–

Először óvodás koromban jutott eszembe, mi lenne, ha kisétálnék a kertkapun. Haragudtam valamiért Anyura, úgyhogy össze is csomagoltam egy kis batyut, tettem bele egy törésnyi fonott kalácsot, és nekivágtam a Zenta utcának. Anyu a szomszédasszonnyal beszélgetett a kerítésnél, és gondolom, a szemük sarkából figyelték, mire készülök. Nagyjából három háznyi volt a szökés, aztán hazakullogtam. Addigra megettem a kalácsot és elpárolgott a dühöm is.

Volt viszont egy nálam jóval elszántabb (és mérgesebb) dédapám, aki nyolcévesen megszökött Kecskemétről, mert verte az apja. Egy fillér nélkül jutott el egyedül a Felvidékre a nagyszüleihez. Gyalog, szekerekre felkéredzkedve, szinte hihetetlen, de igaz, sikerült neki.

Az apai nagyapám pedig Ausztráliában kezdte elölről az életét a negyvenes évek végén, sosem találkoztam vele, a kinti leszármazottjait sem ismerem. Azt sem tudom pontosan, miért és hogyan szökött meg az országból. Fehér folt ez is a családtörténetben.

Sokszor eszembe jutott már ez a két ősöm, általában olyan helyzetekben, amikor erős volt a prés, kiégtem, elfáradtam vagy szimplán boldogtalan voltam. De sosem választottam a könnyebb vagy nehezebb (ki tudja?) utat, mindig maradtam, és helyben kerestem végül a megoldást vagy a túlélést, nem a távolban (bár utólag azt hiszem, néha nem ártott volna inkább lépni).

Ugyanakkor mérhetetlenül csodáltam az olyan embereket, akik nálam sokkal merészebbek (ide más mellékneveket is el tudok képzelni), és nekivágnak az ismeretlennek. Imádok minden olyan könyvet és filmet, amely az életben maradásról és a valamilyen szempontú totális újrakezdésről szól, valami olyan helyen, ahol megmutatkozhat, milyen csodálatosan alkalmazkodó, szívós és leleményes teremtmény az ember.

Az egyik kedvencem a Vadon című könyv és a belőle készült film (Reese Witherspoonnal), amely Cheryl Strayed igaz történetén alapul

Strayed egy magánéleti krízis okán nekivágott a Pacific Crest Trail nevű amerikai túraútvonalnak, és több mint 1500 kilométert gyalogolt egyedül, olykor extrém megpróbáltatások közepette. Sean Penn filmje, A vadonban is megfogott, de a civilizációnak hátat fordító Christopher McCandless tragédiája azért el is ijesztett az ilyen irányú álmodozástól egyúttal. (Még pár év, és ötvenéves leszek, nem kizárt, hogy valamiféle csavargásnak ad majd apropót az évforduló, meglátjuk.)

Hosszan sorolhatnám kulturális élményeimet ezen a téren, de most egészen konkrétan egy új filmről szeretnék beszámolni nektek, amit pár napja láttam a moziban. (November 17-től országosan is látható, addig is vannak premier előtti vetítések és közönségtalálkozók.) A Jóreménység-sziget című filmről van szó, amelyet az autodidakta alkotó, Ljasuk Dimitry jegyez, ő az író, a rendező, a vágó az operatőr és a főszereplő egy személyben.

Ljasuk nevét bizonyára ismerik, akik valamelyest érdeklődnek a Tisza-tó iránt

Évek óta dolgozik azon, hogy ez a csodálatos térség több figyelmet kapjon, természeti kincsei pedig megfelelő védelmet. Az amúgy a reklámszakma felől érkező aktivista több impozáns rövidfilmet is készített a tóról, és az is elég nagy publicitást kapott, hogy a járvány kezdetén fél évet (szinte) remeteként a tó partján töltött egy kunyhóban. Most ezeknek a hónapoknak a történetét dolgozta fel egy egész estés játékfilmben, és a narrációból nemcsak az derül ki, hogyan alkalmazkodott városi emberként a teljesen puritán, nomád életformához, de azt is elárulja, miért ment egy nap világgá, milyen batyut cipelt, és miért volt szüksége magányra, elvonulásra, továbbá milyen hatással volt a távollét az életére, amelyet a fél év „vakáció” után folytatott, csak másként, máshogyan tekintve önmagára és a világra. 

