ha valami nem tetszik, akkor becsapja az ajtót, és visszafelesel. Már amikor egyáltalán szóba áll velem. A tanulás szerinte felesleges időtöltés, mégis „miért kéne nekem tudni, hogy milyen intézkedései voltak Nagy Lajosnak, azt sem tudom, ki az a Nagy Lajos…”

Emellett az én lányom néhány hónapja úgy érzi, hogy a feketén kívül nem létezik más szín. Ezt olyan szintre fejlesztette, hogy csak fekete ruhát hord, és mindenáron próbál meggyőzni, hogy a szobája fala is legyen fekete. Mert „ami most van, az béna. És égő.” Természetesen.

A sötétszőke haját nyáron szintén feketére tervezi festetni, de csak színezővel, ami szerinte néhány mosással úgyis kijön. (Szerintem nem.) Vámpíros és démonos (fogalmam sincs, ez vajon mit takarhat) könyveket olvas, és fogjam már fel, hogy „az Egri csillagok senkit sem érdekel”.

Hát így vagyunk mi. A lányom és én. Ez még akár rendben is lehetne, hiszen tizenkét éves… Próbálok megértő és türelmes szülő lenni, kicsit távolabb lépni, és messzebbről figyelni, mi zajlik az ő kamasz lelkében. Nézek és lesem, hol tudok segíteni. Már amikor hagyja.

Amit viszont nem tudok tolerálni – és nem, ebben nincs sem elnézés, sem kompromisszum –, az az, ahogy a pénzzel bánik.

Úgy viselkedik, mintha a forintok csak úgy teremnének valahol. Vagy lenne egy feneketlen pénzkút (ténylegesen a bankszámlám), amelyből bármikor meríthetünk. Minden erőfeszítésem ellenére sem érti meg, hogy a pénzért bizony – alapesetben – mindenkinek keményen meg kell dolgoznia. 

Juli azt hiszi, hogy a felnőttek munkája mindössze annyi, hogy naphosszat ülnek a laptop mellett, és e-mailekre válaszolgatnak, táblázatokat néznek vagy esetleg online meetingelnek. A nagynénje bíró, aki csak bemegy a bíróságra, és hasraütésszerűen eldönti, ki hány év börtönt kapjon aznap. Juli szerint ez ennyire egyszerű. A végigdolgozott éjszakákat, egymáson tornyosuló aktahalmokat már nem látja mögötte. Szerinte a családi cég is csupán magától működik, az én tanári munkám meg szót sem érdemel. Hiszen ez egy érthetetlen választás a részemről, ahol is „keserves munkával, szánalmasan keveset keresek”.

Régóta rágódom azon, miként tudnék változtatni a hozzáállásán. Hogy megértse, nem veszek neki új telefont, amíg működik a régi. Sőt, az iskolatáskája is tökéletesen megfelel, hiszen csak négy hónapja kapta. Nem, egyáltalán nem érdekel, hogy már nem tetszik neki, ő választotta, ez van, és kész. 

Nehéz ez, mert olyan szerencsés anyagi helyzetben vagyunk, hogy megtehetném, hogy megveszem neki ezeket a tárgyakat. Mégsem teszem. Próbálom a gyereket nevelni, alakítani, de minden próbálkozásom lepattan róla.

Így hát úgy döntöttem, megmutatom neki, milyen a valódi kétkezi munka, és mennyi az annyi a nap végén azoknak, akik egy összeszerelő műhelyben dolgoznak végig nyolc-tíz órát.

Reggel ötkor csörgött az óra, fél hatkor már ültünk a kocsiban. Juli szó nélkül ülte végig a bő félórás utat Budáról Dunaharasztiig. Közben némán őrjöngött, mert a telefonja csak 19 százalékon volt, és hogy fogja zene nélkül kibírni a napot. Lesz neked ennél nagyobb problémád is, azt hiszem – gondoltam magamban.

Néhány perccel hat után értünk a gyárhoz, így a műszakvezető reggeli eligazítását lekéstük. Na, ez jól kezdődik… Annál serényebben álltunk neki a faasztal összeszerelésének. A vezető megmutatta, mit kell csinálni, onnantól egyedül dolgoztunk. Mi ketten alkottuk a csapatot. A lányom és én. Amíg én csavaroztam, ő tartotta a falapot. Aztán cseréltünk. Figyeltem. Egyrészt rá, másrészt hogy el ne rontsuk. És azt vettem észre, ő is ugyanígy figyel nemcsak a munkára, hanem rám is.

Aztán a délelőtt folyamán lassan elkezdett hozzám beszélni. Először csak némiképp megvetően közölte, hogy nem jól kalapáltam be egy asztallábat, aztán újabb néhány óra múlva már azt is megtudtam, hogy „az egészségtannál nincs borzasztóbb tantárgy, Dundi nénit mindenki utálja, és a fiúk bosszút forralnak”. A nap végére úgy éreztem, többet tudtam meg a lányomról, és az ő iskolai életéről röpke nyolc óra alatt, mint az elmúlt egy évben. 

Fél háromkor a főnök behívott minket az irodába, megköszönte a munkánkat, és megkaptuk az egynapi bérünket. Juli büszkén szorongatta kezében a névre szóló borítékot, benne azzal a pénzzel, amit ő keresett meg.

Hazafelé végigbeszélgettük az utat, most már érdekelte, ami odafelé még egyáltalán nem: a gyár, és ami mögötte van.

Meghallgatta, mennyire becsülöm nemcsak a munkásokat, hanem Emesét is, akié cég, és aki ilyen sok emberért felelős. Kiszámoltuk, hány napot kell dolgozni egy telefonért vagy egy táskáért. Bizony sokat. Elgondolkodott. Aztán néhány perc múlva csak ennyit mondott: „Szeretnék egy új táskát. Esetleg dolgozhatnék nyáron is itt, hogy megkeressem az árát?”
Meg kell beszélnem Emesével, de szerintem nem lesz akadálya – válaszoltam neki komolyan, lelkemben mosolyogva.

Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jupiterimages