Amikor az ember érzi, hogy a korlát nem kívül van, hanem egyre inkább önmaga az – azaz öregszik, és fogynak a lehetőségei –, általában igyekszik bebizonyítani, ha sok melóval jár is, hogy azért ő mégis csak egy fess asztronauta, és ha úgy tetszik, kilövi magát az űrbe, kiköltözik a Marsra vagy felfedez egy új bolygót, mi az neki! Mit számít az a pár ránc, a derékfájás, meg az, hogy este nyolckor legszívesebben elaludna a kanapén, ha úgy dönt, még simán versenyezhet a fiatalokkal vagy fiatalabb önmagával bármilyen téren.

Látjuk, sokan váltanak munkahelyet, családot, vagy vesznek legalább egy nyavalyás motort a negyvenes éveikben, esetleg lakóautót, amellyel be lehet utazni Európát. Vannak, akik deres halántékkal készülnek a maratonra vagy kezdenek el hegyet mászni.

Minél nagyobb a próbatétel, annál inkább úgy érezzük, hogy még nincs veszve semmi. Még nem léptük át az a pontot, amikor a lovak közé kellene dobni a gyeplőt, mert már úgyis mindegy. Most még uraljuk az időt, és magunkat! 

Ez persze illúzió, de legalább nem érezzük úgy, hogy némán, fejet hajtva kullogunk a végzet felé.

Valahogy így vagyok ezzel én is. Kihúzom magam, ha azt mondja valaki, milyen vagány vagyok (a koromhoz képest, ugye) vagy letagadhatnék valahány évet (ha akarnék). De belül ott van bennem mindig a félszek félsze, a privát démonom, hogy jó, jó, de mi van, ha egy nap mégis azt veszem észre: egy ideje már csak ismétlem önmagamat, csak nem szólt senki, pedig mindenki nyilván észrevette.

Mindig úgy képzeltem, hogy az öregedés elgémberedés, rugalmatlanná, merevvé válás, elnehezülés, amelyre a magas kor hajlamosít, de nem kötelez.

Azt mondják, mozogni létszükséglet, mert, aki csak ül, annak a testében pang a folyadék, és ez egy csomó galibát okoz. Az agynak sem tesz jót a statikusság. Mozgásban lenni, kíváncsian tekinteni körbe, használni a megszerzett készségeinket és folyton új dolgokat tanulni: nem hiszem, hogy másként megőrizhetnénk hosszú távon önmagunkat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Márpedig ez a célom, önmagam folyamatosan frissített verziójának maradni az utolsó percig lehetőleg, ahogy azt első számú példaképeimtől látom, láttam. Fahidi Éva. Keleti Éva. Edith Eva Eger. Jane Goodall. Judy Dench. Gobbi Hilda. Tudnám hosszan folytatni a sort. Méltósággal megöregedni – ez számomra azt jelenti, hogy ami telik tőlem, azt megteszem annak érdekében, hogy az életet produktívan éljem, ne csak meséltessek róla.

És ha már mese, mesemondás – a kreativitás halála a mókuskerék.

Pontosabban az, ha elhisszük, nekünk ez jutott csak. Ha a feladat kifogássá válik, a feladás magyarázatává.

Igen, a kötelességekkel terhelt élet szinte mindannyiunk tapasztalása. Kis szökéseink azonban lehetnek, és én úgy tapasztalom, mintha időnként sikerülne gyorstöltőre rakni magamat.

No, megérkezünk lassan a jógatáboromhoz. Hogy mit kerestem én ott, tömegiszonyos, úttörőtábor-károsult Garfieldként…

A jóga előtag talán még érthető, írtam is róla, mennyire szeretem. A pici, kertvárosi stúdióba már szinte hazajárok, és magamban mamajógának hívom, amit ott művelünk: mondhatni, a szomszédasszonyokkal gyakoroljuk óriási lelkesedéssel a jóga számunkra kivitelezhető ászanáit, órák után együtt teázunk, és közben kiötöljük, miért zárták el éppen a vizet a környéken, vagy kit mi jót olvasott épp.

Szó, mi szó, nem én vagyok az a jógás, aki könnyedén és tökéletesen hajtja végre a legrafináltabb csavarásokat is üdvözült mosollyal az arcán, és közben frissen mosott haja illatozik, sehol sem gyűrődik hurkákba a feszes, napsütötte bőre. Én az a jógás vagyok, akinek az ellazulás-elengedés és a fejenállás a legnagyobb erőpróba, aki talán soha nem érkezik el oda, hogy a lefelé néző kutyapóz pihentesse (ezzel a távlati reménnyel kecsegtetnek a tanárok), időnként még mindig keveri a jobb meg a bal kezét (lábát, oldalát), és néha úgy beleizzad a Napüdvözletbe, hogy csavarni lehetne az ócska pólójából a vizet. Viszont minden óra után jobban érzi magát, mint előtte, és ez számára pont elég a hódolathoz.

