A világ nélkülem – Avagy ilyen egy böjttel megspékelt csendelvonulás

–

Életemben először hónapok óta keményen fáj a hátam. Meg a fejem időnként, még durvábban. Egy ideig ezzel meg a rengeteg fájdalomcsillapítóval magyaráztam a letargiát, amit sem a jóga, sem a gyógytorna nem orvosolt kívánatos mellékhatásként.

Aztán amikor állandósult alapérzéssé vált bennem a Fodor Ákos-i mondat, miszerint „tudom, hogy boldog vagyok, csak nem érzem”, és közben durván gyötört a bűntudat is, hogy mindenem megvan, nincs jogom rinyálni, de tényleg, akkor rájöttem, hogy nem elég a mozgás meg a masszázs meg a pirulák.

Annál is inkább, mert egyre nehezebben ment a beszéd

Fájt, ha fel kellett vennem a telefont. Fáradt voltam a beszédhez is. Dühös lettem sokszor, ha megszólított valaki, ha kizökkentett valamilyen tevékenységből vagy a szótlan merengésből. A telefont meg kikapcsoltam volna napokra, hetekre, ha megtehettem volna, és leginkább akkor vágytam erre, amikor az átkozott Messenger pityegett, jelezve, hogy S. O. S. választ vár valaki, nem akar, nem ér rá e-mailben értekezni (megértem, én is rohadt türelmetlen tudok lenni).

Ez pedig azt jelentette, hogy megint meg kell oldanom egy problémát, megint koncentrálnom kell valamire, megint reagálnom kell valamiképp, ami előzetes átgondolást, ötletelést feltételez ugye, amihez sem erőm, sem kedvem nem volt már, de persze igyekeztem helytállni, „nem vagyunk mi göthös fajták” alapon, ezt mondogatta mindig a nagyanyám, és ez lett a család női jelmondata.

És tényleg nem vagyunk azok, de attól még néha mi is kipurcanunk, csak nem verjük nagy dobra.

A csendelvonulás mint cikktéma régóta izgatott

Kíváncsi voltam rá, milyen lehet nem megszólalni napokon át, de most kapóra is jött nagyon, hogy Kornhoffer Tündi (a női jógások tündér keresztanyja, amolyan városi legenda), akinél a gyerekem régebben táborozott, a tesóm meg a derekát kúrálta, csendelvonulást szervez Pannonhalmára.

Csendfogadalom, böjt, erdő, jóga, ez kell nekem, gondoltam.

Érdekes volt a körülöttem élők reakciója a hírre, miszerint nem fogok beszélni négy teljes napon át, és egészen megszakítom a kapcsolatot a külvilággal, mármint az én külvilágommal.

A férjem kissé ijedten méregetett, láttam a szemén, hogy arra gondol, talán előle menekülök, és vajon miért vagyok dühös rá, mi rosszat tett. A gyerekem is érezhetően aggódott: vajon mi lehet anya baja, miért megy el egyedül – nem nagyon megyek nélküle amúgy sehova. Anyukám konstruktív és támogató volt, mint mindig, seperc megszervezte a családi logisztikát nélkülem. A barátnők-kolléganők picit irigykedtek szerintem, joggal, mert mindenkire ráférne a pihenés körülöttem, biztattak, hogy jó ötlet, csak Erika, az irodavezetőnk mondta őszinte elképedéssel, hogy

„négy napig nem lehet megszólalni? Úristen, ez rettenetes.”

Aztán még meg is ölelgetett tán, mert időnként meg szokott, és valahogy mindig beletrafál, mikor van épp nagyon szükségem erre.

És eljött a szerda este, letettem a tollat, kitakarítottam, átvettem még egyszer a legfontosabb tudnivalókat a családom tagjaival, mi, hol, mikor, miért, különös tekintettel a kutyámra, mert ő nem tud szólni, ha éhes (a macska kibírhatatlanul nyávog, de Bodza passzív-agresszív, mártírpofát vág, sóhajtozik és bámul, azt szeretné, ha kitalálnánk a gondolatait). Majd meghagyva Tünde számát vészhelyzet esetére, csütörtök reggel leléptem, és kikapcsoltam a telefonomat.

A legragyogóbb tavasz fogadott Pannonhalmán

(Gyerekkorom óta nem jártam erre, és elképedtem, mert már elfelejtettem, milyen gyönyörű hely.)