Nagyon érdekes volt látni a filmet, egyrészt a tavat és környező vidéket bemutató csodálatos felvételek miatt, másrészt, mert tényleg valami olyasmibe vágott bele ez a férfi, ami, azt hiszem, nagyon sok ember vágya, az enyém is.

A Covid sokakat tett nyitottabbá, érdeklődőbbé a természet iránt, soha nem indultak ennyien „kéktúrázni”, soha nem voltak ilyen népszerűek a csendelvonulások, jóga- és evezőstáborok, mint mostanában. De arra azért kevesen szánják rá magukat, hogy hosszú hónapokra búcsút mondjanak a civilizációnak (vagy inkább, fogalmazzunk úgy, a városi kényelemnek, hisz Ljasuk vitt magával nagyon is XXi. századi kellékeket, úgy mint laptop, okostelefon, kamera).

Az emberek többsége nem elég elszánt az elinduláshoz, vagy egyszerűen a helyzet nem olyan, hogy leléphetne

Egyedülálló, negyvenes férfiemberként, megfelelő túlélőrutinnal és erős helyismerettel azért bizonyára könnyebb magunk mögött hagyni hosszabb időre a pesti valóságot, mint hasonlóan erős szándék esetén akár, ha nőnek születünk, gyerekeink, esetleg idős szüleink vannak, akik igénylik a társaságunkat. Mindenesetre jó volt álmodozni arról egy kicsit, hogy akár mi is lehetnénk Ljasuk-féle vadkempingezők egy gyönyörű, isten háta mögötti helyen. Megtanulhatnánk mi is kézen állni, kiolvashatnánk végre kályha és gyertyafény mellett azt a rengeteg vágyott könyvet, ami most az éjjeliszekrényünket foglalja, úszhatnánk és evezhetnénk mindennap (végre lefogynánk), és ücsöröghetnénk esténként a naplementét bámulva egy pohár jó bor mellett (az még nem tiszta, hogy kerülhetne oda rendszeresen egy-egy új palack remetei magányunkba, mindegy, ne akadjunk fenn a részleteken.)

Persze azért az kiderült, nem csak lébecolás az elvonuló élete, hanem rengeteg munka is

Igaz, szemmel látható eredménnyel járó, értelmes munkáról van szó. Amelynek révén meleg lesz a kunyhóban, terem a paradicsom, épül a tető, a stég, szépül a kert, és lesz mit enni. Ilyen egyszerű. Vagyis, annyira mégsem, hiszen a lélek viszi magával a démonjait bárhová, a legidillibb helyekre is.

Itt viszont legalább tetemre lehet hívni őket. Van mód töprengeni, felejteni, magunkra szabni a ruhát, ami lötyögött vagy túl szűknek bizonyult. Lehet sírni hangosan, és lehet kiabálni is akár. Messziről rátekinteni arra, ami közelről óriásinak és félelmetesnek tűnt. Ősi recept, ma is működik.

Jó volt nézni ezt a történetet. Igaz, még jobb lett volna, ha Ljasuk kicsit szigorúbban vág (vagy nem ő vág), és úgy harminc perccel kurtítja a kétórás filmet. Például a narráció kárára. Helyenként úgy éreztem, tökéletesen elmondta már a kép azt, amit a mesélő kissé szájba rágósan körülírt, mintha gyerekeknek mesélne (az egykori gyerek, aki az apukájával fedezte fel a Tisza-tavat?). Sok volt az ismétlés. Szóban és időnként az epizódok szintjén is. De közben azért voltak kincset érő villanások, megkapó, érett megoldások is. Összességében pedig minden hibája ellenére kifejezetten szerethető ez a film, ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, eltévedt valahol menet közben.             

         

Kurucz Adrienn