Az irányt tehát a jóga szeretete adta, a tábor ötletét meg az a vágy, hogy felülírjam valamiképpen a gyerekkori táborok emlékét.

Tudom, milliók imádják a műfajt, de nálam valahogy rémálomként maradt meg az a kettő, amire hajlandó voltam elmenni általános iskolás koromban. (Szerencsére a szüleim se erőltették a dolgot, volt, aki vigyázzon rám a szünidőben.) Valamiért azonban az idén az jutott eszembe, mi lenne jobb rapid módszer a komfortzónából való katapultra (ha már a rugalmasság és az elengedés az életcél), mint egy olyan helyzetbe hozni magamat, amelytől évtizedek óta viszolygok nem teljesen tisztázott okokból. 

Meg kellene nézni, okoskodtam, vajon tudok-e mit kezdeni azokkal a társas helyzetekkel, amikkel félénk gyerekként nem tudtam, amiktől szorongtam, amiktől lefagytam. Milyen jó lenne felülírni a rossz emlékeket, ahelyett hogy mesélgetem őket kitartóan – a gyerekemet meg próbálom rábeszélni közben, vágjon bele nyugodtan, mondjuk, a vízitábori kalandokba, szuper lesz, ne törődjön azzal, hogy én sose mertem elmenni effélébe. (Nem voltam túl hiteles, belátom.)

Hát így kerültem egy szembejövő Facebook-poszt kapcsán váratlanul egy jógatáborba augusztus végén. Hatvan ismeretlen ember közé, akik közül hárommal egy kicsike szobán is osztoztam, és akikkel nem sok titkunk maradt egymás előtt a negyedik nap végére, azt hiszem.

Én ráadásul bevallottam, ugye, az elején, hogy könnyen elképzelhető, inspirációként fogok tekinteni közös kalandunkra az íráshoz. Mert ez a szakmám, a mániám, és nem olyan szorongó-ambivalens a kötődésem hozzá, mint a táborokhoz, hanem a szimbiózis maga.

Hogy mit szóltak mindehhez a társak?

Nem rendítette meg őket különösebben szerencsére, és nagyon kedvesek és nyitottak maradtak annak ellenére, hogy esetemben minden érdekes helyzet, találkozás, beszélgetés, arc egy képzeletbeli raktárba kerül, és onnan jó eséllyel valamikor a jövőben papírra, ami talán sokak szemében visszataszító szokás. (Amelyet persze így direktben nem taglaltam, de amikor többen is rákérdeztek, írok-e majd a táborról, elmagyaráztam, hogy valamilyen formában minden bizonnyal, mert megérintett, és, ha egy író azt mondja nekik, nem magából, nem a saját tárhelyéből dolgozik, annak ne higgyenek.)

Hogy felülírta-e a tábor összességében a fóbiámat?

Nos, továbbra sem leszek rajongója az olyan eseményeknek, ahol egy csomó ismeretlen ember vesz körül, akikkel valamiképpen interakcióba kell, de legalábbis érdemes lépni időnként.

Ezentúl is azok az események vonzanak majd leginkább, ahol a „bizalmi embereim” vesznek körül, a családom, a barátaim, a kollégáim. Velük érzem komfortosan magam.

De azt is tudom, hogy majd jön megint egy ötlet, egy utazás, egy iskola, talán egy újabb tábor, ki tudja, ami vonz, mint a mágnes. És

ha a kezdés/útrakelés előtti éjjel azt is érzem majd, hogy nem vagyok normális, amiért belevágok, tudom, hogy jó lesz, hogy tanulni fogok belőle (legfeljebb azt, hogy nekem ez tényleg nem való, de legalább kipróbáltam).

Nem hiszek abban, hogy az önismeretnek létezne egy elérhető maximuma. Abban sem hiszek, hogy létezik valaki, aki tökéletesen megismerhető, és akit úgy nevezünk: én. Abban hiszek inkább, hogy az élet egy csodálatos játék, és mindenféle szerepeket ki tud tölteni a lényünk, mint egy tálat a folyadék, csak a merészségünk és a játékos kedvünk szab határt, amennyiben valamilyen sajnálatos körülmény szerencsére nem. 

Én most azt játszottam, hogy vega táborlakó lettem pár napig az isten háta mögött, az erdő közepén, térerő híján (gyerünk, hírvadász újságíró, ezt bírd ki!), tiszta lappal induló emberi kapcsolatok tükrében, hiszen nem volt köztük egy régi ismerős se, aki felrakott volna valamiféle térképre, és ez óriási kaland (izgalmas immár, nem bénító).

Élveztem? Nem is tudom. Nem ez a jó szó az érzéseimre. Mindenesetre az egyik legjobb születésnapom volt a 47-ből, pedig nem köszöntött fel senki, hiszen nem értek el az otthoniak. Torta, gyertyák és ajándékok helyett ünnepeltem magam helyett végre csak az életet. És azt, hogy Szerb Antallal szólva, „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Thomas Barwick