A szállásunk (tizenöten voltunk Tündével együtt, tizenhárom nő, két férfi) a Szent Jakab Ház volt, amely a pannonhalmi főapátsághoz tartozik, csak míg utóbbi a domb tetején áll, és mindenhonnan jól látható, még éjjel is, a mi lakóhelyünk a Cseidervölgyben bújt meg szerényen, falu végén, erdő szélén.

Nagyon egyszerű épületeket képzeljetek, a mi szobánk, vagy inkább termünk 16 fős volt, emeletes ágyas, nagyon tiszta, nagyon egyszerű, csempézett-meszelt helyiség közös zuhanyzóval.

Semmi díszítés, praktikus fabútorok, asztalok, székek, ágyak, nagy üvegajtókon át kilátás a fákra.

Könyvet, újságot, telefont nem vittünk, beszélni meg ugye nem beszéltünk – nem volt semmi, ami elterelte volna a figyelmet, valami, amibe bújhatnál a gondolatok elől. (Rohadtul hiányzott a könyv, megmondom őszintén, nincs nap, hogy ne olvasnék amúgy.)

A mandalaszínezés, tojásfestés, naplóírás meg épphogy segíti a koncentrációt, ezek voltak például az ajánlott kreatív tevékenységek, meg a kézimunkázás, de kötőtűt, hímzést nem láttam senkinél.

A napirend egyszerű volt, átlátható, kelés fél hatkor, fekvés este kilenckor, napi háromszor jóga és/vagy meditáció, és közös étkezések. A menü sem volt bonyolult, indiai ragu, „kecsari”, mondta Tünde, ő főzte meg mindig frissen basmati rizsből, vízből, mungobabból vagy vörös lencséből, chiamagból, gyömbérből, fűszerekből (római kömény, kurkuma, bors, köménymag) és sok gheeből.

A monodiéta a böjt egy formája, hatékony tisztítókúra – magyarázta, és örültem, mert a kecsari tényleg finom. Elsőre. Meg másodikra is. Harmadszorra már csak betoltam valahogy. A második nap reggelén pedig kifejezetten émelyegtem tőle, és hiába ittam a gyömbéres-citromos meleg vizet, egyre rosszabbul voltam.

Pedig az első estén remekül éreztem magam. A jóga és a séta nagyon jólesett, mondhatni, kidőltem este nyolckor, a szomszéd szobából még hallottam Tünde énekét elalvás előtt, majd mély álomba zuhantam.

De másnap bal lábbal keltem fel mégis

Durcásan, nem volt türelmem semmihez. Leléptem már a reggeli meditációról, és egész nap egyedül jártam a környéket. Megtehettem nyugodt szívvel, az elején tisztáztuk, felnőtt ember mindenki, ajánlások vannak, nem elvárások. Úgyhogy én fura, pettyes esőkabátos dementorként cikáztam dühödten ide-oda, dombra fel, dombról le. Nem volt konkrét oka, célja a haragomnak, váratlanul tört fel odabentről, mint egy gejzír.

A tavaszból is ősz lett közben, esett, erős szél tépte a hajam, de csak mentem és mentem és mentem, illetve a terepviszonyok miatt kaptattam és kaptattam és kaptattam, majd ereszkedtem.

Ez volt az én meditációm.

Persze időnként lerogytam valahova, beültem a templomba, számoltam felhőket, bámultam fákat, hallgattam a madarakat, tekeregtem az arborétum labirintusában.

Tünde adott mindennap feladatot, aznap azt kérte, gondoljuk át, ki vagy mi a mi igazi ellenségünk. Ki vagy mi ellen küzdünk, harcolunk, lázadunk, és miért? Mi űz minket – engem szó szerint – át erdőn, mezőn, hegyen, völgyön.

Persze meg se kísérlem leírni, mi minden járt a fejemben aznap, a dühös rohangálás napján.

De egy felismerést szeretnék megosztani veletek: akikről, amikről azt gondoltam idehaza, hogy a privát démonjaim, nos, eszembe sem jutottak aznap. Sok más viszont beugrott, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, pedig fontos talán.

Harminc megtett kilométert mutatott másnap a lépésszámláló, nem hittem a szememnek

Akkor már csak pislogtam amúgy, kifelé az ágyból, ugyanis péntek estére nagyon rosszul lettem. A mérgezett egérként való rohangálás utáni 24 órát azzal töltöttem, hogy próbáltam egy hányós migrént kialudni, kisétálni vagy bármi módon letudni, miközben a többiek néma szerzetesként suhantak el időnként mellettem a hálóban.

Később, amikor már beszéltünk, megtudtam, hogy mások is küszködtek fejfájással, émelygéssel, ez a tisztítókúra természetes velejárója, igaz, volt, aki remekül érezte magát, és a negyedik nap is jóízűen ette a kecsarit. Nagyon különbözők vagyunk ebben is.

Én a harmadik nap már csak hánytam tőle, úgyhogy elszédelegtem a pékhez, és vettem kiflit meg joghurtot, ezek maradtak meg bennem. Nem éreztem úgy, hogy feladtam, vagy megszegtem a böjtöt. Nekem eddig tartott, és kész. Nem azért mentem Pannonhalmára, hogy kínozzam magam, hanem azért, hogy csendben legyek, megpihenjek, lelassuljak, lélegzethez jussak valamiképp, de a tisztítókúra egy idő után már ez ellen dolgozott, lévén hogy nem nagyon tudtam mással foglalkozni, mint a rosszulléttel.

Milyen volt nem szólni senkihez napokon át?

Először fura, aztán megnyugtató és felkavaró élmény egyszerre. Jólesett, hogy senki nem kér, akar tőlem semmit, csak a saját testemre-lelkemre kell figyelnem, ám a beszéd egy ventilátor, hatékony feszültségoldó, ha nem csatornázod ki magadból a frusztrációt, akkor kénytelen vagy egyedül küzdeni vele.

A csoport megállapodása amúgy úgy szólt, hogy nem tilos beszélni, ha valaki szeretne, akkor tegye, de ne zavarja vele más csendjét, ne sértődjön meg, ha nem kap választ, és próbáljon meg csak akkor szólni, ha, amit mondani készül, az lényeges, igaz és szeretetből fakadó.

Én a harmadik nap végéig egészen hallgattam. Kétszer szóltam mindössze. Egy „jó napot kívánok” és egy „hol van a kulcs” hagyta el a számat.    

Tünde időnként beszélt hozzánk, vezette a mediációkat, a jógagyakorlást, énekelt, imádkozott, és bármikor meghallgatta azokat, akik elakadtak valahol. Én csak a vége felé sündörögtem mellé a konyhába. Kicsit olyan volt nekem mint egy pótanya, ott van a háttérben, hazavár, de engedi, hogy járjam a saját utamat, nem faggat, de segít, ha szükséges, nem terelget, csak ha akarom, nem tukmál rám semmit, annyit ad, amennyit kérek, és amennyit be tudok fogadni.

Hát a társak?

Úgy érkeztem, hogy csak egyet nem szeretnék: ismerkedni. Azt éreztem, megteltem, nem tudok már befogadni több történetet, fáradt vagyok, takarítani akarok, szelektálni, tisztulni, nem töltekezni. Még a szemkontaktust is kerültem. Hogy ne érezzem kötelességét a mosolygásnak, biccentésnek se.

Egyre jobban befelé fordultam. És meg voltam győződve róla, hogy az agyára megyek mindenkinek, mert kiflit eszem, mert kivonom magam a közös gyakorlásokból, illetve, ha vagyok is, késem, vagy elmegyek a vége előtt.

Döbbenetes élmény volt, hogy neheztelés helyett rengeteg mosolyt, kedves szavakat sőt őszinte öleléseket kaptam a búcsúzásnál, elfogadtak, értettek úgy, hogy semmit se tudtak rólam, vagy nagyon keveset.

Volt egy zárószeánsz, mindenki mondott pár mondatot, mint egy csoportterápián. Jó volt hallgatni a többieket, nem esett nehezemre már, tudtam nyitni, és akartam is, nem csak udvariasságból, és szívesen szólaltam meg én magam is három nap hallgatás után. Más, új íze volt elsőre a beszédnek, ahogy az almának is a kecsari–kifli-kúra után.

Amióta hazajöttem, sokan kérdezték: jó volt a tábor?

Mit mondhatnék erre?

Nem, nem volt „jó”. (Ez nem egy wellnesshétvége. Sokkal inkább egy próbatétel.)

De nem is azért mentem, hogy jó legyen, hanem hogy csend legyen. Odakint és idebent.          

Kurucz Adrienn